Author

Fölfedezőúton

Kontroll. A színház világában így nevezik azt a hangsugárzót, amely a színpadra, az előadó felé szórja vissza annak saját hangját, együtt a zenekari szólamokkal. Az elektroakusztikus, technikai környezetben ez a berendezés ad mankót az élő embernek, ez segít megtalálnia a helyét.

A kontroll működését bárki könnyűszerrel kipróbálhatja házi körülmények között: elég, ha egy ismert dalt megpróbálunk végigénekelni oly módon, hogy csak a kíséretet halljuk fejhallgatón, magunkat nem. Aki elég ügyes, és rögzíteni tudja a produkciót, tanulságos kudarc részese lesz: A jól ismert dalból felismerhetetlen macskazene válik, az énekes olyan hangközöket és hangnemváltásokat produkál, hogy azok lepipálják a dodekafónia valamennyi vívmányát.

Hiszen szükségünk van a kontrollra. Csukott szemmel az ember pár lépést követően irányt téveszt. S ez így van minden vonatkozásban. Fizikai, természeti és társadalmi közegben létezünk, ahol az ember sohasem az első: mindannyian egy fölbonthatatlanul szövevényes kapcsolati háló eredőjében keressük a magunk helyét. Mindazt, amit a világból érzékelünk, javarészt egy elődeinktől ránk örökített értelmezési keret, a kultúra teszi elérhetővé, értelmezhetővé a számunkra. Ezért, hogy a művészetben éppúgy, mint a természettudományokban, a kétkezi szakmáktól a filozófiatörténetig mindenütt mesterek és tanítványok láncolatával van dolgunk. Manapság mesterhiányban élünk: az én szakmámban például vagy két évtizede nem léteznek valódi szerkesztőségi műhelyek. Pedig jól jön az éber és jóakaratú „nagy öreg”, aki pontosan tudja, mit lehet kihozni kevesebbet tapasztalt pályatársából. Az embernek, hogy önreflexiója megerősödjék, önértékelése megmaradjon a valóság talaján, és hogy képességeinek és korlátainak ismeretére ébredjen, szüksége van a külső visszajelzésekre.

Ezt szolgálja, ha jól teljesíti küldetését, a szaktanácsadás rendszere. Individualista korunk persze lázad bármiféle külső ellenőrzés, rendszerszerű elvárás gondolata ellen. „Megint kitaláltak valamit odafönt” – suttogja a kézi vezérlés rossz tapasztalatain edződött énünk. Különösen érthető ez abban a társadalomban, amely vérében hordozza az elnyomással szembeni rebellis ösztönt. De miért ne sikerülne egyszer nekünk is, ami tőlünk nyugatabbra régóta működik: az összehangolt, korporatív tevékenységben találni meg személyes szabadságunk kiteljesítését, lehetőségeink fölemelését az együttműködés hatékonyabb szintjére?

„Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod meg arcodat” – fogalmazza meg az interperszonalitás megrendítően szép tapasztalatát József Attila (Nem én kiáltok). Szükségünk van a másikra, aki bátorít, elmélyülten figyel, részvéttel fordul felénk, és ösztönöz – aki kimondja számunkra a magunk létét. A sziget-embert elnyeléssel fenyegeti a tenger.

Az általam megkérdezett szakmai páros páratlan kedvvel számolt be közösen megtett lépéseikről. Nekik sikerült fölfedezőúttá tenniök azt, ami különben talán csak adminisztratív többletmunka maradt volna. Két tanár gyümölcsöző kooperációjából kaphattam ízelítőt. Együttműködés – íme a kulcsszó az ellenőrzés, a kényszer, a sarokba szorítás mumusai helyett. Tanár és szaktanácsadó nem ellentétes oldalon foglal helyet. Céljuk a nevelési irányok és módszerek közös finomhangolása. Felelősségük egy, figyelmük kölcsönös, mert közös a törekvés, és közös a tét. Lássatok csodát: efféle partneri légkör még a tanár-diák viszonyban is bámulatos hatást ér el. Példával formál a csoportból közösséget.