Szent Kinga
1224. március 5. – 1292. július 24.
„Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát” – hazánkban szinte mindenki ismeri ezt a már-már közhellyé vált mondást. Azt azonban kevesen tudják, hogy nyolcszáz évvel ezelőtt, 1224. március 5-én (más források szerint 1234. március 5-én) jött világra IV. Béla királyunk szentéletű lánya, a lengyelek szeretett Kunigunda királynéja, aki tevékenységével a középkori lengyel–magyar kapcsolatok egyik fontos úttörőjévé és a két nép közötti pozitív diplomáciai viszony egyik megalapozójává vált.
Árpád-házi Szent Kingára nagy hatással voltak a 13. században megalakuló kolduló rendek – kiváltképpen a ferencesek –, melyek képviselői nagy számban voltak jelen a királyi udvarban. Hatásukra Kinga fiatalon elhatározta, hogy életét Istennek szenteli, azonban környezete máshogy határozott sorsáról. Először nagybátyja felesége, Szalóme vetette fel a kislány szüleinek a Boleszláv krakkói és szandomiri herceggel való házasság gondolatát, amit ekkor még a királyi pár elvetett. A tatár veszély közeledtével azonban a dinasztikus szempontok helyett fontosabbá váltak a katonaiak, ezért igent mondtak a szomszédos lengyel fejedelemnek.
Az esküvőt követő időszak Kinga és férje, Boleszláv – más néven Boleszló – számára a belpolitikai küzdelmekről, a tatár fenyegetés elhárításáról, illetve Lengyelország újjáépítéséről szólt. A muhi csata évében a mongol csapatok a lengyel területeket is végigdúlták. Az 1241-es támadás lezajlása után Boleszlóra ugyanaz a feladat várt, mint Magyarországon IV. Bélára; újjá kellett építenie egy teljesen lerombolt országot. Kinga derekasan kivette a részét a munkából: hozományát katonai alakulatok létrehozására, illetve a rászorulók megsegítésére fordította. Az újjáépítés azonban itt a belpolitikai nehézségek miatt nehezebben ment, mint a Magyar Királyságban; ez volt az oka annak is, hogy Kinga a tatárjárás után kénytelen volt egyedül hazalátogatni Magyarországra. Ennek a látogatásnak az emlékét őrzi az egyik legnépszerűbb Szent Kinga-legenda is, ami napjainkra a lengyel populáris kultúra részévé vált. A történet legelterjedtebb változata szerint vendégeskedése során Kunigunda édesapja kíséretében ellátogatott a máramarosi sóbányákba, ahol gyönyörködve nézte a hófehér sótömböket. Mindjárt eszébe jutottak szeretett lengyel alattvalói, akiknek meg kellett elégedniük a rosszabb minőségű, sós forrásokból párologtatott ún. főtt sóval. Ezért az egyik sóaknát elkérte apjától, hogy onnan egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket, majd ennek jeléül gyűrűjét a mély aknába dobta. A monda csattanója szerint, amikor később megnyitották a wieliczkai sóbányát, az első kitermelt sótömbben megtalálták a fejedelemasszony gyűrűjét. Ez a legenda természetesen nem mentes a túlzásoktól (például ekkoriban már működtek sóbányák Lengyelország területén), azonban Kunigundával kapcsolatban annyit a lengyel történettudomány hiteles információként tart számon, hogy magyar bányászok segítségével modernizálta a korszerűtlenebb lengyel sóbányászatot – ahol a bányászok védőszentjének is tartják.
Férjével, Boleszlóval 40 évig éltek ún. József-házasságban, sőt, Kunigundának még arra is sikerült rábeszélnie a fejedelmet, hogy a krakkói püspök előtt tegyenek szüzességi fogadalmat. Férje 1279-ben bekövetkezett halála után Kinga bevonult az általa alapított ószandeci kolostorba, ahol főnöknőként tevékenykedett. Élete hátralevő részében az ószandeci kolostor újjáépítésével és működtetésével, illetve jótékonykodással foglalkozott, egészen 1291 őszéig, amikortól állapota rohamosan romlani kezdett. 1292. július 24-én, apácatársai körében érte a halál.
Kinga tisztelete valószínűleg már életében elkezdődött a mai Délkelet-Lengyelország területén. Halála után nem sokkal szentségének híre pedig túlnőtt a regionális kereteken; ószandeci sírja hamarosan kedvelt lengyel–magyar zarándokhellyé és jelentős közép-európai kulturális központtá vált. Személyéről számtalan monda és legenda keletkezett, fenntartva és megerősítve Lengyelországban Kinga emlékezetét. Mindezek ellenére Kunigundát csak 1690-ben avatták boldoggá. Hivatalos szentté avatására azonban csak 1999. június 16-án, II. (Szent) János Pál pápa jóvoltából került sor Ószandecen. Ez a kései szentté avatás is azt bizonyítja, hogy Árpád-házi Szent Kinga napjainkban is elevenen él a lengyel történelmi emlékezetben, erősítve a lengyel–magyar kapcsolatot és az ismert szállóige jelentését: „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”
