Évfordulók
2018. november – 2019. február
100 éve ért véget az első világháború
1918. november 11-én írták alá a németek és az antant képviselői az első világháborút lezáró fegyverszünetet a híres-hírhedt compiégne-i erdőben egy vasúti kocsiban.
A Ferenc Ferdinánd trónörökös 1914. június 28-ai szarajevói meggyilkolásából kiinduló első világégés négy hosszú, könyörtelen, egész Európát kimerítő háborús év után ért véget 1918 késő őszén. Az 1917-es orosz forradalom után kieső Orosz Birodalom helyére belépő Amerikai Egyesült Államok eldöntötte a Nagy Háború sorsát: az Európában 1918-ban megjelenő amerikai csapatok végérvényesen az antant felé billentették a mérleg nyelvét. A mind gazdaságilag, mind katonailag kimerülő központi hatalmak 1918 ősze során folyamatosan léptek ki a háborúból: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország kapitulált, a szétesőben lévő Osztrák–Magyar Monarchia november 3-án írta alá a fegyverszüneti egyezményt.
Németország helyzete sem volt kedvező 1918 novemberében: hadserege augusztus 8. – a német hadsereg fekete napja – óta hátrált és védekezett, de még mindig a német határtól nyugatra húzódott a frontvonal. Ütőképességét még ekkor sem lehetett leírni, amit jól mutat, hogy a Verduntől délkeletre állomásozó 1. amerikai hadsereg szeptember végétől egészen a fegyverszünetig vívott csatájában több amerikai katona halt meg, mint német. Éppen ezért az antant politikai és katonai vezetői olyan fegyverszüneti feltételeket akartak megfogalmazni, amelyek további áldozatok nélkül biztosították a győzelmet, de még a németek számára elfogadhatóak voltak. Ahogy az angol miniszterelnök, Lloyd George fogalmazott 1918 decemberében: „Jobban örültem volna, ha a fegyverek erejével hatolunk be Németországba, de az ezzel járó veszteségek a mi oldalunkon túlságosan súlyosak lettek volna” (idézi: Galántai 2000: 476).
A fegyverszüneti tárgyalásokat a német belpolitikai események is siettették: november 3-án kitört a kieli lázadás, ahonnan átterjedt Brémába és onnan tovább a belső területekre is. Ráadásul másnap az angolok a front északi szakaszát (a Schelde és a Sambre folyók között) áttörték, így mind a katonai, mind a politikai vezetés egyetértett a fegyverszünet mielőbbi megkötésében. Ennek köszönhetően az antant november 6-án Berlinbe megérkező fegyverszüneti jegyzékét tárgyalások követték.
Ennek helyszíne a compiégne-i erdőben fekvő, pár száz fős Réthondes település vasútállomásán Ferdinand Foch marsall szalonkocsija lett. A főparancsnok helyszínválasztása sem volt véletlen: nem akarta megalázni a vesztes felet, nem akart tömegjeleneteket, ezért rejtette el a német delegációval folyó tárgyalásokat. A német küldöttség 72 órát kapott a fegyverszüneti feltételek elfogadására, amely határidő november 11-én 11 órakor járt le. Eközben azonban a német delegáció igyekezett enyhítéseket elérni a feltételekben, amire Foch hajlandó is volt.
Az aláírás előtt a helyzet Németországban teljesen megváltozott: november 9-én kitört a berlini forradalom, és Max von Baden kancellár lemondott. Utódának a szociáldemokrata Friedrich Ebert lépett, de kormányalakításának feltétele II. Vilmos császár lemondása volt, aki ezt még aznap megtette, és a semleges Hollandiába menekült. Ez a politikai földindulás az antant nézőpontját is megváltoztatta: a november 9-ei új kormány helyzetét nem akarták egy szigorú fegyverszünettel nehezíteni, ezért Foch marsall az aláírás előtt további engedményeket tett.
A fegyverszünetet november 11-én hajnali 5 órakor írták alá. Ebben a német hadsereg vállalta, hogy 15 napon belül kiüríti Belgiumot, Franciaországot, Luxemburgot és Elzász-Lotaringiát, és 31 napon belül átkel a Rajna jobb partjára, ahol a szövetségesek 3 nagy hídfőt alakítanak ki (Mainz, Koblenz, Köln). A területen 10 km (eredetileg 30-40 km!) széles demilitarizált sávot hoznak létre. A német főparancsnokság hazarendeli a keleten állomásozó egységeit, valamint fegyverzetének jelentős részét átadja. A vesztes fél elfogadja, hogy a breszt-litovszki (1918) és a bukaresti (1918) béke érvénytelen. A fegyverszünet érvényességi ideje 36 nap volt, amelyet szükség esetén meg lehetett hosszabbítani.
