Évfordulók

Kereken 180 éve süt le tüzesen a nyári nap sugára János vitézre, a magyar irodalom legismertebb elbeszélő költeményének hősére. Petőfi Sándor klasszikussá vált elbeszélő költeménye 1845 márciusában jelent meg, és azonnal közönségsiker lett. Ez a mű a magyar irodalom egyik legismertebb, legolvasottabb és legidézettebb alkotása – generációk nőttek fel rajta, és a mai napig sokunknak ez jelenti az első irodalmi élményt. A 180. évforduló éppen ezért kiváló alkalom arra, hogy újra megvizsgáljuk ezt a különös mesei-romantikus világot, amely egyszerre rétegzett, mégis egyszerű, játékos, és mélyen emberi. Mi a titka ennek az alkotásnak? Hogyan illeszkedik Petőfi pályájába? És milyen nyomokat hagyott a magyar kultúrában?

E szavakkal méltatja e művet és szerzőjét Szerb Antal a generációk számára orientáló erejű Magyar irodalomtörténet-ében. A jelenlegi szakmai álláspont szerint Petőfi Sándor 1844. november 15. és december 5. között írta meg a János vitéz huszonhét fejezetét, vagyis körülbelül három hét leforgása alatt készült el a teljes elbeszélő költemény. A mű keletkezésének egyik kulcsfontosságú forrása Vahot Imre visszaemlékezése, amely szerint Petőfi „1844 vége felé” látott hozzá a költemény megírásához és hat nap, hat éjszaka alatt írta meg. Fontos azonban megjegyezni, hogy mindezt nem támasztják alá konkrét, egyértelmű bizonyítékok, így az, hogy pontosan mikor fejezte be a ma ismert változatot, nem állapítható meg biztonsággal. A kézirat első fogalmazványa elveszett, csakúgy, mint az a tisztázott példány, amely Vahothoz került. Feltételezések szerint a végleges változat 1845 januárjának végén vagy február elején kerülhetett a nyomdába, és könyv alakban végül 1845. március 6-án jelent meg Kukoricza Jancsi címmel, olvasói visszajelzések hatására azonban Petőfi később megváltoztatta a mű címét arra, amelyen ma is ismerjük.

A mű keletkezésének időpontja körüli mendemondák már csak azért is érdekesek lehetnek, mivel több szempontból is képesek magyarázattal szolgálni a hősköltemény szokatlan fordulatára és dramaturgiájára. Hogy egy ismertebb elgondolást említsünk, 1845 január elején hunyt el Csapó Etelke, akihez úgy hírlik, gyengéd érzelmek fűzték a költőt, így Etelke halála és Iluska tragikus sorsa között könnyen párhuzamot vonnak a szerelemnek hitelt adók. Mindenesetre korántsem elképzelhetetlen, hogy Petőfi saját drámáját is beleírta Kukorica Jancsi történetébe.

A János vitéz keletkezésének körülményei és irodalmi jelentősége kapcsán ugyanakkor a Kisfaludy Társaság szerepét és korabeli irodalmi törekvéseit is érdemes figyelembe venni. Bár Petőfi Sándor nem közvetlenül a Társaság pályázatára írta a művét, a korszakban erőteljes igény mutatkozott egy olyan nemzeti eposz megalkotására, amely a magyar nép sajátosságait tükrözi. A mű szerkezete és stílusa is eltér azonban a klasszikus eposzoktól. Petőfi a népi mondák és mesék világából merít, ugyanakkor a romantika eszköztárát is alkalmazza. Ez a kettősség teszi a János vitéz-t népies-romantikus hőstörténetté, amelyben a népi egyszerűség és a romantikus kalandok harmonikusan fonódnak össze. A történet során a főhős számos próbatételen megy keresztül, amelyek során bátorsága, hűsége és kitartása révén emelkedik ki, végül elnyerve méltó jutalmát.

A János vitéz ebben a kontextusban egyedülálló alkotásként jelent meg: míg a hagyományos eposzok hősei mitikus vagy történelmi alakok, addig Petőfi hőse, Kukorica Jancsi, egy egyszerű parasztfiú, aki saját erejéből válik hőssé. Ahogy Napóleon saját fejére emelte a koronát, úgy válik saját érdemei által a nép gyermekéből, Kukorica Jancsiból is János vitézzé a főhős, azon belátás mellett téve hitet, hogy csak a jellem számít, nem a származás vagy a vagyoni helyzet. Ez az idea hatotta át Petőfi korszakát, egyszersmind személyes életét. A János vitéz ennél fogva igazi naiv hőstörténet, amelyben a nép elnyomott fia, Kukorica Jancsi győzedelmeskedik.

