Évfordulók

Himnusz

Szöveg: Horváth Ilona, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozatának tagja

„Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével” [Magyarország Alaptörvénye I) cikk (3) bek.]. Az 1989-es alkotmánymódosítás a Himnuszt nemzeti jelképeink közé emelte. A költemény 1823-ban, Erkel zenéje pedig 175 éve született. A Himnuszt 1844. július 2-án és 9-én mutatták be a pesti Nemzeti Színházban.

A magyar liberális nacionalizmus, a reformkor meghatározó szellemisége európai indíttatású, de magyar talajban gyökerezve a polgári átalakulás nagyszabású terveinek megalakítója. Bár a reformkor liberális politikusai nem tudtak sok jelentős győzelmet felmutatni a diéták törvényjavaslatainak megvalósulásában, a magyar nemzeti ébredés a kultúra, a művelődés területén nagyban támogatta a reformok iránti fogékonyságot, végső soron szükséges voltuk egyre szélesebb körű elfogadását.

Az 1843. május 14-től 1844. november 12-ig ülésező magyar országgyűlés ellenzéki liberális politikusainak sikerült megtörni a Habsburg-kormányzat ellenállását és kompromisszummal lecsendesíteni a horvát követek latin nyelvű felszólalásukkal kifejezett tiltakozását, és végre a magyar nyelv államnyelvvé lett (1844: II. tc.). A további törvényjavaslatok, amelyek közül nem egy valóban nagy horderejű lehetett volna (a nemesség megadóztatása, az ősiség eltörlése, a büntető törvénykönyv megreformálása stb.) megbukott az ellenzék – elsősorban a főrendi tábla – ellenállásán. Az udvar valódi szándéka pedig egyértelműen lelepleződött a vámrendszer országgyűlési ellenőrzését célzó törvényjavaslatra adott kitérő válaszában, amelynek következtében az alsóház a Védegylet támogatása mellett döntött. A számos törvényjavaslat közül mindössze 13 törvénycikket fogadtak el, mégis láthatóvá vált, hogy a reformellenzék tudatára ébredt a polgári átalakuláshoz szükséges feladatainak. A főrendiház képviselői között voltak olyanok, akik magának a főrendiháznak a létjogosultságát is megkérdőjelezték a képviselők konzervatív állásfoglalása miatt, az alsóház a diéta végén pedig nyíltan bejelentette bizalmatlanságát az udvarral szemben. A közhangulat egyre merészebben a reformellenzék erőfeszítéseinek támogatójává vált.

Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója röviddel egymás után, 1843 januárjában Vörösmarty Mihály Szózatának, 1844 februárjában Kölcsey Ferenc Hymnusának megzenésítésére írt ki pályázatot. Az elsőt Egressy Béni nyerte meg, a második pályázat és a 20 arany jutalom nyertese az „Itt az írás forgassátok. – Érett észszel józanon. Kölcsey” jeligés pályamű lett, „[…] mint a’ melly , a’ mellett hogy magyar jellemét ’s a’ költemény’ szellemét leginkább megközelítő, a’ két főkivántatóságot is, t. i. a’ dallamegyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben egyesité” (Regélő Pesti Divatlap, 1844. június 23.).

A Hymnust Erkel Ferenc zenéjével óriási lelkesedéssel fogadta a közönség. A korabeli újságok jól érzékeltetik a közhangulatot – az emberek ünnepelték a nemzeti himnusz megjelenését: „Szívesen osztozunk a közönség’ élénk éljenkiáltásiban mellyekkel a nyertes szerzőt kihivá... Most csak az van hátra, hogy Erkelünk’ gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik” (Honderü, 1844. július 6.).

„Évek előtt képtelenségnek gondolák némellyek azt: hogy lehessen magyar daljáték; ’s ime vannak magyar daljátékink is már. Így voltunk a’ hymnusz körül is; ’s noha’ ezen hymnusz még nem ollyan, hogy a’ világi összes zenészét valódi hymnuszai közt a legelsők közt megálljon, de az mindenesetre jeles, kitűnő, mellyben büszkélkedhetünk, – ’s van tehát hymnuszunk, ’s be van bizonyítva, hogy a’ magyarnak is lehet, ’s pedig ennyi ’s illy jeles zenetehetségek mellett, akármennyi hymnusza is; csak rajta! haladjunk” (Életképek, 1844. július 14.).

