Évfordulók

Petőfi Sándor

1823. január 1. – 1849. július 31.

Petőfi Sándor, metszet Barabás Miklós rajza után 
(forrás: Magyar Nemzeti Múzeum)

A borozó
(részlet)

És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.

Bor taníta húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor taníta elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.

Szilágyi Márton irodalomtörténész szerint „Petőfinek az egész irodalmi pályafutása egy tüneményes, és – ebben a formában – előzmény nélküli pályafutás volt. Ha belegondolunk a családi hátterébe, akkor azt láthatjuk, hogy egy magyarosodni kívánó, de szlovák etnikumú evangélikus, nem nemesi család sarja. Ezért apja szándéka is az volt, hogy fia olyan iskolákba járjon, ahol magyar környezetben nevelkedhetett.” Ami igazán izgalmassá teszi ugyanakkor ezt az életutat, hogy Petőfi, miután iskoláinak könyvtárát végigolvassa, s szert tesz egyfajta kiemelkedő műveltségre, nekilát a saját irodalmi pályája – még nem tudatos – kiépítésének.

Tanulmányai során tökéletesen megtanult németül és latinul, 15 esztendős korában pedig egy tanára megbízásából verset is ír az iskola közönségének. Az aszódi iskolát befejezvén az ifjú költő 1838 őszén beiratkozott a selmecbányai evangélikus líceumba, ahol az elsőéves rétorok közé vették fel. Erről az időszakról maradt fent Csörföly Lajoshoz írott levele, amelyben a következőképpen fogalmaz a költő: „Minthogy én Selmeci Poëta vagyok; tehát ez alkalommal Selmecről irok Neked levelet, nem pedig Aszódról; mert ha most is Aszódon volnék, tehát Aszódon volnék. No tehát, én Selmecen vagyok […].”

Érdemjegyei azonban rohamosan romlani kezdtek, aminek legfőbb oka egyik tanárára vezethető vissza. Gyermeki éveiben apja valóban a magyar nacionalista szellemre nevelte, sőt korábbi iskolájában is ezt a szellemi közeget érezte magáénak, viszont új iskolájában egy olyan szláv tanára volt, aki csupán „a faját megtagadó szlávot látta benne”. Ennek következménye lett, hogy bár irodalmi műveltségét folyamatosan pallérozta, a költő a pánszláv tanárnál elhasalt történelemből, s bukását követően inkább az iskola mellé járt.

Egy évvel később, amikor Pestre érkezett, és nem mellesleg szimpatizált a színházi élettel, állásért ment a Nemzeti Színházba, ahol szolgai teendőket kellett ellátnia, de számára ez is felüdülés volt. Ugyanakkor nem sokáig maradt a városban, mert Sopronba költözött, ahol katonának állt. Viszont négy hónapos ágynak esése nem tett jót katonakarrierjének, ugyanis betegségére hivatkozva a honvédség hazaküldte. Bár nem csüggedt, s beiratkozott a Pápai Református Főiskolára, de nem bírt megmaradni egy helyben, kalandvágya továbbhajtotta. Pozsonyba ment, barátai támogatásával pedig élete kezdett helyrejönni: dolgozott és társaságba járt, majd 1842 májusában megjelent A borozó című verse az Atheneumban.

Sokáig mégsem tarthatott öröme, mert színésznek állt, de karriere – legalábbis színészként – hamar leáldozott. Bár színészként nem tudott megfelelni a közönségnek, később Vörösmarty Mihály segítségével irodalmi pályája ugrásszerűen változott meg: megjelent első verseskötete. S mindezen túl Vörösmarty megismertette Vahot Imrével, a Pesti Divatlap főszerkesztőjével, akitől rögtön állásajánlatot kapott Petőfi. A közönség imádta a fiatal rímfaragót, aki leginkább szerelmes verseivel hódította meg a lapolvasók szívét. Pár év alatt óriási népszerűségre tett szert, a kiadók ontották magukból újabbnál újabb lírai vagy prózai írásait. Majd elérkezett a szerelem is a poéta életébe: 1846-ban megismerte Szendrey Júliát, akit 1847. szeptember 8-én feleségül is vett. Mindeközben pedig megkezdődött a híres költőbarátság Arany Jánossal. Petőfi Sándor első levele Arany Jánoshoz 1847. február 4-én íródott. A következőt írta Aranynak: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek.”

Majd egy évvel később pedig elérkezett 1848. március 15-e. A márciusi ifjak vezéralakjaként Petőfi ikonikus figurája volt a forradalomnak. A tizenkét pont mellett a Nemzeti Dal című versét is ontotta a nyomda, de több verset publikált addigra különböző folyóiratok hasábjain, amelyek a köztársaság iránti vágyát fejezték ki.

Indult a szabadszállási jelöltválasztáson, de a szóbeszéd erősebb volt, és a vele szemben induló „jó híre” megelőzte őt, politikai karrierje hamar megszakadt. Élete egy részét mégis nyugalomban élte, mígnem addig emésztette őt a politikai frusztrációja, hogy barátaival is összekapott (Jókai Mór), de fia, Zoltán születése enyhítette szíve fájdalmát. A szabadságharc kitörése viszont rosszul érintette. Élete fenekestül felfordult, katonának állt, de fegyelmezetlensége miatt sokszor büntették meg. Majd 1849-ben Bem tábornok erdélyi seregébe került. A sereg 1849. július 31-én vereséget szenvedett Segesvárnál, ahol Petőfi örökre eltűnt. Petőfi eltűnése nemcsak családját, hanem író- és költőbarátait is megviselte. Arany János egész életében szomorkodott barátja korai elmúlása miatt.

Orlai Petrich Soma portréja (forrás: Magyar Nemzeti Múzeum)

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?
(részlet)

Nem maradhat így sokáig,
Mi hogyan lesz, majd elválik,
Elválik a csatatéren,
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Drága áru a szabadság,
Nem ingyen, de pénzen adják,
Drága pénzen, piros véren;
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!