Fontos, hogy a gyerekek közösségre találjanak

Hogyan lett általános iskolai tanár Önből? Milyen tapasztalatokat gyűjtött eddigi pályafutása során?

Őszintén szólva nem volt bennem nagy elhivatottság, hogy tanár legyek; azt hiszem, hogy ez az egész így alakult. Óvónőképző szakközépiskolába jártam, ami tulajdonképpen egyenes út volt az iskolai tanárság irányába. Kreatív embernek tartottam – és tartom most is – magam, s számomra az az alapvetés, hogy ahol éppen jelen vagyok, akkor azt a munkát, amit ott végzünk, jól kell csinálni. Pályafutásom során kollégáimmal létrehoztunk egy művészeti iskolát, de drámapedagógusként is tevékenykedem, mindemellett tehetséggondozói szaktanári vizsgával is rendelkezem, sőt a múzeumpedagógiai képzettségem szintén megvan, továbbá a néptánchoz is értek. Szóval mindent összefoglalva úgy hiszem, körbevesz engem egyfajta nagyfokú érzékenység – ezért preferálom az inkluzív pedagógiát.

Számomra a pedagógia arról szól, hogy miként motiváljuk a gyerekeket. A magam útkeresése ebben nagyon sokat segített, elvégre soha nem tudtam unatkozni, éppen ezért mindig azon munkálkodom, hogyan lehet a gyerekeket a leginkább segíteni, inspirálni, hogy jobbak, ügyesebbek legyenek a hétköznapokban. Tehát a pályám elején számtalan dologba vágtam bele, s hirtelen nagyon sokan ismertek meg, aminek folyományaként felkértek, hogy a Budakeszin – valamint azon kívül – élő hátrányos helyzetű gyerekeknek segítsek.

Hogyan jelenik meg a pedagógusi gyakorlatában és a táboroztatási projektjeikben az esélyteremtés, a felzárkóztatás és a szemléletformálás?

Sok évvel ezelőtt létrejött egy projekt, hogy táboroztatni visszük a hátrányos helyzetben lévő gyerekeket. A dolog pikantériája, hogy mi, a táborozók intézünk mindent. Nekünk kell főzni, de a hozzávalókat ugyancsak mi teremtjük meg. Ugyanakkor azt fontos megjegyeznem, nem csupán a kolléganőm és én intézzük ennek a tábornak minden egyes mozzanatát, hanem nagyon sok segítséget kapunk. Több volt tanítványunk jön hozzánk önkénteskedni, de akadnak olyanok is, akik egykori táboroztatott gyerekeink. Bennük legtöbbször jó élményként maradt meg a táborozás emléke, s annyira szeretnének segíteni nekünk – és titkon talán tanulni is akarnak tőlünk szervezőkészséget vagy felelősségtudatot –, hogy visszatérnek hozzánk, és segítik a munkánkat.

És még egy dolog: sokszor előfordul, hogy olyan gyerekek jönnek segíteni nekünk, akik „jó” családból származnak, mert a szüleik fontosnak tartják, hogy segítsék a náluk rosszabb helyzetben lévőket. Ez pedig egy nagyon fontos üzenetet tud közölni a nehéz helyzetben lévőkkel: mégpedig azt, hogy ők is érhetnek valamit. Táborainknak tehát nem lételeme, hogy elméleti ismeretekre tanítsuk a gyerekeket, sokkal fontosabb számunkra az, hogy a gyerekek azt érezzék, hogy közösségre találtak, hogy számítanak valakinek, hogy felelősségük lehet a világ működésében. Egyébként táboroztatásaink során nem csupán hátrányos helyzetű gyerekeket viszünk magunkkal, hanem két-három olyan gimnazistát is, akik az önkénteseink – nekik saját csoportjaik vannak –, s egy-egy csoportba beosztjuk az ún. „integrálókat” is, akik pedig a jó körülmények közül érkező gyerekek.

A szemléletformálásba pedig úgy hiszem, érdemes bevonni a szülőket és más felnőtteket is, akiknek csupán annyit tudok tanácsolni a hátrányos helyzetben lévő gyerekekkel kapcsolatban: ne várjunk el olyat a gyerekektől, amit nem biztos, hogy meg tudnak csinálni. Abban nem lesz sok köszönet, ha kudarcnak él meg a gyerek egy tevékenységet, és egyébként sem érdemes erőltetni semmit, amit nem akar megcsinálni. Engedni kell őket, hogy rájöjjenek, mi érdekli őket. Ha valamiért felelősséget akarnak majd vállalni, biztosak lehetünk benne, hogy lesznek olyan helyzetek, ahol számíthatunk rájuk.

Milyen struktúra alapján épül föl a táboroztatás?

A mindennapokban bőséggel van feladatunk a gyerekek számára, mert nem szabad hagynunk, hogy unatkozzanak. Minden reggel összegyűlünk, és a Szentírásból – elvégre a táborunk helyszíne, a Balatonnál található Szent Anna-ház egy szakrális helyszín, de a táborban nem feltétel a vallásosság – minden gimnazista segítőnk választ egy kulcsszót, amelyre egy „előadást” építünk. Az előadást követően pedig a Szentírásból kiragadott részt felolvassák a gyerekeknek, és megvitatjuk, hogy volt-e kapcsolat a saját életükből vett szituációs játék és az idézett szöveg között. Ugyanakkor rengeteg játék is van mindennap, nem hagyjuk őket pihenni, mert az a lényeg, hogy élményt gyűjtsenek, de ha unatkoznának, akkor milyen élményt vihetnének magukkal haza? És természetesen az unatkozás a konfrontáció melegágya, amit szintén nem szabad engednünk.

Pedagógusként milyen rálátása van a hátrányos helyzetű gyermekek körülményeire?

Mindenféle esettel lehet találkozni. Van, hogy olyan gyerekeket viszünk magunkkal táborozni, akiknek a háza összedőlt, és átmenetileg nem tudnak hol lakni. De szerencsére nagyon sokan segítenek nekünk ételajándékokkal, ruhákkal, amiket szétosztunk a családok között, akik pedig nagyon hálásak tudnak lenni ezekért az adományokért.

Milyen élményt jelent egy nehéz sorsú gyereknek a táborozás?

Nagyon fontos beszélni arról, hogy azok a gyerekek, akikkel mi foglalkozunk, boldogok tudnak lenni körülöttünk, és élvezik – ez kiemelt jelentőségű dolog! –, hogy felelősséget vállalhatnak a csoportokban, a közösségben; a gyerekek nálunk „valakiknek” érezhetik magukat. Hiszen a táborban nem arról van szó, hogy rajtuk kell segíteni, miközben ezt valahol mindannyian sejtik vagy tudják: a táborban végtére is ők lesznek azok, akik segítenek másoknak, és ez egy jelentőségteljes üzenet a jövőre nézve.

Ugyanakkor fontos minden évben, minden tábor elején eldönteni, hogy kikre helyezzük a fókuszunkat: a segítendő gyerekekre vagy azokra, akik önkéntesként jönnek? Mert nem mindegy, hogy egy régóta velünk táborozó – egyébként problémás és rossz körülmények között nevelkedő gyerekre – koncentrálunk többet, vagy azokra figyelünk oda jobban, akik még nem ismerik ennek a közösségnek a valódi súlyát. Nem egyszerű feladat ez, de a gyerekek fejlesztése és segítése számomra nagyon fontos lecke, hivatás, elfoglaltság.