A Himnusz 1844. augusztus 10-én nyilvános ünnepségen az Óbudai Hajógyárban, a Széchenyi-gőzös vízre bocsátásánál hangzott el: „Végre ütött az óra s erőteljes diapasonokban kezde zengeni ama fölséges néphymnus, mellyel Kölcseynk és Erkelünk’ egyesült lantjaik teremtenek. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és csengő hangú énekesnők’ minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek’ teljes harmóniája által, valóságos nemzeti hymnuszszá magasult” (Honderü, 1844. augusztus 17.).

1848. március 15-én este a Nemzeti Színházban, az előadást megszakítva, a beözönlő tömeg az Erkel vezényletével felhangzó Himnuszt a zenekarral énekelte. A forradalom és szabadságharc idején pedig, ugyan nem deklarálva, nemzeti himnuszként jelent meg. 1849-től aztán, a szabadságharc leverését követően a császári leirat alapján a „Gott erhalté”-t kellett kötelezően himnuszként énekelni, a Himnusz csak elvétve szólalhatott meg, egy ideig be is tiltották.

1860. április 30-án gróf Széchenyi István halálának országos megemlékezéseként a Belvárosi templomban tartott gyászünnepélyre csaknem 80 000 ember gyűlt össze. A Himnuszt és a Szózatot énekelték. „Ezalatt a templomi közönség a kivüllevő sokaságba olvadva, megzendült a szabad ég alatt a ’Szózat’, s utána a ’Hymnusz’ első versszaka, énekelve ezer meg ezer ajk által, egy szívvel” (Nővilág, 1860. május 6.).

1865. december 14-én az országgyűlés megnyitásán, az ünnepi mise után a Himnusz hangjaira vonult be I. Ferenc József a trónterembe. A kiegyezést követően nyilvános ünnepségeken és az iskolákban is szokássá vált a Himnusz vagy a Szózat eléneklése, sőt magán-összejöveteleken is énekelték.

1956-ban a forradalom és szabadságharc napjaiban a Himnusz az összetartás és a remény szimbólumává vált: „Bízzunk a jövőben – hallani ismét Nagy Imre hangját – és abban az erőben és igyekezetben, amelyek engem is eltöltenek, s amely alapja kell, hogy legyen jövőnk, a szocialista demokratizmus kibontakozásának. Ismételten hangsúlyozom: a józanságra mindennél nagyobb szükség van. Most pedig énekeljük el a Himnuszt. És a több tízezres tömeg ajkán felcsendült a Himnusz. A tömeg tiszta szívből, bizakodással. fennhangon énekel. Azután kialudt az erkélyen a fény és az emberek haza indultak” (Népszava, 1956. október 24.).

Kölcsey–Erkel Himnuszát nem hatalmi erő tette Magyarország himnuszává, hanem 1844 óta a közakarat, s a mindenkori történelmi helyzetben a szabadság és függetlenség, az összetartozás nemzeti szimbólumaként jelent meg. Ekként ünnepeljük ma is.

James Watt

Szöveg: Horváth Ilona, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozatának tagja

James Watt a gőzgép-technológia fejlesztésével híressé vált feltaláló, gépészmérnök 1736. január 19-én született Greenockban, az észak-skóciai tengeri kikötővárosban, és 200 évvel ezelőtt, 1819. augusztus 19-én hunyt el.

Apja hajóépítő ács, vállalkozó, sikeres üzletember volt. Watt nagyon érzékeny, beteges gyermek volt, ezért sokszor otthon tanult, de a középiskolában kitűnt matematikai és természettudományi tudásával. Watt tanulmányainak legfontosabb területe mégsem az iskola, hanem apjának műhelye lett, modelleket készíthetett, és megismerhette a hajózási műszereket. Anyja halála után Londonba utazott, ahol egy évig műszerkészítést tanult, majd Glasgow-ban vállalkozásba kezdett. A teljes csődtől a Glasgow-i Egyetem professzorainak segítségével menekült meg, 1757-ben az egyetem területén nyithatott műhelyt, ahol néhány évvel később egy gőzgépmodellt készített. A szigetországban használt első működő gőzgépet Thomas Newcomen (1663–1729) alkotta meg, 1698-ban szabadalmaztatta. Elsősorban bányavíz-szivattyúként használták. 66 évvel a szabadalom után került Watt műhelyébe egy Newcomen-féle gőzgép. A javítás ideje alatt Watt azon gondolkodott, hogy miként lehetne megakadályozni a hatalmas gőzveszteséget, amely Newcomen gépének kis hatásfokát okozta. Többévi kísérletezést követően egy kondenzátorral kiegészítve sikeresen módosította a szerkezetet, és 1769-ben szabadalmaztatta a tökéletesített gőzgépet: A gőz és az üzemanyag felhasználásának csökkentésére szolgáló új módszer címmel. A gazdaságtörténet kutatóinak egy része ez időponttól számítja az első ipari forradalom kezdetét.

