Olvasási idő: 
7 perc

Évfordulók

2020. október

Szöveg: Kaposi József, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozatának elnöke
Fotó: Országos Széchényi Könyvtár
 

Bánffy Miklós 
70 éve halott a „reneszánsz ember”

1950-ben, minden vagyonát elvesztve, szegényen és szinte észrevétlenül halt meg Bánffy Miklós Budapesten, miközben Erdély egyik legrégebbi főnemesi családja sarjaként látta meg a napvilágot 1873-ban, Kolozsváron. Születésekor és ifjúkorában a bonchidai kastélyban – amit Erdély Versailles-aként is neveznek – hihetetlen pompa, gazdagság és közfigyelem vette körül. Halálakor pedig, és az azt követő évtizedekben – szinte mai napig – az elhallgatás. Joggal adódik a kérdés: hogy tudta ide „leküzdeni” magát? Miért nem volt fontos számára számos olyan dolog, amely más embert meghatároz? A kérdések azért is húsbavágóak, mert közéleti tevékenysége és magánélete is azt mutatja, hogy Bánffy életének közel 75 éve alatt tulajdonképpen két emberre való életet élt. Egyszerre volt író, grafikus, díszlet- és jelmeztervező, színházi rendező, politikus, és többször is országgyűlési képviselő, valamit külügyminiszter és két asszony titkolt szerelme.

A drámai művek egy közismert toposza, hogy a nagyformátumú, de érzékeny hősök mindig elbuknak, és a közélet a középszer sikeres képviselőjét ünnepli a valódi történelmi alakok helyett. Közismert példa erre a Hamlet vagy Bováryné története. A lázadó, önmagát kereső címszereplőnek a kiközösítés, elfelejtés lesz osztályrésze, miközben a „percemberek” becsületrendben részesülnek. A közvélemény nem véletlenül vélekedik úgy, hogy a nagy formátumú hősöket mindig eléri a „méltó” büntetés. Ez történt és történik sajnálatosan mind a mai napig Bánffy Miklóssal is!

Az erdélyi arisztokrata fiú a kor elvárásainak megfelelően a mágnásifjak többségéhez hasonlóan jogi tanulmányokat folytatott, majd a közigazgatási gyakorlat után bevonódott a politikába is. Előbb képviselő, majd 1910-ben Kolozs megye főispánja lesz. Később az Operaház és Nemzeti Színház intendánsaként jelmez-, és díszletterveket készít, előadásokat rendez és meghatározó a szerepe abban, hogy Bartók Béla két, korszakos jelentőségű művét, A kékszakállú herceg várát és A fából faragott királyfit bemutatták. 1916-ban, IV. Károly megkoronázásakor az ünnepélyes ceremónia rendezőjeként a színpompás középkori díszletek között ellenpontként felvonultatta tábori egyenruhájukban a mankóra támaszkodó világháborús sérülteket, a csonkolt áldozatokat.

Az ellenpontozás Bánffy egész közéletének, művészi tevékenységének és magánéletének emblematikus jellemzőjeként is értelmezhető. Jól mutatja ezt, hogy miután külügyminiszterként ügyes politizálással a győztes hatalmaknál eléri a Sopron és környéki népszavazás kiírását, nem az elismerést, a dicsfényt választja, hanem lemond tisztségeiről. A tömeges menekülők áradatával szembehaladva – önként vállalva a kisebbségi létet – hazatér Erdélybe. Felveszi a román állampolgárságot, és a várakozással ellentétben nem a politikai életben vállal aktív szerepet, hanem kulcsszerepe lesz az erdélyi magyarság kulturális életének újjászervezésében. Húsz éven keresztül szerkesztette lapját, az Erdélyi Helikont. Tagja volt az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadónak, támogatta a kolozsvári magyar színházat és a legjelentősebb magyar napilapot, az Ellenzéket is. Aktív részese az erdélyi magyar gazdasági önszervezésnek is. Bánffy a legnagyobb szétesettség közepette is ragaszkodott a kultúrához, mert jól tudta, ha minden elveszett, a szabadság legalább a szépség révén megmenthető.

Az óriási munkát igénylő szervezőmunka mellett elkészíti a századforduló forgatagában a széteső erdélyi magyar mágnásvilág tanulságos tablóját, az Erdélyi Trilógiát [Megszámláltattál… (1934), És híjjával találtattál (1937), Darabokra szaggattatol (1940)], amely az ezredfordulót követően számos nyugati nyelvre lefordítva, komoly olvasói elismerést és sikereket aratott.

A regénytrilógiában kemény kritikával illeti a korszak politikai elitjét rövidlátó politizálása miatt, amelyben a hatalmi mámor és a percek uralása elveszi az erőt a nemzetépítéstől. Keserűen állapítja meg: „…senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre, és igazi erkölcsi egységet formáljon ki önmagában, ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist.”

A harmincas évek végétől ismét közéleti szerepvállasra kényszerül. Előbb a Romániai Magyar Népközösség elnöke, majd 1940 után – Észak-Erdély visszacsatolását követően – a magyar parlament felsőházi tagja lesz. 1943-ban miniszterelnöki megbízásából titkos tárgyalásokat folytat közös magyar−román kiugrásról, sajnos sikertelenül. A visszatért területek újbóli elvesztését nem tudja megakadályozni, de konstruktív politizálással eléri, hogy az átvonuló front idején Kolozsvár ne váljon a harcok színterévé.

Bánffynak nemcsak közéleti tevékenysége volt egyedülálló, hanem magánélete is. Élete során szinte párhuzamosan – hol titokban, hol nyilvánosan – két asszonyt szeretett. Az egyik egy Kolozsvár-szerte közismerten művelt és extravagáns nő (Szilvássy Karola) volt, aki haláláig titkolt szeretője volt. A másik pedig a főváros egyik ünnepelt színésznője (Váradi Aranka), akitől titokban egy közös gyermekük is született, és akit – miután apja halála miatt a szülői tiltás már megszűnt – 22 évvel megismerkedésük után feleségül vett. Kivételességét jellemzi, hogy kolozsvári szeretőjének halála után felesége szeretetteljesen fogadta Budapesten a hozzá menekülő, lerongyolódott és elszegényedő mágnást: „Nincs egy inge, egy ruhája, de milyen boldogság, hogy végre itt van.” – írta naplójában.

Miként az irodalmi toposzok mutatják, ahogy a nagyformátumú és kivételes tehetségű embereknél lenni szokott, az ő tevékenysége sem kapta meg a mai napig a méltó elismerést. A közvélemény alig ismeri, és sajnálatosan máig nem lett a hivatalos tantervi kánon része. De ez őt bizonyára nem zavarja… Kevés közszereplőről mondható el, hogy önazonossága érdekében lemondott a közéleti érvényesülés csábító lehetőségeiről. Mert nem akart más, több lenni – miként jövőbeli sírfeliratában írja – csak egy „Gyarló, gyönge ember, Aki sokat küzdött, és sokat vétkezett,…” Bánffy Miklós: Íme az ember (1948)

Bánffy Miklós igazgató és díszlettervező, Zádor Dezső főrendező, Bartókné Ziegler Márta, Kéméndy Jenő jelmeztervező, Bartók Béla és Egisto Tango karmester, A kékszakállú herceg vára ősbemutatója idején, 1918