Évfordulók

Szöveg: Blankó Miklós, nyelvész, szerkesztő

Kodály Zoltán
1882. december 16. – 1967. március 16.

A 140 éve született Kodály Zoltánra elsősorban zenetudósként-zeneszerzőként gondolunk, pedig kiváló nyelvművelő is volt. Írásomban néhány idézetet gyűjtöttem össze Kodálytól, amelyeken keresztül bemutatom, hogyan viszonyult Kodály a nyelvművelés fontosságához, miként állt ki a nemzeti kultúra, az irodalom zeneisége, a zenei és nyelvi nevelés, vagy a nyelvművelés mellett. Idézett sorainak jelentős része ma, keletkezésük után majd’ egy évszázaddal később is megállja a helyét.

Kodály Zoltán az 1930-as években
(forrás: MTI Fotó/Magyar Fotó: Várkonyi László)

Kodály Zoltán a 20. század Széchenyi Istvánja. Méltán viselhetné ő is a „legnagyobb magyar” állandósult jelzőt, hiszen képes volt saját szakmájának határait átlépni: a zeneszerzés, a zenetudomány és a (zene)pedagógia mellett az irodalom, a nyelv és a kultúra ügyével foglalkozni. Tudott a nemzetről mély elfogultsággal és szeretettel beszélni, miközben bölcs európaiként, kívülről is képes volt nézni a hazai kulturális folyamatokat.

Kodály zenéjét a táj megidézésének varázsa és a nyelv „belső életével való szoros szellemi kapcsolat” teszi egyedülállóvá. Nem véletlen, hogy éppen Kodály az, aki a zene és az (anya)nyelv mély összefüggéseire ráérez, megalkotva ezzel a zenei anyanyelv fogalmát. „Anyanyelvünket megtalálni, megalapozni, fejleszteni: a jövő programja” – vallja Kodály, aki az Eötvös Collegium egykori hallgatójaként Gombocz Zoltántól vehette át az anyanyelv, a helyes kiejtés, a nyelvművelés ápolásának igényét. Szépkiejtési, nyelvművelő programja a zenei anyanyelven és a nyelvhelyességen alapul. Nyelvészeti ismeretei bizonyára segítették Kodályt abban, hogy galántai, mátyusföldi és zoborvidéki népdalgyűjtései során kellő szakértelemmel megfigyelje az ottani nyelvjárási beszélőket. A népdalokat is a nyelvjárások sajátosságait jelölve jegyezte le, ismerve a korszak nyelvtudományi módszereit.

Figyelme először a magyar kiejtés felé fordult. A kiejtési versenyek zsűrijében, majd az Édes anyanyelvünk verseny értékelői között nagy örömmel vett részt, ahol külön díjazta a nyelvjárási beszélőket. Kodály Zoltán számos írásában foglalkozik a kiejtés kérdéseivel (pl. A kiejtés romlásáról, Vessünk gátat a kiejtés romlásának!). Időnként példákat is felhozott: a rövid és hosszú mássalhangzók közötti különbség elhanyagolása, az r hang helytelen ejtése, az artikuláció és a ritmus elváltozásai, elnagyolttá válása. Máskor arról írt, hogy a kiejtés, az artikulációs bázis romlásának oka az idegen nyelvi hatás, hiszen a társadalom felső – mintaadó – rétegei a különböző idegen nyelvek hanglejtési és beszédmódbeli sajátosságait utánozzák, holott minden nyelvnek sajátos ritmusa van. Ekkor hangzott el mára már szentenciává vált mondata is: „A magyar kiejtést is tanulni kell, még a született magyarnak is.” A népdalgyűjtő erős kritikával élt a pesti nyelvvel szemben. Szerinte „a városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a jégeső, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű: a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. […] Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátossága.”.