James Watt sok éven át aprólékos, türelmes munkával létrehozott innovációja egy már korábbi gőzgép tökéletesítése volt, de annak sikeréhez kellett egy üzletember, aki meglátta a lehetőséget a viszonylag olcsó energiában és annak alkalmazásában. 1775-ben Matthew Boulton birminghami üzletember és James Watt 25 évre szóló együttműködési szerződést kötött. Boulton gyártelepe, a Soho Works Watt innovációját a legszélesebb körben hasznosította. Az 1848-ig működő Soho Works egyike volt a világon elsőként épített gőzgépgyáraknak. A gőzgép iránti igény gyorsan nőtt, vízművek és malmok, papírgyárak, gyapotfeldolgozó üzemek, lepárlóüzemek és vasgyárak voltak többek között a megrendelők, a világ különböző országaiba exportáltak, köztük Oroszországba, Indiába, Mexikóba. A sikeres vállalkozás vagyont és hírnevet hozott Wattnak: gazdag ember lett, a Royal Society tagja, a Glasgow-i Egyetem díszdoktora. Az innováció a sikeres, tehetséges vállalkozó együttműködésével kiterjedt kereskedelmi vállalkozássá szélesedett.

A gőzenergia alkalmazása európai hódító útján mindenütt átalakította a termelési folyamatot. A Watt-féle gőzgép az előállítás időtartamát rövidítette le jelentősen, amellyel megszületett a tömegtermelés. Watt világhírnevét és a gazdaságtörténet e korszakának jelentőségét ez alapozta meg, és hozott valóban forradalmi változást. A Bank of England 2011. november 2-án új 50 fontos bankjegyet bocsátott ki. A bankjegy hátoldalán az ipari forradalom két meghatározó személyiségének, Matthew Boultonnak és James Wattnak a képe szerepel, az előtérben a Whitbread motor, a gőzgép, a háttérben a Soho Works épületei. Ma a gyár épületegyüttese a Soho House Múzeum, amely a 2000–2001-es régészeti feltárásoknak köszönhetően képet ad a gyártás folyamatáról. A motoralkatrészek sorozatgyártása és felcserélhetősége, az összeszerelés technológiájának alkalmazása az ipari termelés újabb lehetőségeit teremtette meg. A Soho széles választékban állított elő különféle edényeket, gombokat, csatokat, dobozokat (a Soho toys néven ismert sokféle árucikket), mindent, amire a polgári életformához az embereknek szükségük volt. E termékekre a növekvő számú népességgel a kereslet egyre nőtt, a változó életforma és a magasabb jövedelemmel elérhető minél több tárgy a modern ipari termelés feltételévé vált.

A Soho gyárépületei mellett a Soho House otthont adott a Lunar Society tagjainak is. A 18. század végén alakult számos klub egyike volt a „Hold-emberek” társasága. Boulton és Watt mellett tagja volt többek között Erasmus Darwin, Josiah Wedgwood, William Murdoch, William Withering, valamennyien feltalálók, tudósok, akik olyan személyekkel álltak kapcsolatban, mint Thomas Jefferson, Benjamin Franklin, Sir Richard Arkwright. Összejöveteleiken társadalmi problémákat, tudományos eredményeket, politikai és filozófiai kérdéseket vitattak meg, az 1765 és 1813 között működő klub a pezsgő szellemi élet színtere volt.

James Watt az egyetemen szoros barátságot kötött Adam Smithszel (1723–1790), A nemzetek gazdagsága (Inquiry in to the Nature and Causes of the Wealth of Nations) írójával, a klasszikus közgazdaságtan megalapítójával, mely mű az első ipari forradalom születésekor íródott. Smith már a kapitalista gazdaság piaci mechanizmusait vizsgálta, amelyet a „láthatatlan kéz” irányít, akkor még a szabad verseny ösztönző erejével.

