Évfordulók

A márciusi ifjak 
az 1848-as forradalomban

Az 1848. március 15-ei események megértéséhez elengedhetetlen röviden áttekintenünk az 1789-es évtől Párizsban zajló eseményeket, hiszen a korábbi évszádokban néhány „parasztlázadástól” és szabadságharctól eltekintve nem volt jellemző Európára a forradalmi hangulat. 1789-re ez gyökeresen megváltozott, köszönhetően többek között a nyomtatás elterjedésének és az analfabetizmus egyre erőteljesebb visszaszorításának. Megjelentek ugyanis a tömegtájékoztatás vívmányai, az egyre szabadabb hangvételű sajtóorgánumok gombamód szaporodtak és mind nagyobb példányszámokat produkáltak. A média – bár akkor nem így hívták – fontosságát Napóleont követően minden nagyobb uralkodó, illetve uralkodásra vágyó kör elismerte, sőt saját céljai mentén igyekezett befolyásolni azt. Az információátadás által egyre gyorsabban, jóval messzebbre és sokkal több emberhez juthatott el a világ legfontosabbnak vélt eseményeinek híre. Ez segítette az 1820-as, majd a még jelentősebb ’30-as, végül a ’48‑as európai forradalmi hullámok terjedését is. Az újságok mellett jelentős tudatformáló hatása volt továbbá az irodalomnak is.

A bökkenő csupán az volt, hogy a korszak irodalmi életét meghatározó és az újságok hasábjain publikáló, formálódó értelmiségi réteg nagyrészt városi polgárokból és más, alsóbb sorból származó egyének közül került ki. Ez többek között azt az el nem hanyagolható tényezőt is magában hordozta, hogy olyan személyek alkottak véleményt a politikáról, akik teljesen kívül estek annak gépezetén. A nagy francia írók és gondolkodók, mint Rousseau, Voltaire, Montesquieu, Marat vagy Robespierre egytől egyig olyan személyek voltak, akik – bár rendkívül tájékozottak voltak a világ dolgaival kapcsolatosan, és olvasottságuk, műveltségük tovább gyarapította Istentől kapott tehetségüket, de – nem szívhatták magukba a „politikacsinálás” illatát.

Ugyanez hatványozottan jellemezte mintegy hatvan esztendővel később a márciusi ifjakat a Magyar Királyságban. A franciaországi, intendánsokra épülő központosított hatalomhoz képest a magyar késő feudalizmus még annál is jobban bebetonozta a régi rendet, illetve a nemeseken kívül csupán küldöttség révén kerülhetett közel a törvényhozás folyamatához. E küldöttnek azonban fontos ismérve volt, hogy csupán a követutasításoknak megfelelően, nem saját nevében vehetett részt az országgyűlésen. A márciusi ifjaknak már egy jóval olajozottabb forradalmi gépezettel kellett megbirkózniuk, s megannyi hátrányuk mellett a korábbi események tanulságai is – részben – a birtokukban voltak.

Szintén hasonló fontosságú az a tény is, hogy a magyar nemesség egyre nagyobb része állt a modernizáció pártjára, köszönhetően a reformkor úttörő személyiségeinek, valamint a megvalósult beruházásoknak. A fiatal magyar értelmiség törekvései ezek nélkül a nemesek nélkül valószínűleg hamvába haltak volna már rögtön az események kezdetén. Ez a két egymást erősítő jelenség hívta életre az alsóbb társadalmi csoportokhoz tartozó népesség ébredését is, így hozva létre egy olyan konszenzust, amely talán azóta is példanélküli. Az események megtervezéséhez és főleg a lebonyolításához nem lett volna elég ekkoriban egy kis létszámú csoport, ezért érdemes egy pillantást vetni a kibővített tagságra, amiből jól látszik az is, hogy egyikük sem volt aktívan részese a korszak politikai életének.

A teljesség igénye nélkül, az 1848. március 15-ei korukkal, foglalkozásukkal:

Ágai Adolf (12, diák); Bérczy Károly (27, író); Bozzai Pál (19, költő); Bulyovszky Gyula (21, újságíró, ügyvéd); Degré Alajos (28, ügyvéd, író); Dobsa Lajos (24, színész, jogász); Emődy Dániel (29, ügyvéd); Hamary Dániel (22, orvos, író); Hatala Péter (16, diák); Irányi Dániel (26, ügyvéd); Irinyi József (26, újságíró); Jókai Mór (23, író); Kléh István (22, ügyvéd, újságíró); Korányi Frigyes (20, orvos); Nyári Albert (19, történész); Oroszhegyi Józsa (26, orvos); Pálffy Albert (28, író); Petőfi Sándor (25, költő); Sebő Antal (18, jogász); Sükei Károly (25, költő); Szathmáry Pál (24, költő); Szegfi Mór (23, író); Szikra Ferenc (24, számvevő); Telepy Károly (19, festőművész); Vajda János (21, költő); Vasvári Pál (22, író, történész); Vidats János (22, gyáriparos). Hiányos információk vannak még továbbá a következőkről: Gaál Ernő (?, ?); Hermann Rosenfeld (?; ?); Koplánszki Károly (18, ?); Lehotzky Pál (27, ?). Illetve jelenlegi tudásunk szerint az egyetlen nő Szathmáryné Farkas Lujza (29, színész), aki a Budára tartó tömeg élén, egy szűzmáriás zászlóval a kezében kelt át a pontonhídon.