Évfordulók

Szárhegyi csata
1658. szeptember 6.

365 évvel ezelőtt, 1658. szeptember 6-án zajlott egy sokak számára talán nem ismert, de számos legendában tovább élő, hősies küzdelemmel járó összecsapás, a szárhegyi csata.

Gyergyószárhegy Erdély keleti részén, a festői Gyergyói-medencében helyezkedik el. A település határában, a Tatárdombon áll ma is az az 1908-ban állított emlékoszlop, mely a Gábor deák vezette háromszáz fős székely sereg vakmerőségének állít emléket. Történt ugyanis, hogy 1658-ban az Oszmán Birodalom hadjáratot indított II. Rákóczi György erdélyi fejedelem ellen büntetésként azért, amiért egy évvel korábban a Porta engedélye nélkül, szövetségben a svédekkel, a lengyel korona megszerzése céljából megtámadta Lengyelországot. A török haderő augusztus 19-én tört be a Bodza-szoroson keresztül, s a Barcaság és Háromszék pusztítása után északi irányba fordult. Szeptember 6-án egy körülbelül háromezer főt magába foglaló ellenséges csapat felégette a Szárhegy szomszédságában található Ditrót, azonban Szárhegynél megállásra kényszerült, hiszen a Gábor deák vezette háromszáz fős székely sereg az útjukat állta.

A kapákkal és kaszákkal felfegyverkezett székely sereg leleményes módon a kancsóik és fazekaik egy részét a fű közé rejtette, míg a másik részét botokra helyezve egy dombra állították, melyet a tatárokból és moldvaiakból álló haderő az ellenségnek nézett, azonban megfutamodni nem tudott, mert a lovak lába beleszorult a mocsaras területen elhelyezett kancsókba, fazekakba.

A mondákban csak egy egyszerű, a harchoz nem értő férfiként ábrázolt Gábor deák – a valóságban azonban valószínűleg jelentősebb katonai tapasztalattal rendelkezett – vezette székely sereg kihasználva az alkalmat, megtámadta az ellenséges hadat, s végül legyőzte azt. A csata során az ellenség oldalán harcoló tatárok és moldvaiak közül körülbelül 1750-en vesztették életüket, míg a székelyek részéről csupán 15-en lelték halálukat.

Az egykori ütközet helyszínéül a mai Gyergyószárhegy és Ditró települések között elhelyezkedő Tatárdomb szolgált, ahová több mint 450 elesett tatárt és moldvait temettek el, míg „a többit farkasok és hollók falták fel”, ahogyan Orbán Balázs (1829–1890) neves író, néprajzi gyűjtő is fogalmaz az 1868-ban napvilágot látott A Székelyföld leírása című munkájában.

A monda szerint több, félelmet nem ismerő székely asszony is harcolt a szárhegyi csatában. Az egyikük volt Puskás Klára, akiről így szól a legenda: „A várandós Puskás Klára egy termetes, ditrói asszony volt, aki a támadás alatt éppen a mezőn dolgozott. Látta, hogy a tatárok egy kisebb csapata épp átkelni igyekszik a Maroson, egy boronafa segítségével. Vasnyársat ragadott (amire a szárítandó gabonakévéket szokták felszúrni), és a rögtönzött átkelő végére állt. Az egyenként érkező tatárokat – mind a hetet – felnyársalta, míg ő magának a haja szála sem görbült. Ezután vidáman hazament és három egészséges fiúgyermeknek adott életet.” (Garda, 2012)

Egy másik, a csata sikerességében nagy szerepet játszó asszony pedig a táltosságáról híres Bákainé volt, aki a monda szerint előre megjövendölte, hogy halálát követően fog megérkezni az ellenség, és utasította a szárhegyi kaszáló és arató embereket a csatára való készülésre. Az ellenséges csapatok érkezésekor Bákainé fekete ló hátán vágtatva visszatért, és látva, hogy a szárhegyiek megfogadták a tanácsát, a székelyek győzelméről adott hírt.

Az események számos magyar költőt és írót is megihlettek. Jókai Mór Puskás Kalári című költeménye 1898-ban, míg Benedek Elek alkotása, A táltos asszony 1968-ban látott napvilágot. Általuk Puskás Klára és Bákainé mondája, valamint az 1658-as szárhegyi csata emlékezete ma is tovább él.