A 18. században kezdődő változásokat több tényező együttes hatása formálta. A kreatív elme produktuma az innováció, sikeressé a sikeres vállalkozással válik, amelyet a demográfiai és társadalmi változások következtében a változó és növekvő igények tesznek szükségessé. Ebből következően az első ipari forradalom a lassan kiteljesedő, de végeredményében jelentős minőségi változást előidéző folyamat volt. A találmány sokszor éppen a régi/meglévő fejlesztésének igényéből születik, az azt felhasználni képes vállalkozói környezet, a társadalmi változások, a szabad gondolat, az együttműködő kreatív elme a gazdaság hajtómotorja, mind magasabb szinten. Ma sincs ez másként a negyedik ipari forradalom korában.

James Watt azon úttörők egyike, akik az ipari forradalmak egymásba fonódó folyamatának elindítói voltak. Az ő nevét viseli a teljesítmény mértékegysége, a watt (W). 1889-ben a British Association for the Advancement of Science fogadta el, és 1960-ban iktatták be a nemzetközi mértékrendszerbe (SI).

 

Magellán

Szöveg: Rózsavölgyi Gábor, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata elnökségének tagja

500 éve, 1519. szeptember 20-án indult el Magellán öt hajójával megkerülni a Földet.

Miért volt jelentős történelmi személy? Hiszen erőszakos, csökönyös ember volt. Alacsony termetével, sérült lábával, kacska járásával sem emelkedett ki. Nagy expedíciója nem sikerült. Öt hajójából csak egy tért vissza, nélküle. Azt hitte, hogy 60 zsoldossal legyőz egy bennszülött sereget. Utolsó kívánságai közül egy sem teljesült.

És mégis! Magellán-szoros, Magellan űrszonda, Óriás Magellán távcső, Magellán televíziós magazin – és még sorolhatnánk, mi minden viseli a nevét. Ő adta a Csendes-óceán nevet a korábbi Déli-tengereknek. A legenda szerint egyetlen visszatérő hajójának, a győzelem istennőjéről elnevezett Victoriának a matrózai ujjukból V-t formálva tértek haza, és ők azok, akik feltehették a lábukat a kocsmában.

Ki is volt Ferdinánd Magellán, portugálul Fernão de Magalhães, spanyolul Hernando de Magallanes? A nagy portugál felfedező Sabrosában vagy Portóban született 1480. október 17-én. Már fiatalon hajón szolgált mint egyszerű katona. Vitorlát vont fel, szivattyúzott, árut hordott, harcolt. Mindent a gyakorlatban tanult meg a tengeri hajózásról. 1513-ban megsebesült – egy lándzsa összeroncsolta a térdét –, emiatt hátralévő éveire sánta maradt. Úgy járt, mint Kolumbusz Kristóf. Mánuel, portugál király ugyanabban a teremben utasította el, ahol elődje, II. János Kolumbuszt. Antonio Pigafetta, Magellán vicenzai életrajzírója szerint tudott az Amerika déli részén lévő átjáróról. Udvarba bejáratos nemes volt, kutathatott a királyi levéltárban. Egy portugál hajó a déli szélesség 40. fokán egy a Jóreménység fokához hasonlót talált, ami mögött a másik óceán található. (Valójában az átjáró az 52. szélességi fok közelében fekszik, a 40. foknál a La Plata-folyó óriási torkolata található.)

1517-ben portugáliai kudarca után ő is Spanyolországhoz fordult. Elvette a portugál emigráns Barbosa leányt, így Sevilla polgáraként fordult a tengerészeti kamarához. Előadta, hogy hajlandó a nyugati átjárót a spanyol koronának meghódítani, eljutni a Fűszer-szigetekre, ha kap egy flottát. I. Károly király, a későbbi V. Károly császár támogatta. Kívánságait elfogadták. Károly a legszenvedélyesebb pártfogója volt, a befolyásolható császár rajongott a grandiózus terv iránt. (Gondoljunk bele, ekkoriban ítéli el Luther Mártont.) Gazdasági gondot okozott, hogy a Fűszer-szigetek árui a többszöri szárazföldi és tengeri átrakás miatt megdrágultak.

