Évfordulók

220 éve született Kossuth Lajos
1802. szeptember 19. – 1894. március 20.

Szöveg: Kuluncsics Réka, egyetemi hallgató

Bár minden magyar városban utcák és terek viselik nevét, a „Kossuth Lajos azt üzente…” kezdetű nótát pedig óvodásoktól nagyszülőkig mindenki kívülről fújja, mégis a magyar történelem legvitatottabb személyiségei közé tartozik a 220 éve született államférfi. A történelmi emlékezetben „Kossuth apánk” a szabadságharc szinte egyszemélyes megtestesítője, nemzeti hős, miközben a történész szakma – érdemeit nem vitatva – sokkal árnyaltabban ítéli meg szabadságharc és emigráció alatti tevékenységét. Milyen társadalmi és politikai tényezők okozhatták ezt a kettősséget? A következőkben kísérletet teszünk a Kossuth-kép alakulásának áttekintésére.

Az a jelenség, amit a legtalálóbban a Kossuth-kultusz kifejezéssel illethetünk, már életében kialakult körülötte – sőt, ő maga is aktívan formálta azt. A szabadságharc bukása után a magyar társadalom természetes reakciója a bűnbakkeresés volt. Pusztán az ellenség túlerejével magyarázni a vereséget annyit jelentett volna, hogy a függetlenség még hosszú ideig, a nagyhatalmi viszonyok átalakulásáig elérhetetlen célkitűzés. Kossuth 1849 szeptemberében írt vidini levele éleslátóságról tanúskodik – felismerte, hogy a magyaroknak szükségük van valakire, akit árulónak kiálthatnak ki. Görgei Artúrra illett a szerep, hiszen ő tette le a fegyvert Világosnál az oroszok előtt, Kossuth pedig megőrizhette népszerűségét, amit aztán a szabadságharc ügyének további szolgálatára kívánt felhasználni.

1851-es angliai és amerikai útján e célból tartott beszédeiben – korát megelőzve – ösztönösen használta fel a modern politikai marketing módszereit. Amerikai szónoklataiban hangsúlyosan egyetlen üggyel azonosította magát – Magyarország szabadságával. Bár hivatalos támogatást nem sikerült szereznie, hallgatósága mindenhol rajongással vette körül, és körülbelül 83 000 dollárt adakoztak a magyar függetlenség ügyének.

Emigrációja későbbi éveiben a köré épülő kultuszt észlelve azt remélte, hogy nevével mozgósítani lehet az embereket az 1848 örökségét továbbvivő politikai célokra. Élesen bírálta a kiegyezést, az Ausztriától való gazdasági és politikai függést. Az Osztrák Császárság bukását várva, hazai újságokba küldött cikkein keresztül munkálkodott a nemzeti függetlenség ügyéért. A rajongó leveleket, gesztusokat, sőt adományokat eközben differenciáltan kezelte, távolságot tartott az őt túlságosan felmagasztalóktól. Általában csak az olyan közeledéseket fogadta el, amelyek politikai céljaival is egybevágtak.

Kossuth bevonulása New Yorkba, 1851 
(Forrás: közkincs, The Ladies Home Journal, 1897)

1889-ben egy korábbi törvény rendelkezése alapján elveszítette magyar állampolgárságát, ami mély fájdalommal töltötte el az idős politikust. Kultusza azonban épp ennek köszönhetően felerősödött; küldöttségek érkeztek hozzá, és számos magyar város díszpolgárává avatta. Temetésén 1894-ben több százezres tömeg kísérte koporsóját.

A hivatalos álláspont azonban a dualizmus időszaka alatt mindvégig kritikával illette politikáját. A tankönyvekben, az emlékezetpolitika legkifejezőbb dokumentumaiban megkezdődött Kossuth és Görgei szembeállítása. Előbbi tevékenységét – főként a trónfosztó nyilatkozat kiadását 1849-ben – határozottan elítélték, míg az utóbbit megszabadították az áruló címkétől, és dicsérték belátását a fegyverletétel kapcsán. A Horthy-korszak konzervatív ellenforradalmi rendszere nem változtatott ezen az állásponton – Kossuth számukra túlságosan radikális volt.

Nagy fordulat Kossuth megítélésében 1948 után következett be. A Rákosi- és a Kádár-korszakban ő testesítette meg a nemzeti függetlenséget és fejlődést, miközben Görgei visszaavanzsált a forradalom árulójává. Jellegzetes, hogy ebben az időszakban 1848–49-re is mint a proletárforradalom előképére tekintettek, így mindkét személy szimbolikus jelentőséget kapott.

Napjainkban egy sokkal kiegyensúlyozottabb szemlélet jellemző, amely egyaránt engedi láttatni az egykori kormányzó erényeit és hibáit. Elvitathatatlan azonban, hogy mind jelentőségét, mind hatását tekintve a magyar történelem legfontosabb alakjai közé tartozik.