A fegyverszünet véget vetett a Nagy Háborúnak, de a harc a tárgyalóasztaloknál tovább folytatódott: a béketárgyalásokon felszínre kerültek a győztesek közötti érdekellentétek, valamint a vesztesekkel eddig nem közölt elképzelések is, aminek következtében az antant elveszítette a békét.
Bibliográfia
- Galántai József: Az I. világháború. Budapest: Korona, 2000.
- Johnson, Paul: A modern kor. A 20. század igazi arca. Budapest: XX. Század Intézet, 2000.
Schönwisner (Schönvisner) István
1738. december 15. – 1818. szeptember 26.
A Hóman Bálint által „a magyar archeológia és numizmatika megalapítójának” nevezett Schönwisner István Eperjesen született 1738. december 15-én.
Pályafutásának kezdetén, 1756-ban Bécsben belépett a jezsuita rendbe, melynek 1773. évi feloszlatása után filozófiát tanult. 1778‑ban bölcsészdoktorrá avatták. A nagyszombati egyetemet 1777-ben költöztették Budára, a királyi palotába, s ebben az évben kezdődött Schönwisner egyetemi tevékenysége is. Kezdetben az egyetemi könyvtár másodőre, később igazgatója lett. 1780-tól az egyetem érem- és régiségtan tanszékének tanára, két alkalommal a bölcsészkar dékánja, 1794/95-ben az egyetem rektora volt. Tudományos munkásságának elismeréséül 1802-ben nagyváradi kanonokká nevezték ki.
Szerteágazó tudományos tevékenysége számos jelenleg is forrásértékű publikációt eredményezett. 1801-ben jelent meg híres éremkatalógusa (Notitia Hungaricae rei numariae…), melyet 1807-ben egy háromkötetes mű követett Catalogus numorum Hungariae ac Transilvaniae Instituti Nationali Széchenyiani címmel.
Az éremtani mellett régészeti munkássága is figyelmet érdemlő. Az elsők közé tartozott, akik tudományos igényű ásatásokat végeztek Magyarországon. A római kori Savaria területén végzett feltárások eredményeként számos antik kőemlék került Szily János szombathelyi püspök lapidáriumába. A püspök felkérésére Schönwisner megírta Savaria történetét (Antiquitatum et historiae Sabariensis…), a latin nyelvű munka 1791-ben jelent meg Pesten.
A szombathelyi ókori leletekre a püspöki palota építkezései közben bukkantak. Hasonlóképpen a véletlen műve volt, hogy Óbudán, a mai Flórián tér helyén házépítés közben antik romokra leltek a meszesgödröt ásó munkások 1778 februárjában. Azonnal értesítették az egyetemet, ahonnan Schönwisner István érkezett, s még februárban megkezdte az ásatást. Ugyanebben az évben publikálta is a kutatás eredményeit. Könyvének előszavában írja: „A múlt nagyszerű emlékei, melyek a föld alatt rejtőznek, gyakrabban kerülnek napvilágra a véletlen során, mintsem tervszerű belátás eredményeképpen; ezt a régi megfigyelést a mi romunk is megerősíti.”
A szóban forgó rom az Aquincum legiós táborának fürdőjéhez (Thermae Maiores) tartozó meleg vizes helyiség volt. Schönwisner feltárta a padlófűtés (hypocaustum) és a mozaikpadló részleteit, s könyvében rajzokat is mellékelt róluk. A feltárás fölé Mária Terézia rendeletére védőtető került, a romokat látogathatóvá tették. Ez volt a modern magyar műemlékvédelem első fontos lépése. Nem véletlen, hogy 2018-ban az Aquincumi Fürdőmúzeum időszaki kiállításán megemlékeztek a feltáró régész halálának 200. évfordulójáról.
Károlyi Mihály
1875. március 4. – 1955. március 19.
