Évfordulók

BARABÁS MIKLÓS

 február 10.

1810. február 10-én született Barabás Miklós, a reformkori festészet vezéralakja.

Kortársai egyenesen a „nemzet festőjének” nevezték. Életműve egyedülálló a magyar művészetben, több mint  ötezer képet alkotott.

Erdélyből indult, de fiatal éveiben egész Európát bejárta, s nemcsak a különböző országok múzeumaival ismerkedett meg, hanem azok nyelvével is. Jól beszélt németül, olaszul, franciául és angolul, ezáltal pedig sok ismeretséget kötött külföldi művészkörökben.

Tehetségét már 13 éves korában felfedezték a nagyenyedi kollégiumban. Mivel tandíjra nem futotta a családnak, tanáraitól engedélyt kapott, hogy némi honorárium fejében megrajzolja diáktársait és oktatóit. Hamarosan híre ment jól sikerült portréinak, s egyre szélesebb körben rendeltek tőle képeket megyei előkelőségek és nemesi családok egyaránt. Különösen akkor kápráztatta el az embereket, amikor emlékezetből készített megszólalásig élethű arcmásokat.

A XIX. század 40-es éveiben ő lett az első számú magyar festő. S bár készített tájképeket barátja, Markó Károly ösztönzésére, életképeket a korabeli Pest eseményeiről, például az 1838-as árvíz pusztításairól, vagy gyerekkönyv-illusztrációkat, illetve humoros rajzokat és divatképeket különböző újságok számára, igazi területe mindvégig a portré maradt. Nem volt olyan alakja a közéletnek, akit ne örökített volna meg, a politikusoktól a költőkig, a zeneszerzőktől az első felelős minisztérium tagjaiig, vagy az aradi vértanúkig. Ezekből a híres portrékból 1884-ben össze is állította a Nemzeti Múzeum számára a Történelmi Arcképcsarnok kiállítását. Népszerűségére jellemző, hogy még akkor is elhalmozták munkával, amikor egy üdülőhelyre utazott, hogy kúrálja magát. A pihenésből végül semmi sem lett: három hónap alatt 32 festményt készített el. Értéket és megbecsülést jelentett, ha valaki modellt ülhetett neki.

Barabás Miklós „egyeduralma” az 1860-as évektől rendült csak meg, amikor olyan új tehetségek tűntek fel, mint Madarász Viktor, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály, Lotz Károly és Benczúr Gyula. Hogy anyagi helyzetén javítson, két évig egy fényképészműhelyt is fenntartott, közben pedig tevékenykedett az Akadémián és a Képzőművészeti Társulatban. S végre elkészült fő művével, húsz éve dédelgetett nagy tervével: ez a kép a Lánchíd alapkőletétele című festmény, melyen a korabeli magyar közélet minden számottevő alakja szerepel.

1877-ben országszerte megünnepelték 50 éves festői jubileumát. A lelkes köszöntők így üdvözölték: „Már nekünk is van veterán képírónk!” Barabás Miklós még 21 évig élt ezután, s ha fel is tűntek új egyéniségek, népszerűsége élete végéig nem csökkent.

CSÁTH GÉZA

 február 13.

127 éve – bár egyes lexikonok szerint csak 126 esztendeje – február 13-án született a Nyugat-nemzedék egyik üstökösként feltűnt, ám éppoly gyorsan ellobbant életű írója. Brenner Józsefként keresztelték meg, mi azonban Csáth Géza néven ismerjük.

Gyermekkorát a Vajdaságban, Szabadkán töltötte. Hamar feltűnt tehetsége a hegedüléshez és a festészethez, amikor pedig látta unokabátyja, Kosztolányi Dezső első szárnypróbálgatásait, az íráshoz is kedvet kapott. Már 14 éves korától be is küldte zenekritikáit a Bácskai Hírlaphoz, négy évvel később pedig Bródy Sándort kereste fel egy novellájával.

Ettől kezdve egyre-másra jelentek meg elbeszélései és cikkei a Nyugatban, a Budapesti Naplóban és a Népszavában. Közben megpróbálkozott a Zeneakadémiával is, de mivel oda nem vették fel, beiratkozott az orvosi egyetemre. Ott aztán kiderült, hogy az ideggyógyászathoz is rendkívüli érzéke van. Diplomája megszerzése után öt évig praktizált a nagyhírű Moravcsik Klinikán, tanulmányokat írt a freudi pszichológiáról, Pucciniról és Bartókról, valamint hét könyvet különcökről, zaklatott lelkivilágú és beteges hajlamú emberekről. Aztán az ő életébe is belegázolt az első világháború. Eleinte csak orvosi kíváncsiságból próbálta ki a morfiumot, a fronton azonban menthetetlenül rászokott. Hiába ünnepelték „A varázsló kertje” és a „A varázsló halála” kötetbe gyűjtött novelláit, vagy a „Janika” és a „Hamvazószerda” színházi bemutatóját, a depresszióból már semmi nem tudta kiemelni. 1919 nyarán aztán bekövetkezett a tragédia: lelőtte feleségét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Csak a második adag méreggel sikerült meghalnia. Manapság viszont mintha éppen második életét élné: több évtizedes feledés után ismét felfedezte a könyvkiadás és a filmgyártás Csáth Géza műveit.

CSAJÁGHY LAURA

 február 15.

