Fotószakkör profi módon

„Hogy mit láttam? Elmondhatom. De legjobb, ha lerajzolom. Megláthatod te is velem, csak nézd, csak nézd a jobb kezem” – kezdi a Nyári rajz című gyermekversét Nemes Nagy Ágnes, fókuszpontot mutatva ezzel a gyerekeknek. Hasonlóan tesz a mányi iskola technikatanára és iskolatitkára is, csak kicsit eltérő módon, nem ceruzával, hanem mobiltelefonnal adnak útmutatást a felnövekvő generációnak. Mányon a fotószakkör 2017-ben indult a helyi Művelődési Ház vezetőjének egy fotográfus ismerőse által. Vancsó Zoltán a közösségi médián keresztül szólította meg azokat a rajztanárokat az országban, akik hajlandók fotókról beszélgetni a gyerekekkel az iskolában. Akik ezt vállalták, azokat megajándékozta egy fotóalbummal. Az ajándékba kapott album nézegetésének napjára Kellermann Gitta így emlékezett vissza: „Leültettem az osztályomat a kivetítő elé, hogy együtt nézegessük a digitalizált képeket. A beszélgetés kapcsán döbbentünk rá, hogy a gyerekek néznek, de nem »látnak«. Nem látják azt, amiről az alkotói fotográfiák mesélnek. Érdekes volt megtapasztalni, hogy első nekifutásra nem tudtak mit kezdeni a képekkel. Kicsit olyan ez, mint a múzeumok festményei előtt megállni az osztálykirándulásokon.”

Mivel a tanárnő látott a fotószakkörben nevelési lehetőséget, de fotográfus végzettséggel nem rendelkezett, így Tót Zoltánné Rózsával – aki iskolatitkár és fotográfus is – együtt indították el a szakkört Hársfotó17 néven. Ez a név azóta is megjelenik a kiállításokon, mintegy védjegyeként a szakkörnek és az ott készült munkáknak. Eltelt azóta pár év, de a pedagógusok és a gyerekek lelkesedése is töretlen. A keretet hozzá az adja, hogy az iskola akkreditált kiváló tehetségpontként működik, így a pedagógiai programhoz illeszkedve működhet a komplex tehetséggondozó foglalkozás. De volt olyan évük is, melyben a Nemzeti Tehetség Programhoz benyújtott Láss csodát! nyertes pályázatukból finanszírozták a foglalkozásokat, és vitték el a gyerekeket budapesti kiállításokra. A szakkörön 4−8. osztályos diákok vehetnek részt kétheti rendszerességgel. Arra a kérdésre, hogy milyen nevelési elveket követnek, és mit szeretnének elérni a szakkörrel, az volt a válasz, hogy fontosnak érzik, hogy a fotózás segítségével képesek legyenek a látványban rejlő jelentés megragadására. Véleményük szerint nem az eszköz, a fényképezőgép márkája számít, hanem az, aki az eszközt tartja, tehát fontosabb a tartalom, mint hogy a kezdetektől egy drága fényképezőgéppel dolgozzanak. A tanárnő így fogalmazott; „Célunk fogékonyságot kialakítani a gyerekekben a képi világ iránt, hogy tudatosabban tudják befogadni a különböző látványokat, hogy tudatosabban figyeljenek oda dolgokra, mert ez is egyfajta önkifejezés.” Emellett azonban nemcsak technikákat, új megvilágításokat mutatnak a gyerekeknek, hanem megtanítják őket mappát létrehozni a telefonjukon, a képeiket mappákba rendezni, telefonos applikációkkal képeket szerkeszteni és a fotók között szelektálni, válogatni. Tót Zoltánné kiemelte, hogy ez az utóbbi az egyik legnehezebb feladat a gyerekek számára.

A szakkör tematikája általában hasonlóan épül fel; először megbeszélik a témát és a technikát – az alap kompozíciós elveket, mint a harmadolás, nézőpontok, horizont –, majd elemzik mások fotóit, és csak ezután kapnak feladatot a gyerekek. Táj, természet, portré, tárgyi fotókat készítenek, de olyan különleges kihívás is szokott lenni a szakkörösöknek, mint például kezek fotózása, vagy az iskolában található tárgyakról kell különleges nézőpontból képeket készíteni, amiről később társaiknak kell kitalálniuk, mit ábrázol a kép. Ezzel olyan dolgokat fedeznek fel, amelyeket nem vettek eddig észre, például, hogy milyen egy kárpit struktúrája, vagy hogy a radiátor párhuzamos vonalakból áll. A gyerekek tudása, világlátása folyamatosan változik, fejlődik, egyre jobban figyelnek és látnak, sőt előfordul olyan is, hogy egy rendezvényen a szakkör fotósai készítik a képeket, melyek aztán akár a honlapra is felkerülhetnek. Folyamatosan lehetőséget biztosítanak arra is a gyerekeknek, hogy megmutathassák a munkáikat, illetve versenyeken, kiállításokon vehessenek részt. Többször tartottak már kiállítást az iskolában, valamint a településen is minden márciusban kiírják a Fotómánia fotópályázatot, amelyen a lakosság apraja-nagyja is részt vehet. Gitta büszkén mesélte: „Gyerekszemmel” kategóriába a mi gyerekeink – a fotószakkörösök és a fotótábor résztvevői – is rendszeresen beneveznek, és mindig az első három helyezett között vannak.” Legutóbb pedig a Nemzetiségi népismeret verseny – Országos nemzetiségi fotópályázatra készítettek képeket, melybe bekapcsolódott a tájház, és a nyugdíjas tánccsoport is népviseletbe bújt, hogy a szakkörösök remek képeket készíthessenek. Tótné Rózsa elmesélte, hogy erre a pályázatra az egyik gyerek le szerette volna fotózni, ahogy egy kisfiú kerget egy libát, így hozott egy libát, majd beöltöztettek egy kisebb gyermeket népviseletbe, és végül elkészült a kép. Arra a kérdésre, hogy mit gondolnak, mennyire lenne érdemes ilyen szakköröket tartani más iskolákban is, Kellermann Gitta így fogalmazott: „Mutatnunk kell a gyerekeknek valamit, ami esztétikus, ami más, ami több azért, hogy a gyerekek megtanuljanak dönteni, és hogy ők maguk is igényesebbek legyenek a saját képeikre.”

A mobiltelefonok ma már a gyerekek életének a részei. Lehet tiltani tőlük, és korlátokat lehet – sőt kell is – szabni a használatukra, de az biztos, hogy kikerülni az eszközhasználatot nem lehet. Ez sok esetben szakadékokat eredményez a tanárok és a diákok között. Fejér vármegyében, egy kisközségben két pedagógus megtalálta a módját, hogy hidat építsen a szakadékok fölé. Kellerman Gitta és Tótné Rózsa időt és energiát nem sajnálva folyamatosan azon dolgozik, hogy ebben a rohamosan fejlődő világban a gyerekek nyelvén neveljen, megmutatva ezzel, hogy a pedagógia milyen sokszínű lehetőségeket rejt, még akkor is, ha maga a fotó fekete-fehér.