Cselekmény

A mű 27 fejezetből áll, amelyek egységes, lineáris történetív mentén követik végig a főhős, Kukorica Jancsi kalandjait a falusi környezettől kezdve a világ különböző tájain át egészen Tündérországig. Az árva juhászfiú beleszeret a szintén árva Iluskába, ám a szerelmeseket elszakítják egymástól. Jancsi vándorútra indul, katonának áll, hősiesen harcol idegen országokban, legyőzi az ellenséget, majd számtalan kalandon és próbatételen át megérkezik Tündérországba, ahol újra találkozhat elvesztett kedvesével. A történet végére a halál legyőzetik, a szerelem beteljesül, a hős pedig megkapja jutalmát. „Az igaz szerelem a halált is legyőzi” – hirdethetné az elbeszélő költemény premisszája.

A mű tartalma azonban jóval túlmutat a gyermekirodalom keretein. Petőfi alkotása játékosan idézi meg a népmesei toposzokat – mint a világjárás, a próbák, vagy a természetfeletti segítők és ellenfelek toposzrendszerét – de közben ironikusan reflektál is ezekre. A klasszikus hősút állomásai itt sokszor groteszk vagy túlzó formában jelennek meg: gondoljunk csak a francia király udvarára, a sárkányok, óriások vagy épp a tündérek országára, amelyek mind egy-egy romantikus sablon kiforgatásaként értelmezhetők. Mindezek mellett e helyszínek és mesei fordulatok mind tartalmazzák szellemiségükben a jól ismert magyar ízt, a „fonó világát” – ezek az óriások, tündérek és távoli országok ugyanis mind a magyar népmesei folklórból erednek. Vagy Illyés Gyula szavaival:

Petőfi hőse nem előkelő származású lovag, hanem egyszerű parasztfiú, akit hűsége, bátorsága és szerelme emel hőssé. Ez a népi hőstípus teljesen újszerű, bár nem előzmény nélküli a korszak irodalmában: nem születési jog, hanem belső tartás, erkölcsi értékek és elszántság alapján válni kiválasztottá. A mű világképe idealizált, mégsem légből kapott: a jó és rossz világosan elkülönül, de a küzdelem értelmét az emberi érzések – különösen a szerelem és a hűség – adják meg. Ahogy Szerb Antal folytatja Magyar Irodalomtörténetében:

A János vitéz helye Petőfi életművében

A János vitéz Petőfi pályáján különleges helyet foglal el: egyszerre folytatása a korai népies daloknak, és előfutára a későbbi politikai-lírai költeményeknek. A főhős, Kukorica Jancsi, egyfajta idealizált önkép is: a népből jövő, szabad akaratú, bátor, igazságszerető fiatal férfi képére ismerünk benne, aki nem hajlik meg sem uralkodók, sem csodák előtt. Jancsi nemcsak Iluskáért, hanem saját önazonosságáért is harcol.

A János vitéz műfaját tekintve elbeszélő költemény, amely az epika és a líra sajátosságait ötvözi. Formailag a mű letisztult, népiességét meghatározza négyütemű felező tizenkettes strófáinak ütemhangsúlyos lüktetése. Rímképlete páros rímekből épül fel, romlatlan versességében és témájában pedig a Petőfi-féle új magyar líra egyik csúcspontja. A történetmesélés lendülete és humora jól kidomborítja Petőfi írói erősségeit: az egyszerű, de képszerű nyelvezetet, a pattogó ritmust és a váratlan fordulatokat. A már korábban említett tragikus szerelmi összefüggésnek megfelelően pedig Iluska halálában már a költő következő jelentős, Cipruslombok Etelke sírjáról című versciklusának körvonalait is felfedezhetjük.

A János vitéz megjelenése után azonnal sikeres lett: nemcsak a kritika, hanem az olvasóközönség is lelkesen fogadta. Már a 19. század második felében iskolai tananyaggá vált, a 20. században pedig már klasszikusként üdvözölte valamennyi gyermek az iskolapadban.

A mű adaptációi is figyelemre méltóak. Kacsóh Pongrác daljátéka (1904) nemcsak zenei, hanem színházi klasszikussá emelkedett. Jankovics Marcell azonos című rajzfilmje (1973) pedig újabb generációk számára tette élővé a történetet, ikonikus vizuális világot kapcsolva a szöveghez. Mindezek mellett pedig még számtalan bábjáték, hangjáték és színházi adaptáció született.

A János vitéz ma is élő szöveg: nemcsak nosztalgikus olvasmány, hanem olyan mű, amely újra és újra megszólít. Megtaláljuk benne a gyermeki képzelet világát, a romantikus eszmék örökségét, és egy olyan nemzeti önképet, amely meseszerűségében is valóságos és – nem utolsósorban – mindannyiunké. Kukorica Jancsi története nemcsak a boldogságkeresés meséje, hanem egy olyan hős útja is, aki végül nem a világban, hanem a képzeletben, a mesében találja meg a beteljesülést. Vörösmarty Mihály szavai ma is érvényesek: „Ez az alkotás bármely irodalomnak díszére válna.”