Felfigyelt arra is, hogy a magyar nyelv tempója gyorsul, amit természetes folyamatnak vélt, bár felhívta a figyelmet, hogy e gyorsulás tempója hirtelen nőtt meg. A hanglejtés változását az idegen nyelvek ismeretével magyarázza, önkéntelenül is átveszik a nyelvhasználók azok hanglejtési szokásait, amelyek idegenek a magyarétól.

Mindezekre a megoldást az iskolában látta: „Végignézve az egyetemi előadásokon nem látok olyan előadást, ami a legcsekélyebb vonatkozásban volna az élőbeszéddel. Nyelvész szakosoknak tartott fonetikai előadás nem alkalmas [erre]. […] Előbb kell kezdeni: a népiskola, polgári, középiskola énekórája volna a tiszta kiejtés, a helyes hangsúly és a hanghordozás iskolája.”

Kodály Zoltán és Illyés Gyula. Kecskemét, 1962 
(Forrás: MTI, fotó: Molnár Edit)

Kodály teljes elköteleződéssel kiállt a nyelvi norma szükségessége és a nyelvművelés kiemelten fontos szerepe mellett. Úgy vélte, hogy „jelenleg a magyar nyelvtudat igen lanyha”, ezért van szükség a nyelvművelésre, hiszen a „nyelvhelyességi mozgalom erősödik, ha nő a veszély.” Viszont erős kritikával illette azokat a nyelvészeket, akik mint „passzív és érdektelen nyelvszemlélők szent áhítattal figyelik, hogyan változik a nyelv.” Jogosan érezte úgy, hogyha „nincs romlás, akkor javulás sincs, nincs se jó, se rossz, csak nyelvtény van.” Ez a közöny pedig nem kedvez a nyelvművelésnek, mert Kodály szerint „egy passzív kertész kertje is hamar felgyomosodik. […] Ha a kertész nem gyomlál vadhajtást, ha nem vág, nem hernyóz, permetez, férget nem irt: néhány év alatt vadonná válik a legszebb kert.” A rendkívül találó kerthasonlattal máskor is előrukkolt a zenetudós: „A nyelvtudós passzív (tétlen) szemlélője a nyelv életének. Fürkészi törvényeit, tüneményeit, »tényeit«, de nem akar változtatni rajtuk. A nyelvművelő nagyon is akar. Orvos, kertész.” Noha Kodály úgy érezte, kevés a nyelvész, és elhanyagolták a népnyelvkutatást, mégis bizakodó: „Nyelvünk gyönyörű zenéjét oly sokan fújják hamisan! Elhangolt, húrhíjas zongora szól úgy, mint sokak beszéde. Lehet ezt még rendbe tenni? Lehet.” A feladat Kodály számára egyértelmű volt: „Fel kell ébreszteni a köztudatban a nyelvhelyesség lelkiismeretét.”

Zárásként Czine Mihály Kodályról írt sorait idézem: „Amit tett, hasonló a csodához. Óriási volt a hitben is: hitte rendületlen, hogy »valamikor állni fog a magyar zene zengő tornya«. Ezt a tornyot alapozta, ebbe építette Kőműves Kelemenként a maga életét. Neki igazán mindnyájan adósai, öröklétig elkötelezettjei vagyunk, kik magyarul beszélünk és énekelünk; bárhol a világban.”

Kodály Zoltán megjelent írásaiból, elhangzott beszédeiből vagy jegyzeteiből idézett sorainak jelentős része napjainkban is helytálló, noha pár gondolatát meghaladta az idő. Megdöbbentő pontossággal írta le a nyelv változásait, szembesítette a nyelvészeket, a tanárokat, a sajtó és a közélet képviselőit az anyanyelvvel való tudatos, programszerű foglalkozásra: a nyelvművelés nélkülözhetetlenségére.

Kodály Zoltán gyerekek gyűrűjében a művész 80. születésnapja alkalmából rendezett díszelőadás szünetében az Erkel Színházban. Budapest, 1962. december 10. (Forrás: MTI, fotó: Molnár Edit)