Olvasási idő: 
6 perc
Author

Évfordulók

2020. június

A gyalázatos béke aláírója
Bernárd Ágoston 1880-1968

Szöveg: Katona András, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata elnökségének tagja

Mint egy temetési menet…

A magyar delegáció megérkezése a trianoni békeszerződés aláírására 1920. június 4-én 16 óra 15 perckor. Elöl cilinderben, fehér kesztyűben Benárd Ágoston, a küldöttség vezetője, mögötte Drasche-Lázár Alfréd, a küldöttség tagja. A katonák ekkor még nem tisztelegnek. Az aláírást követően már igen…

Bent, a versailles-i ülésteremben negyedórával később történtekre így emlékezett vissza Benárd tíz évvel később: „Síri csendben fogadtak, és általános ügyelem közepette foglaltuk el helyünket. Millerand elnök kihirdette, hogy következik a magyar megbízottak által a békeszerződés aláírása. A ceremóniamester először hozzám lépett, és felkért, írjam alá a békét. Udvariasan hellyel kínált:

– Prenez place, Excellence!

– Merci beaucoup, Monsieur! – válaszoltam, amint udvariasan visszautasítottam a nekem átnyújtott dísztollat is, és állva, szinte oda se nézve, félvállról, a szálló asztalán talált és magammal hozott rozsdás, puhafa szárú tollal írtam alá a békeszerződést, majd családi pecsétes gyűrűmmel megpecsételtem. Azután otthagytam a tollat az asztalon. Majd meghatalmazott-társam, Drasche-Lázár Alfréd írta alá.”

A 100 éve történt több mint szomorú esemény főszereplői voltak ők, akik viszont ezzel vállalták, hogy politikai-közéleti szerepük sem lesz hosszú életű. Ki volt ez a küldöttségvezető, akinek a neve sokkal inkább homályban maradt, mint például gróf Apponyi Alberté, a magyar békedelegáció korábbi első emberéé?

A történelem fintora, hogy Benárd Ágoston francia eredetű család sarjaként – ősei valószínűleg a francia forradalom idején kerültek hazánkba – lett a magyar küldöttség vezetője. Eredetileg sebész-belgyógyász orvos, aki szociális érzékenysége bizonyságául a háború előtt a Központi Munkásbiztosító Pénztár segédorvosa, orvosa, majd főorvosa is volt. Ugyanakkor a „szegények orvosát” „doktor kocsi”-nak is nevezték, mert ő volt Csonka János háború előtti kisautója egyik korai példányának a tulajdonosa. Ezredorvosként 50 hónapot töltött első világháborús frontokon. Tevékenységéért, bátorságáért – harci feladatokat is vállalt – többször kitüntették.

A frontról hazatérve döbbenten tapasztalta a hazai kaotikus viszonyokat. Ellenfele volt a Károlyi-rendszernek, a Tanácsköztársaság alatt halálra is ítélték, de sikerült Bécsbe menekülnie, ahol csatlakozott az emigrációban működő jobboldali Ébredő Magyarok Egyesületéhez, melyben vezető szerepet töltött be. Ausztriában fegyveres felkelést is szervezett a stájer és tiroli parasztság körében az ottani kommunisták ellen. A Tanácsköztársaság bukása után hazatérve előbb a budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár igazgatója lett, majd keresztényszociális érzelmű emberként szerepet vállalt a Huszár- és a Simonyi-Semadam-kormányban is, előbb munkaügyi és népjóléti államtitkárként, majd miniszterként. Többek között a munkásbiztosítók átalakításáról, a hadirokkant-ellátásról és a gyógyszerészügy reformjáról kellett gondoskodnia, a lakosság ellátásának háborús összeomlás utáni nehézségeinek kezeléséről nem is beszélve.

A végleges békefeltételeket május 6-án adták át Párizsban Praznovszky Ivánnak, a magyar békedelegáció főtitkárának. Az ezt követő hónap annak elfogadása és aláírása körüli viták jegyében telt el a magyar nemzetgyűlésben és a minisztertanácsban egyaránt. Különösen az aláírók személye körül zajlott nagy vita, hiszen senki sem vállalta, a franciák viszont miniszteri szintű aláírókat követeltek. A kormány tagjai harmadának elutasító magatartása után végül a május 31-i minisztertanácson Benárd és Drasche-Lázár Alfréd külügyminisztériumi államtitkár, erre az alkalomra kinevezett rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter személye mellett döntöttek, akik – nem kis önfeláldozással, de – vállalták a roppant hálátlan feladatot.

Bernárd politikai-közéleti pályája – a közhiedelemmel ellentétben – ezzel korántsem ért véget, bár egyre inkább a perifériára sodródott. A Teleki-kormányban még miniszter maradt, 1920 és 1926 között nemzetgyűlési képviselő volt, de ezt követően egy évtizedre kiszorult a politikai életből. 1926 nyarán – talán „végkielégítésként” – első világháborús érdemeiért vitézzé avatták. Lapszerkesztőként és az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) főorvosaként is működött. 1935 és 1939 között visszatért a politikai életbe, a Nemzeti Egység Pártja színeiben lett országgyűlési képviselő. Kétarcúságát jól mutatta, hogy enyhének tartotta a zsidótörvényeket, ugyanakkor lesújtó véleménye volt Szálasi Ferencről és mozgalmáról. Részt vett annak az orvosbizottságnak a munkájában, amely a nyilasvezér elmeállapotát vizsgálta. 1944 őszén menekülnie is kellett a Német Birodalomba, ahol – valószínűleg kényszerűségből, de – SS orvostiszt lett. Ezért a háború utáni hazatérését követően hatévi börtönbüntetést kapott, melynek letöltését megromlott egészségi állapotára való tekintettel elhalasztották. Ezt követően – a kommunista diktatúrában meglepő módon – illegalitásba vonult, és álnéven élt Balatonkenesén 88 éves korában bekövetkezett haláláig.