szeptember 3.
HELTAI JENŐ
„Itt az idő, most kell merészen
Az elmúlással szembenéznem
S valami elmés búcsúszót hörögve
A szememet lehunynom mindörökre.”
1957. szeptember 3-án ezzel a kis négysoros verssel búcsúzott az élettől a legtipikusabb pesti költő, Heltai Jenő. Attól kezdve, hogy 14 éves korában megjelent első verse egy újságban, szinte csak siker kísérte útját. Igaz ugyan, hogy a háború idején őt is üldözték, és a Kossuth-díjat is csak 86 évesen kapta meg, műveivel és közéleti tevékenységével óriási népszerűséget vívott ki magának. Heltai Jenő volt a pesti kabaré és a magyar szonett megteremtője, a Kató-versek és a János vitéz dalszövegeinek szerzője, Ady összes verseinek első kiadója és a Magyar Pen Club elnöke. A század első felében ő volt Molnár Ferenc mellett a legismertebb magyar író külföldön, műfordítói tevékenységéért pedig megkapta a francia Becsületrendet. Szerencsés ember volt, hiszen nemcsak egyszerűen jól írt, remekművet is sikerült alkotnia. A néma leventét 1936-ban mutatta be a Magyar Színház Bajor Gizi és Törzs Jenő főszereplésével. A Színházi Élet kritikusa nem fukarkodott a dicsérettel: „A színházat minden este zsúfolásig megtöltő tömegek, amint kifelé hömpölyögtek, egyhangúan mormolják: gyönyörű!”
A Színházi Élet Heltai Jenőt is megszólaltatta, aki így beszélt művéről: Négyezer verssort írtam össze, amíg elkészültem a darabommal. Ebből kétezret magam operáltam ki, ami már fölér egy jóravaló japán harakirivel. A feleségem első pillanattól kezdve rendíthetetlenül hitt a darabban. Ő erőszakolta ki, hogy utazzam el Badenbe, és addig ne jöjjek haza, amíg nem készültem el a munkámmal. Most aztán valahányszor a darabomat játsszák, szeretném a közönség okulására a színpad peremére kiíratni: „Íme, mit tud produkálni a jámbor férji engedelmesség!”
szeptember 11.
TESTŐRSÉG
1741. szeptember 11-én, a pozsonyi országgyűlésen a magyar nemesek „életüket és vérüket” ajánlották Mária Teréziának. A királynő többek közt azzal hálálta meg a szíves fogadtatást, hogy ígéretet tett egy bécsi magyar testőrség felállítására. Aztán múltak az esztendők, és egyre inkább úgy tűnt, hogy az ígéret csak hirtelen felbuzdulás volt. Napra pontosan 19 év telt el, mire megszületett az alapítólevél, és végre elindulhattak Bécsbe a boldog kiválasztottak. A gárdába ugyanis nem kerülhetett be akárki. Minden vármegye két-két, 18 és 22 év közötti nemesifjat küldhetett, s a származás mellett a daliás termet és a megnyerő arc is előfeltétel volt. Rögtön meg is indult a pletyka Mária Terézia heves természetéről, ami persze nem volt igaz, de egy furcsán megfogalmazott kijelentésével maga a királynő is okot adott a félreértésre. Az alapításkor ugyanis azt mondta: „Akarom, hogy testem körül fiatal magyar sereg őrködjék.”
A történészek máig vitatkoznak azon, hogy mi is volt a célja a gárda létrehozásának. Egyesek szerint Mária Terézia németesítési politikáját szolgálta, mások viszont úgy vélekednek, hogy a magyarság felemelkedését akarta megalapozni a fiatalság művelésével. Akármi volt is az indíték, az utóbbi történt. Az ifjak megismerkedtek az olasz és francia irodalommal, a felvilágosodás eszméivel és a nyugat-európai művészet legújabb irányzataival. Már nemcsak fessek és hódítók voltak, hanem műveltek és szalonképesek is lettek. Sokan persze megelégedtek azzal, hogy sikert arattak a hölgykörökben, és pompás ruhákban parádézhattak különböző ünnepi alkalmakkor, de néhányan többre vágytak: méghozzá arra, hogy Magyarországon és főleg magyarul is elterjesszék azt a kultúrát, amit Bécsben megismertek. Hogy ez meg is valósult, az Bessenyei György és a hozzá csatlakozott testőrírók érdeme volt.
szeptember 25.
AZ ELSŐ MAGYAR GÉPKOCSI
1895. szeptember 25-e kellemes és békés őszi nap volt Budapesten – mindaddig, amíg ki nem tört a pánik. Az Oktogon csendjét szörnyűséges motordurrogás verte fel, amikor a Nicoletti kávéház elé begördült az első magyar gépkocsi. A 90-es évek nagy szenzációja Németország, Anglia és Franciaország után végre hozzánk is eljutott Hatschek Béla optikus és műszerkészítő jóvoltából, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek, és vásárolt egy nyitott, négykerekű, tömörgumi abroncsos Benz-Velót. A mai szemmel csak megmosolyogni való benzinbolha – a maga 5-6 km-es óránkénti sebességével – óriási riadalmat keltett. A járókelők ijedten és sikoltozva rebbentek szét, valaki pedig rögtön kihívta a tűzoltókat. Csak a tulajdonosnak sikerült megőriznie lélekjelenlétét; minden ékesszóló képességét latba vetette, hogy lebeszélje a tűzoltókat arról, hogy vizet fecskendezzenek a robbanómotorra.
Ahogy lenni szokott, ez a csoda is csak három napig tartott. A pestiek hamar megszokták Hatschek Béla járgányát, sőt néhány héttel később már újabb automobilokban is gyönyörködhettek, amikor a pezsgőgyáros Törley József felváltva kezdett furikázni szállítókocsijával és személyautójával.
A múlt század végére már közel 50 gépkocsi volt Magyarországon, úgyhogy a tulajdonosok elérkezettnek látták az időt, hogy egyesületbe tömörüljenek. 1899 őszén a következő hírt közölte a Sport-Világ: „Töff-Töff! A Magyar Automobil Club a neve az első ilyennemű egyletnek Budapesten. Ruttner Kálmán úr, visszatérve párizsi útjáról, alakuló ülésre hívta össze a fővárosban lévő érdeklődőket, akik közül mintegy háromszázan jelentek meg a mondott időben a Vadászkürt Szállóban. Az Osztrák Automobil Club táviratilag üdvözölte az alakuló egyletet, amely figyelmesség nagyon jólesett a megjelenteknek.”