Februárban egy nagy költő múzsájára emlékezhettünk, halála 132. évfordulóján. Őhozzá szólt az a vers, melynek két legismertebb sorát ma is gyakran idézzük: „Ábrándozás az élet megrontója, / Mely kancsalul festett egekbe néz.”

Az ábránd az ő esetükben valósággá vált, és Csajághy Laura Vörösmarty Mihály feleségeként bevonult az irodalomtörténetbe. 1842-ben ismerkedtek meg: a költő 42 éves agglegény volt, Laura pedig 17 éves ifjú hölgy. Vörösmarty akkoriban Bajza József szomszédságában lakott, a mai Kossuth Lajos utca 3-ban. Egy napon – csak úgy, házikabátban – átnézett barátjához egy kis beszélgetésre; ott pillantott meg egy elegáns fiatal lányt, akitől úgy zavarba jött, hogy azonnal hazarohant átöltözni. Legszebb zsinóros kabátjában tért vissza, és akkor már megtörténhetett a bemutatkozás.

Kiderült, hogy a lány Bajza feleségének a húga, aki vidékről érkezett látogatóba. Vörösmartynak egy pillanat elég volt, hogy beleszeressen Laurába, akit a kortársak így jellemeztek: „Szép szeme, hollófekete haja, könnyed, karcsú termete jó ízléssel párosulva, de legfőbb bája mégis vidám szellemében nyilatkozott meg.”

Vörösmarty először Bajzát avatta be érzelmeibe, ő pedig nyomban elárulta a titkot sógornőjének. Végül a költő is összeszedte bátorságát, és szóbeli vallomás helyett átnyújtotta A merengőhöz című versét. Laura boldogan kiáltott fel: „Kapott-e valaha leány ennél szebb nászajándékot?” Vörösmarty is boldog volt, de még az eljegyzés után is furdalta a lelkiismeret, amint arról egyik levele tanúskodik: „Édes Lórikám, kedves kis barátném, szeretőm, kedvesem, te menyasszonyom vagy, kire eddig nem ismert örömmel s most már mondhatom, megnyugvással gondolok. S mégis gyakran szemrehányást teszek magamnak, hogy téged szeretni mertelek, oly fiatalt, kinek még annyi kilátása volt fényesebb életre. Boldog vagy-e te is, kedvesem? Megnyugszol-e sorsodban, melyet választottál?”

1843. május 9-én esküdtek meg. Házasságuk a nagy korkülönbség és a nehézségek ellenére harmonikus volt. Két fiuk és két lányuk született, akiket apjuk sajnos alig ismert: a szabadságharc leverése után évekig bujdosni kényszerült, s mire végleg hazatérhetett, már nem sok időt adott neki az élet. Halála előtt azt mondta feleségének: „Nem tudom, mi lesz belőletek, de bármi sors érne, forduljatok Deák Ferenchez, ő nem fog elhagyni!”

Így is lett: Deák gyűjtést indított a család megsegítésére, és vállalta a gyerekek gyámságát. Lauráról mindössze annyit tudunk, hogy férje elvesztése után még 26 évig élt, a Reáltanoda utca 19-ben lakott, és ott is halt meg 1882. február 15-én.

ASBÓTH OSZKÁR

 február 27.

1960. február 27-én halt meg Asbóth Oszkár, a helikopter feltalálója. Asbóth Oszkár ugyanabban az esztendőben született, amikor maga a repülés: Otto Lilienthal 1891-ben szállt fel siklógépével, és ezzel új fejezet nyílt az emberiség történetében. A repülés szenvedélye hamar megérintette Asbóthot is, aki a gimnázium elvégzése után Aradon, majd Szabadkán és Wiener Neustadtban lett géptervező.

Az első világháború idején sokakat foglalkoztatott a gondolat, miképpen lehetne olyan repülőt alkotni, mely kifutópálya nélkül, vagyis egy helyből fel tud szállni. Bár az ötlet újnak látszott, valójában nagyon régi volt, hiszen már Leonardo és Lomonoszov is foglalkozott vele. Végül három magyar tervezőnek sikerült építeni egy tüzérségi megfigyelésekre alkalmas gépet, de ez még elég kezdetleges volt: mivel a kormányzását nem tudták megoldani, három merevítő kötélen mozgatták. Asbóth Oszkár ebben az időben egy ausztriai intézetben végzett légcsavar-kísérleteket, hazatérve pedig megalapította az Első Magyar Légcsavar Gyárat. Másfél évtizedes próbálkozás után végre elérkezett a nagy pillanat: 1928. szeptember 9-én, Budapesten a levegőbe emelkedett a világ első helikoptere, Hosszú István pilóta vezetésével.

Az első helikopter persze közel sem úgy nézett ki, mint a maiak: csővázakból álló nyitott szerkezet volt, melynek tetején fából készült, ellentétes forgású légcsavarok biztosították a függőleges felszállást. Ezzel a típussal összesen 182 kísérletet hajtottak végre, melyek között egyórás lebegés is előfordult.

Asbóth Oszkár találmányával világhírű lett, üzleti sikereket azonban nem tudott elérni. A 30-as években külföldön próbálta kamatoztatni a tehetségét, de – máig ismeretlen ok miatt – már a második világháború előtt hazatért. A Nemzetközi Repülőszövetség azonban nem feledkezett meg róla: az elsők között jutalmazta azzal a diplomával, melyet azok számára alapított, akik a legtöbbet tették a repülés fejlődéséért.