A flotta 1519. szeptember 20-án hagyta el a spanyol partokat. Magellán keményen bánt kapitányaival, terveit nem osztotta meg velük. 1520. január 10-én elérték a mai Montevideót, a La Plata torkolatát a 40. szélességi foknál, ahol az átjárót remélte. Hosszas keresés után rájött, hogy az ismert térképek rosszak. A spanyol kapitányok zendülést szítottak, de Magellán hidegvérrel leverte a lázadást. A keresés végül eredményre vezetett. 1520. november 28-án kifutottak az új tengerre, amelyet a békés vizek miatt Csendes-óceánnak neveztek el.

1521. március 6-án érték el a mai Guamót, ezzel bebizonyították, hogy a Föld gömbölyű. Úgy hitték, hogy a Maluku-szigeteknél (Szingapúr) hajóznak, de a valóságban 10 fokkal északabbra jártak, így a Fülöp-szigetekre bukkantak.

Az új tartományokat szerződésekkel hódította meg. Április 11-én Humabon rádzsát keresztény hitre térítette. Őt akarta uralkodóvá tenni. Segített neki ellenfelével, Silapulapuval szemben. Csak 60 embert vitt magával, bizonyítva, hogy egy spanyol száz bennszülöttel is felér. Amerikában Cortez és Pizarro is 4-500 emberrel hódított, ám a bozótos tengerpart előnytelen volt. A spanyolok kiszolgáltatottá váltak az 1500 fős, lándzsás helyieknek, hiszen távolról puskáik tüze nem tudta átütni a pajzsukat. Az 1521. április 27-i véres ütközetben Magellán több sebet kapott, arcra borult, s ekkor lemészárolták.

Holtteste nem került elő, bár megpróbálták visszaszerezni. Végrendeletében Sevilla székesegyházát jelölte meg végső nyughelyeként, ahol Kolumbusz is nyugszik, de ebből nem lett semmi, mint ahogy végakarata többi részéből sem. Felesége és két kisfia meghalt az utazás alatt.

Victoria nevű hajója Sebastiano del Cano kapitánnyal hazaindult. Európához közeledve, a Zöld-foki-szigeteknél tette Pigafetta, a hajón utazó olasz tudós korszakalkotó felfedezését. A pontosan vezetett naplója szerinti csütörtök helyett szerda volt a szigeteken, így kiderült, hogy a Föld forgása miatt egy napot nyertek. Ez a felfedezés meglepte és fellelkesítette az egész humanista világot. 1522. szeptember 6-án Sanlucarnál partot értek. A Magellán-expedícióról az első részletes beszámolót az erdélyi származású Maximilianus Transylvanus írta meg.

A térkép forrása: mult-kor.hu

 

Az amerikai szesztilalom története

Szöveg: Lénárth Ádám, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozat tagja | Fotók: erdekesvilag.hu, flick.com, wikipedia.org

Soha véget nem érő bandaháborúk, a mindennapok részét képező csempészet és illegális kocsmák. A filmekből jól ismert szesztilalom ideje az Amerikai Egyesült Államokban éppen 100 éve kezdődött el, amikor 1919. október 28-án aláírták az ún. Volstead-törvényt. A közerkölcs javítása volt a cél, mégis a visszájára sült el: a 13 éves harc olyan alvilági vezérek felemelkedését tette lehetővé, mint Charles „Lucky” Luciano, John Torrio vagy épp Al Capone.

Alkoholból közellenség

Hogy megértsük az indokokat, egészen a 19. századig kell visszanéznünk. Ekkor ugyanis tömegével nyíltak a sör- és egyéb szeszgyárak, elsősorban a németországi bevándorló iparosoknak köszönhetően. Ők nyitották aztán a „saloon”-oknak nevezett italellátó egységeket, ahol szárnyra kapott a prostitúció és a szerencsejáték is.

Számos szervezet alakult ezek ellen, ilyen volt például az Anti-Saloon League (Kocsmaellenes Liga) vagy a Prohibition Party (Szesztilalom Pártja). A tiltakozás egy idő után a női egyenjogúsági mozgalmakkal is összefonódott a Woman’s Christian Temperance Union (Női Keresztény Mértékletességi Egyesület) vagy Carrie Nation sajátos alakján keresztül, aki fejszéjével verte szét a kocsmákat.

