Ha a tehetségkutatók, busás hasznot hozó faktor-elemzők és megaversenyek tehetségképét nézzük, akkor biztosak lehetünk abban, hogy valaki akkor tehetséges, ha kellően jellegtelen, jól alakítható, mindenben képes ügyesen mutatkozni, bármire hajlandó, és előre aláírja, hogy eladja azt a tálentumát is, amivel talán nem is bír.
Nem szeretném értelmiségi lenézéssel szidni és hibáztatni a média sztárgyárainak mechanizmusait, és azokat sem bírálni, akik szerencsét próbálni állnak be egy többszázezrektől hömpölygő sorba, hogy a sorsuk jobbra, de legalábbis a nyilvánosságba forduljon. Azt azonban fontosnak tartom, hogy tisztábban lássuk: ezek a „tehetségkutatóknak” nevezett műsorok immár egy évtizede hirdetik, mi is a tehetség. És éppen az ellenkezőjét üzenik annak, amit a valódi tehetség jelent.
Nem beszélhetünk diákunknak a tehetsége jövőjéről a pénz, a hírnév vagy a haszon szótárával. Mert a tehetségről csak az anyagtalan, múlhatatlan, lényegi nyelven lehet szólni. Olyan nyelven, amely ismeri az áldozatot, az elköteleződést, az odaadást.
A felmérések szerint a mai iskolásoknak alig egy százaléka tekinti példaképnek a tanárát, és alig valamivel többen gondolnak követendő mintaként a szüleikre. A példakép ma a megamédia, a showbiznisz sztárjai és a milliárdokért sportoló futballcsillagok közül kerülhet ki. Rendben van, ne fanyalogjunk. A világ már csak ilyen, minden kor megteremti a maga ideáljait.
Azzal azonban mégiscsak gondunk van, hogy amikor felfedezzük diákunkban a tehetséget, akkor korunk nyelvén nehezen tudjuk elmondani, miért is fontos, hogy kibontakoztassa. Merthogy nem ígérhetjük azt, hogy mindenki ismerni fogja, és autogramot kérnek majd tőle az utcán. Azt sem mondhatjuk, hogy tejben-vajban fürösztött, luxusélet vár rá. Nem beszélhetünk neki a tehetsége jövőjéről a pénz, a hírnév vagy a haszon szótárával. Mert a tehetségről csak az anyagtalan, múlhatatlan, lényegi nyelven lehet szólni. Olyan nyelven, amely ismeri az áldozatot, az elköteleződést, az odaadást. Amely képes azt mondani: csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.
A tehetséges emberre sok lelki és szellemi csúcstámadás vár. És sok érlelő, fontos kudarc. Olyan mélységek és magasságok, amelyeket nem jutalmaz meg senki, és amelyet nem biztos, hogy értékel a világ, amiben él. A tehetség vállalásához ezért derűs nagyvonalúság és boldog bátorság kell. Hogyan lehet ezt elmondani egy nyolcévesnek? Egy kamasznak, aki mindenkinek tetszeni akar, miközben önmaga legjavát keresi? Hogyan lehet ezt elmondani órán, tanfolyamon, továbbképzésen?
Azt hiszem, az igazi tehetséggondozás a figyelem. Ami kiemel és megtart. Ami nem kér semmit cserébe. Azt hiszem, az igazi tehetséggondozás a bizalom. Ami felfedez, meglát és adni képes. Azt hiszem, a legfőbb tehetséggondozás a szeretet. Ami szolgál, árad és teremt. Akire figyelnek, akiben bíznak, akit szeretnek, annak láthatóvá válik egyedülvaló, csodás tehetsége.