Száz évvel ezelőtt, 1919. január 11-én nevezték ki Magyarország első köztársasági elnökévé Károlyi Mihályt. Károlyi a 20. századi magyar történelem egyik legmegosztóbb politikusa, a mai napig ellentmondásos a megítélése. Grófi család tagjaként a magyar arisztokrácia legfelsőbb köreibe tartozott, ennek megfelelően meghatározó politikai tevékenységet fejtett ki élete során. Nehéz gyermekkora és betegségei (nyúlszáj és farkastorok) kezelése miatt közéleti tevékenységét és politikai pályáját viszonylag későn kezdte meg, de közvetlenül az első világháború előtt már a vezető ellenzéki politikusok közé tartozott. Ugyanakkor kezdetben főleg főúri életmódjából adódó kilengéseiről volt ismert.
1905-ben belépett a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártba. 1912-ben a Justh Gyula-féle Függetlenségi Párthoz csatlakozott, amelynek egy ideig vezetője is volt, majd az Egyesült Negyvennyolcas és Függetlenségi Párthoz csatlakozott, amelyből azonban már 1916-ban ki is lépett. Utóbbi baloldali szárnyából hozta létre a Függetlenségi és 48-as Pártot, amelyet Károlyi-pártnak is neveztek. Ellenzékiként a polgári demokratikus elvek mentén célja politikai reformok – földosztás, általános választójog, nemzetiségi egyenjogúsítás – elérése volt. Ellenezte a Monarchia és Németország szövetségét, sokkal inkább az antanttal és az Osztrák–Magyar Monarchia dunai népeivel való együttműködésben hitt.
1918-ban a személye körül szerveződő ellenzéki politikai szövetség vezetőjévé lépett elő, és az Astoria Szállóban székelő Magyar Nemzeti Tanács elnöke lett. Október 31-én IV. Károly uralkodó miniszterelnökké nevezte ki. Az őszirózsás forradalom során meggyilkolt volt miniszterelnök, Tisza István haláláért többen őt okolták, de a későbbi Tisza-per és a történettudomány álláspontja szerint sem terheli ezért felelősség. A forradalmi kormány élén reformjai nem tudtak megvalósulni, mivel a rendkívül súlyos közellátási problémák és a későbbi kisantant támadásai ezt nem tették lehetővé. 1919. január 11-én lemondott szociáldemokrata és polgári koalíciós kormánya vezetéséről, de még aznap kinevezték az 1918. november 16-án kikiáltott Magyar Népköztársaság köztársasági elnökévé. Legfőbb reformintézkedései hosszú távon nem bizonyultak számottevőnek, ugyanakkor saját kápolnai birtokán ő kezdte meg a parcellázást. 1919. március 21-én, miután visszautasította a Vix-jegyzéket, amely több terület átadására szólította fel Magyarországot, lemondott tisztségéről. Ugyanezen a napon kiáltották ki a Tanácsköztársaságot.
Lemondása után pár hónappal elhagyta az országot, és emigrációba vonult. Többek között élt Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Ausztriában és Svájcban, huzamosabb ideig pedig Londonban és Párizsban telepedett le az őt egész életén át támogató feleségével, Andrássy Katinkával. A Horthy-korszakban hazaárulónak és a Tanácsköztársaságért leginkább felelős bűnbaknak kiáltották ki. Rehabilitálása a második világháború után történt meg, 1947 és 1949 között Magyarország párizsi nagykövete volt. Az általa elfogadhatatlannak tartott koncepciós Rajk-per elleni tiltakozásul lemondott posztjáról, szembefordulva az ország kommunista vezetésével. Hátralévő éveit újfent emigrációban töltötte a franciaországi Vence-ben, ahol 1955. március 19-én hunyt el.
A személyével és tevékenységével kapcsolatos kritikák sokszor hangsúlyozzák emberi kvalitásainak hiányát, felróják neki lemondását és a kommunisták hatalomra kerülését, azt, hogy nem tudta egyben tartani a frontról hazaérkező hadsereget, sikertelen politikájának tulajdonították továbbá a trianoni békediktátum következményeit. Később, emigrációja során aktívan fellépett az őt megbélyegző rendszerrel szemben.
Kérdés azonban, hogy a kor melyik politikusa tudott volna megfelelő válaszokat adni az aktuális történelmi helyzet kihívásaira, és ő később milyen megítélés alá esett volna a különböző rendszerek emlékezetpolitikájában.
