Olvasási idő: 
8 perc

Évfordulók

2019. március-április

Koszorús Ferenc
1899. február 3. – 1974. március 8.

Szöveg: Katona András, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozatának elnökségi tagja

Kevéssé ismert, sőt korábban tudatosan elhallgatott személyisége tragikus második világháborús történelmünknek Koszorús Ferenc vezérkari ezredes (1991 óta posztumusz vezérezredes).

Erdélyi református katonacsaládban született. 1918 augusztusában huszárhadnagyként végzett a Ludovika Akadémián, első ezredparancsnoka Tisza István volt. 1926-tól vezérkari tiszti felkészítést kapott. Innentől katonai karrierje szinte töretlenül ívelt felfelé. Előbb lovasdandár vezérkari tisztje, majd lovashadosztály vezérkari főnöke, a világháborúba lépésünk előtt a Ludovika Akadémia parancsnokhelyettese. A háborúban szolgált a gyorshadtest parancsnokságán, majd páncéloshadosztály vezérkari főnöke a Donnál 1942 októberéig. Ezt követően az I. páncéloshadtest vezérkari főnöke lett.

1944. július 6-án előbb Óbudán, majd a főváros többi részén is arra ébredtek az emberek, hogy páncélosok vonulnak az utcákon. Csakhogy ezúttal a németek által március 19. óta megszállt országban magyar Turán és Toldi harckocsik és más saját páncélozott járművek nyomultak be Budapestre. Ezek parancsnoka volt Koszorús Ferenc, aki az erősen megcsappant hatalmú kormányzó, Horthy Miklós kívánságára vezette a fővárosba az Esztergom környéki páncéloshadosztályt. Július elején napirendre került ugyanis – a vidéki zsidóság eléggé el nem ítélhető deportálását követően – a mintegy 200 000 budapesti zsidó lakos elhurcolása. Ennek érdekében – egy fővárosi szemle ürügyén – Baky és Endre államtitkárok csendőralakulatokat vezényeltek Budapestre, a kormányzó eltávolítását is fontolgatva. Ekkor már az ún. auschwitzi jegyzőkönyv ismeretében a magyar vezetés is képet alkothatott a náci népirtás ipari méreteiről. Koszorús két nap alatt páncélosaira és felderítő zászlóaljára támaszkodva elérte a csendőralakulatok kivonását, és ezzel – egyetlen puskalövés nélkül – nemcsak a készülő puccsot akadályozta meg, hanem a fővárosi zsidóság deportálását is. Pedig – Diószegi István diplomáciatörténész szerint – Hitler fiatalkori bécsi éveiben kialakult előítéleteinek következtében a magyarországi zsidóságot („Judapest”) még a németországinál is jobban gyűlölte.

A Dohány utca elején, szemben a zsinagógával bronztábla és dombormű örökíti meg Koszorús emlékét és tetteit, sőt 2015 óta a Varga Imre által mintázott mellszobra is ott áll a budai várban, nem véletlenül az esztergomi rondellán. Koszorús életében azonban nem kapott elismerést. Sőt, rövid amerikai fogságot követően emigrációba kényszerült, előbb 1947-től a menekült Magyar Református Egyház konzisztóriumának választott elnöke volt, majd raktári munkás a Nemzetközi Menekültügyi Szervezetnél (IRO). 1951-től az Egyesült Államokban élt, kezdetben kétkezi munkából, később geodétaként tevékenykedett 45 évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. A szocialistának mondott Magyarországon sokáig ő is fasisztának számított, egyes történészek ma is kétségbe vonják érdemeit. A rendszerváltozás hozott változást az értékelésében. Sokat tett ezért fia, az Egyesült Államokban élő ifj. Koszorús Ferenc is.

