Csak a múlt van lezárva, igaz, teljesen az sem, hiszen időről időre újraértelmezik. A jövővel kapcsolatban mindenki büntetlenül állíthat bármit. Ezért vagyok egy kicsit szkeptikus a „tuti megmondóemberekkel”. S ezt gondolom a digitális jövőről is. A jövőről való téves elképzelés iskolapéldája a 20. század elejéről való. A városokban egyre több volt a ló: lovas hintó, lovas szekér, lóvasút, lovas busz (omnibusz). Az akkori trendkutatók szeme előtt az a katasztrofális helyzet rajzolódott ki, hogy hamarosan méter magasan fogja borítani a lócitrom az utcákat. Ez a katasztrófa azonban nem következett be, lett helyette más…
Az informatikai vagy technokulturális forradalom alapjaiban változtatja meg a gazdaságot, a társadalmat és az embert. A technológia messze előreszaladt, magatartásformáink nehezen alkalmazkodnak. Ezért is gyorsult föl a nemzedékváltás. Korábban 30-40 év jelentett egy nemzedéket, ma már csak 10-15. Még pedagógiai szakemberek is mondanak olyan zöldségeket, hogy megváltozik a pedagógiai folyamat: a felnőttek digitális analfabéták, a gyerekek mint digitális bennszülöttek tanítják a felnőtteket. Pedig ha körültekintően és mélyebben ásunk a dolgok mélyére, akkor egyértelmű, hogy a gyerekek egyetlen dologban ügyesebbek a felnőtteknél (és ez így volt a világ kezdetétől fogva): eszközhasználati rutinjukban. Ahogy az anyanyelvtanulás, úgy az eszközhasználat rutinja is velünk születik, és életünk első szakaszában (az anyanyelvtanulás esetén néhány évig, az eszközhasználati rutin esetében kicsit tovább) – az agykutatók szerint az agyi plaszticitás következtében – rendkívüli teljesítményre képes, ami idővel lassul, majd meg is szűnik. Ha ezt most a digitális jövőképre vonatkoztatjuk, akkor annyi látszik bizonyosnak, hogy a ma fiatalsága életének első két évtizedében technikai-technológiai szinten előreszalad, de utána az ő eszközhasználati rutinjuk is lelassul, tehát pontosan ugyanúgy járnak, mint a szüleik. Ha viszont agyi plaszticitásuk fogékony korszakában nem sajátítják el az emberiség és szüleik, környezetük által kipróbált, hagyományosnak mondható ismereteket (kapcsolatteremtés, helytállás, megküzdés, kitartás, tisztelet, fegyelem, múltismeret stb.), akkor véglegesen kimaradnak valamiből – amit most egyszerűsítve kultúraátadásnak nevezek. Természetesen így is lehet élni (a szigorúbban fogalmazók szerint: vegetálni), és persze az emberiség dönthet úgy is, hogy feledi múltját, és más pályára áll, de ennek emberi-társadalmi következményei bizonyosan beláthatatlanok.
Ezért én nagyon óvatos vagyok a digitális jövőképpel kapcsolatban. Örülök a technológiai fejlődésnek, az emberi élet egyre könnyebbé válásának, de féltem is az embert: a célokat kitűző, alkotó, társadalmi együttműködésben és felelősségtudattal létező embert. Féltem a gyors változásoktól, amelyek bizonyára törékennyé teszik idegrendszerét, világát. Hallok olyasmiről, hogy a robottechnika hamarosan milliók munkahelyét veszi el, s akkor szükségessé válik a „teljesítmény nélküli alapjövedelem”, valamint igazi társadalmi probléma lesz a szabadidő (hasznos) eltöltése. Tartok tőle, ha az ember megszabadul a munkától, a napi rutintól, és ez teljesen felkészületlenül éri, akkor személyisége végleg átalakul; maga is valamiféle robottá, gépemberré, rossz metaforával: zombivá válik. Nem vagyok „megmondóember”, ne legyen igazam.