Polányi Laura
1882. február – 1959. december
Szöveg: Lengyel Nóra,
a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozatának titkára
1882 februárjában született Polányi Laura, akit történészként vagy feministaként szoktunk aposztrofálni – ha egyáltalán említést teszünk róla. Vezetéknevéről, amit a család Pollacsekről magyarosított Polányira, általában nem Laura, sokkal inkább testvérei, közülük is a gazdaságtörténész Károly, a Galilei Kör első elnöke vagy a vegyész és filozófus Mihály, de legfőképp unokaöccse, a Nobel-díjas Polányi János Károly jut eszünkbe. Ugyanakkor érdemes felelevenítenünk Striker Sándorné Polányi Laura alakját is.
Édesapja, Pollacsek Mihály zsidó családból származott. A hagyománytól eltérő szakmát, a (vasútépítő) mérnöki pályát választotta magának. Munkája során Bécsben ismerkedett meg és házasodott össze Cecilia Wolffal. Cecil mama – ahogy nevezték – irodalmi szalonjában Laura a modern kori magyar irodalom és gondolkodás olyan jelentős alkotóival került kapcsolatba, mint Illyés Gyula, Karinthy Frigyes és József Attila, illetve Lukács György, Szabó Ervin és Jászi Oszkár. Ennek is köszönhető, hogy a bölcsészettudomány elsődleges érdeklődési körévé vált: 1904-ben történelem–angol szakon szerzett diplomát a budapesti egyetemen. 1904-ben férjhez ment Striker Sándorhoz, házasságukból három gyermek született: Mihály, Éva és György Ottó. 1909-ben szerzett doktori fokozatot a magyar történelem, az angol irodalom és az esztétika területén annak ellenére, hogy férje nem támogatta ebbéli törekvésében.
Egyetemi évei alatt a feminista mozgalom egyik vezetőjévé vált. Önálló keresetre eleinte könyvtárosként tett szert, a Statisztikai Hivatalban vált dolgozó nővé. Tanulmányai és a család kapcsolati hálója mellett édesanyja érdeklődése is meghatározta a munkásságát: Cecil az irodalom és a művészetek mellett pszichoanalízissel és modern pedagógiával is foglalkozott. Ennek is köszönhető, hogy Laura 1911-ben – a kísérleti pedagógia egyik első képviselőjeként hazánkban – saját intézményt nyitott. Émile Jacques-Dalcrose nyomán pedagógiájában a nevelés és az önkifejezés legfontosabb eszközei között szerepelt a zene és a ritmikus mozgás, de nagy hangsúlyt kapott a Freud-féle pszichoanalízis is. Az intézményt nem nevezhetjük egyértelműen sem óvodának, sem iskolának, mivel a gyerekek életkorukat és tudásukat tekintve nem alkottak homogén csoportot. Polányi Laura – saját definíciója szerint – a „társas magántanítás” elvét valósította meg magánintézményében, ahol a gyerekeknek a vallási helyett világi erkölcsi nevelésben és természettudományos oktatásban volt részük. Pontos pedagógiai módszereiről és kísérleteiről keveset tudunk, ám Arthur Koestler (aki gyermekként az intézmény tanulója volt) visszaemlékezéséből van néhány információnk arról, hogy Laura szokatlan nevelési-oktatási megközelítéssel dolgozott: szó esett a gyermek születéséről, a szexualitásról, a foglalkozások alappillére volt továbbá a természet közelségének megtapasztalása. Polányi Laura tehát a korszak kísérleti pedagógiájának számtalan eleméből merített: többek között arra koncentrált, hogy a gyerekek szabad nevelését és oktatását valósítsa meg. Mindössze kétéves fennállásával intézménye ugyan kérészéletűnek tekinthető, ám érdemes lehet további kutatásra és a pedagógiatörténet figyelmére.
Polányi Laura ezt követően sem vonta ki magát a társadalmi mozgalmakból, tagja volt a Társadalomtudományi Társaságnak, de a polgári radikálisok oldalán asszonycsoportot is szervezett. A háború előtt Bécsbe költözött, majd 1918-ban hazatért, és a Szociáldemokrata Párt munkájában vállalt szerepet. A Horthy-korszakban a család elhagyta Magyarországot, emigrációjuknak több állomása volt: előbb Berlinbe, majd Moszkvába, azt követően ismét Bécsbe költöztek, végül az USA-ban telepedtek le, ahol Laura feministaként és történészként vált ismertté. Biográfiája Szapor Judit tollából származik, munkáját 2005-ben adták ki The Hungarian Pocahontas: the life and times Laura Polanyi Stricker, 1882–1959 címen; magyar nyelven a témában főként Vezér Erzsébet (1986) és Bálint Ágnes (2008) írásait olvashatjuk.