Páncélosokkal az életért címmel, „Koszorús Ferenc, a holokauszt hőse” alcímmel jelent meg róla tanulmánykötet, hogy árnyaltabb képet alkothassunk a vészkorszakról. Ennek összefoglalójában olvashatjuk: „1944 volt Magyarország újkori történelmének legszomorúbb és legtragikusabb éve. Akkor is voltak becsületes, jó magyarok; de nevük majdhogy ismeretlen. A jó Isten persze tudta és tudja. De egy-két hősre hadd emlékezzünk. Ilyen volt Koszorús Ferenc ezredes. Számtalan életet mentett meg, de mindennek mélyén létezett az ő valódi emberszeretete, olyan mértékben, hogy az ő munkája nemcsak a magyar politikai történelembe tartozik, hanem mindenkori nagy magyar érték” (John Lukacs).

 

Eötvös Lóránd
1848. július 27. – 1919. április 8.

Szöveg: Farkas György, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozatának tagja

Báró Eötvös Loránd 1848. július 27-én látta meg a napvilágot Budán, báró Eötvös József és Rosty Ágnes harmadik gyermekeként. Édesapja, aki épp akkor a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt, később így ír erről a napról fiának: „A nap, melyen születtél, éltem egyik legkínosabb napja volt. Anyád a szülés következtében életveszélyben forgott. Benn a városban a felséges nép lázongott, és míg feleségem betegágyánál ülve, remény és kétségbeesés között számoltam érütéseit, a pest-budai tornyokról a vészharang hangjai tölték meg az éji csendet.”

A család egyetlen fiúgyermeke gondos nevelésben részesült. Tizenkét éves koráig neves magántanárok gondjaira bízták, majd a pesti piarista gimnáziumban tanult, s itt is érettségizett 1865-ben. Édesapja kívánságára jogot tanult a pesti egyetemen, ám érdeklődése a természettudományok felé vonzotta. A jogi stúdiumokkal párhuzamosan az egyetem természettudományi előadásait is látogatta, s dolgozott Than Károly laboratóriumában.

1867-től a heidelbergi egyetemre iratkozott be, ahol kémiát és fizikát tanult, fő tárgyként ez utóbbit választva. Három évvel később itt szerzett doktori címet „summa cum laude” minősítéssel. 1870 nyarán tért haza, s ettől kezdve haláláig a tudományos pályának szentelte életét.

1871-től a pesti egyetem magántanára lett. Ebben az időszakban számíthatott korábbi mentora, Than Károly támogatására, aki így jellemezte Eötvöst: „E kiváló fiatal erő és búvár megnyerése az egyetem részére, az egyetemi tanításra és a hazai művelődésünkre nézve több tekintetben előnyös volna.”

A fiatal Eötvös tudományos pályája meredeken ívelt fölfelé. 1873-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, tíz évvel később pedig rendes tagja lett. 1889 és 1905 között az elnöki tisztséget is viselte. Közben az egyetem fizika tanszékét irányította, s az 1891/92-es tanévben az egyetem rektora is volt. Már ekkor szervezte az édesapjáról elnevezett Eötvös Collegiumot, amely végül 1895-ben nyitotta meg kapuit a tehetséges, ám szegény sorsú hallgatók előtt.

Eötvös Loránd egy rövid időre a politikusi pályát is kipróbálta: 1894/95-ben vallás- és közoktatásügyi miniszteri tárcát vállalt. Minisztersége alatt a népiskolák építését és a tanítók jutalmazását mozdította elő.

Miután 1905-ben lemondott akadémiai elnöki tisztségéről, életét csak a tudományos munka töltötte ki. „Mielőtt késő volna, erre kell összegyűjtenem erőmet, megválva azon állásaimtól, melyek annak további szétforgácsolódását okoznák” – írta lemondó levelében.

Tudományos munkásságának széles körben ismert eredménye az Eötvös-féle torziós inga. Maga az eszköz már korábban ismert volt, de Eötvös munkássága nyomán kezdték alkalmazni geodéziai kutatásokra is. Az ingával végzett kísérleteinek eredményeként publikálta a súlyos és a tehetetlen tömeg ekvivalenciájáról szóló tanulmányát, melyre később az általános relativitáselméleten dolgozó Albert Einstein is hivatkozott.

Eötvös Loránd élete végéig dolgozott tudományos kísérletein. Utolsó tanulmányát halála előtt egy héttel fejezte be. Budapesten hunyt el 1919. április 8-án. A gyászhírre Einstein így reagált: „A fizika egyik fejedelme halt meg!”