január 4.
GRIMM TESTVÉREK
Ha felmérést készítenének a legnépszerűbb mesealakokról, bizonyára az élre kerülne Hófehérke, Csipkerózsika, Hüvelyk Matyi, valamint Jancsi és Juliska. Ha pedig nagy mesemondókat kellene sorolni, valószínűleg senki sem felejtené ki a Grimm testvérek nevét.
Őket még azok is ismerik, akik szívesen letagadják, hogy valaha maguk is az ő kalandos és gyakran hátborzongató történeteiken nevelkedtek. Érdekes módon éppen azok az emberek hajlamosak lekezelően nyilatkozni a mesékről, akik nap mint nap regényes történeteket agyalnak ki, ha mondjuk, késésüket kell megindokolni, vagy akik órákig képesek sorban állni a mozipénztár előtt, hogy a legújabb tudományos-fantasztikus filmre jegyet kapjanak. De kanyarodjunk vissza a Grimm-mesékhez, pontosabban az idősebb Grimm testvérhez, Jacobhoz, aki 1785. január 4-én született. Öt testvére volt, de egy évvel fiatalabb öccse, Wilhelm állt a legközelebb hozzá. Joghallgató korukban őket is megcsapta az egész Európán végigsöprő romantika szele; azé a mozgalomé, amely az érzelmek és a kalandok kultusza mellett a nemzeti gyökerek felkutatását is célul tűzte ki. A Grimm testvérek is felkerekedtek hát, hogy a városokat és a falvakat járva összegyűjtsék a német népmeséket. Szinte a mesék törvénye szerint hét esztendő munkájának gyümölcseként jelent meg aztán a Gyermek- és családi mesék két kötete. A laikusokban mindig felmerül a kérdés, hogyan lehet párban alkotni. Nos, Grimmék így osztották fel a munkát: Jacob jegyezte fel és rendszerezte a meséket, Wilhelm pedig egységes irodalmi stílussal ruházta fel őket. Valószínűleg maguk sem sejtették munkájuk jelentőségét. Ma már tudjuk, hogy szinte az utolsó percben mentették meg a német mesekincset a feledéstől, sőt közvetve az egész európai mesekincset is, hiszen sokan az ő szenvedélyük nyomán kezdték el más országokban is felkutatni a régi elbeszéléseket. Jacob Grimm egyébként a nyelvtudomány területén is korszakalkotó dolgozatokat írt: ő állította össze a nagy német értelmező szótárt, nyelvtankönyvével pedig megalapozta a modern germanisztika tudományát. Bár nagyon is két lábbal a földön álló ember volt, tudós, tanár, könyvtáros és diplomata, sosem tagadta meg a lelkében tovább élő gyermeket.
január 31.
WILLIAM HENRY FOX TALBOT
1839 elején szenzációs hír járta be a világot: egy Daguerre nevű fiatal francia festő feltalálta a fényképezőgépet. A bejelentés legjobban az angol matematikust, William Henry Fox Talbotot rázta meg. Ő így nyilatkozott erről: „Olyan esemény történt a tudomány világában, amely bizonyos mértékig megingatta azt a reményt, mellyel csaknem öt éven át végeztem hosszú és bonyolult, de érdekes kísérletek sorát – nevezetesen azt a reményt, hogy elsőként jelenthetem be a világnak egy új művészeti ág létezését, melyet azóta fotográfiának neveznek.” 1839. január 31-én, ha megkésve is, Talbot szintén bemutatta eredményeit az angol Királyi Társaság ülésén. A tudós férfit egyébként egy örvendetes családi esemény késztette kísérletezésre. 33 éves korában újdonsült feleségével Itáliában töltötte a mézesheteket. A táj szépsége annyira elvarázsolta, hogy azon kezdett gondolkodni, miképpen tudná megörökíteni a látványt. Mivel gyengén rajzolt, ez a megoldás szóba sem jöhetett. A kémiához azonban értett, így hát tisztában volt a fényérzékeny anyagok természetével. El is kezdett ezüst-nitráttal és konyhasóval bekent papírral próbálkozni, s 1834-ben már sikerült képeket rögzítenie. Csak az az egy dolog bosszantotta, hogy ezek a kópiák negatívok voltak. Négy évre rá ezt a problémát is megoldotta: a kész képekre ráhelyezett egy másik papírt, s kitette őket a napra. Úgy történt, ahogy gondolta: a másolatok valóban pozitív képet adtak. Az eredmény annyira fellelkesítette, hogy apró – felesége által csak egérfogónak becézett – lyukkamerákkal népesítette be a házát és a kertjét, s ezekkel örökítette meg bélyegnagyságú képeken a látványt. Ezek az úgynevezett talbotípiák azonban még jó ideig nem vehették fel a versenyt a népszerű dagerrotípiákkal. Bár Talbot eljárása a sokszorosítást és a nagyítást is lehetővé tette, a másolatok minősége meglehetősen tökéletlen volt. Valamivel azért neki is sikerült dicsőséget szereznie: 1844-ben adta ki A természet irónja című tanulmányát, melynek mind a 150 példányát már a megjelenés napján szétkapkodták. Nem csoda, hiszen ilyet még nem látott a világ: ugyanis minden egyes könyvecskébe három valódi fénykép volt beragasztva.