A törvény

Olaj volt a tűzre az első világháború: az élelmiszer-ellátás biztosítása érdekében minden gabonára szükség volt, így átmeneti szesztilalom lépett életbe. A helyzeten tovább rontott, hogy a szeszgyártás és -eladás javarészt német nemzetiségűek kezében volt.

Nem is kellett sokat várni a háború befejezését követően: 1917-ben megírták, 1919 januárjában pedig az államok kétharmada el is fogadta az alkoholfogyasztással szemben fellépő törvényt, amelynek pontosítására egészen az év őszéig kellett várni. Andrew John Volstead republikánus politikus nyújtotta be ezt a tervezetet, amely minden 0,5%-nál magasabb alkoholtartalmú ital tiltásáról szólt. Ezt végül Winston elnök vétója ellenére is megszavazták, így 1919. október 28-án hatályba is lépett. Megjegyzendő viszont, hogy ekkorra már számos államban érvényben volt ez a tiltás.

A maffia felemelkedése

A következmények a vártakkal szöges ellentétben álltak. Gombamód elszaporodtak a zugfőzdék, olyan italokkal, mint a beszédes nevű „bathtub” (fürdőkád) gin vagy épp a „Jake”, amely miatt a lábbénulásos esetek száma a déli államokban az 50 ezret is elérte. A mérgezés azonban kormányzati eszköz is volt, az amerikai Szesztilalmi Hivatal az ipari alkoholhoz sok esetben metil-alkoholt adott, ezzel is elrettentve és sok esetben halálra ítélve a törvényszegőket. A tehetősebbek csempészett árut is be tudtak szerezni, meghökkentő adat azonban, hogy egy láda rum ára 25 dollár volt – ez ma körülbelül 320 dollárnak felelne meg.

Túlzás lenne azt állítani, hogy 1919 előtt ne lett volna bűnözés, vagy ne létezett volna a Cosa Nostra bűnszervezet, ám ebben az időben kaptak csak igazán erőre. A főleg olasz-amerikai maffiacsoportok az egész Amerikai Egyesült Államokat felosztották egymás között, és mindeközben a szabadúszókat, sőt néha egymást is (pl. az 1929-es Valentin-napi mészárlás) igyekeztek kiiktatni. Soha nem látott mértékben nőtt meg a bűncselekmények száma, de a korrupció is „elfogadott gyakorlat” volt.

A bandák érdekeltségébe tartoztak az úgynevezett „speakeasy”-k, azaz illegális kocsmák, ahol a társadalom alsóbb rétegeinek szolgáltattak kétes eredetű alkoholt. Ezzel együtt terjedt el a tehetősebbek körében a koktélitalok kultúrája, hiszen más, alkoholmentes italokkal keverve elrejthetővé vált annak valódi erőssége.

Kiskaput jelentett a vallási vezetőknek engedélyezett borrendelés, valamint az orvosok által felírható, akár havi 5 liter whisky is, igaz csak súlyos betegek számára. Roppant meglepő módon az ilyenfajta rendelések száma megnőtt a szesztilalom ideje alatt.

Amikor már koccintani lehetett

Végül 1933-ban, a Cullen–Harrison-törvény mondta ki az 1919-es törvény vereségét: 3,2%-ban határozták meg az alkoholtartalom felső határát, ez a söröknek és a gyengített boroknak kedvezett. Az Egyesült Államok italkultúrájára ez a mai napig érezhető hatást gyakorolt. Meg kell azonban jegyezni, hogy a törvény nem jelentette automatikusan minden államban az enyhítést: Mississippiben például egészen 1966-ig kellett várni a helyzet változására.

A szesztilalom nem speciálisan amerikai jelenség, háborús helyzetben számos helyen bevezették, Magyarországon például a Tanácsköztársaság idején. Arra azonban, hogy egy kormányzat 13 évig vívjon teljesen kilátástalan harcot az egyre növekvő korrupció, csempészet és bűnbandák ellen egy ilyen törvény miatt, nem látni példát. Amit eredetileg a közerkölcs jobbítása érdekében akartak bevezetni, teljesen más fordulatot vett, és a visszájára fordult. Vajon szükségszerű volt a törvény bukása, vagy a megvalósítás volt kidolgozatlan? Talán ezt is felírhatjuk a történelem megválaszolatlan kérdéseinek nem éppen rövid listájára.