Évfordulók

Vértes László
1914. november 3. – 1968. augusztus 20.

Szöveg: Farkas György,  a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozatának tagja

Vértes László (1914–1968) ősrégész neve nem csak a Kárpát-medence őskori története iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség számára cseng ismerősen. Munkásságának nyomát láthatja a Bükkben túrázó, mikor az istállós-kői ősemberbarlangot keresi fel, vagy a Vértesszőlősre kiránduló, ha ellátogat az előember egykori lakhelyét bemutató szabadtéri múzeumba. De ha valaki a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán az istállós-kői ősember ideszállított 30 ezer éves tűzhelyét tekinti meg, akkor is a régész és múzeumi vezető Vértes munkájának eredményeivel találkozik.

Változatos és izgalmas pályafutás volt az övé. „Alig több mint három évtized alatt az amatőrből a világ tudományos életének élvonalába küzdötte fel magát” – írja róla kortársa, Dénes György geográfus.

Már gimnazista korában elhatározta, hogy régész lesz, érettségi után mégis az orvosi egyetemre iratkozott be. Két szemeszter elvégzése után az 1930-as évek derekán tanulmányait anyagi gondok miatt félbe kellett szakítania, s ezt követően alkalmi munkákból élt. Gyűjtőszenvedélye már ekkor megmutatkozott: az ásványok mellett főleg az egzotikus néprajzi anyagok érdekelték. Mindemellett lelkes barlangkutató is volt: Kadić Ottokár, horvát származású magyar geológus, paleontológus vezetésével a solymári barlangfeltárásokon dolgozott, s már ekkor megfordult Istállós-kőn is. A világháború után szerette volna elkezdeni régészeti tanulmányait, ám az egyetem oktatónak kérte fel, s a két szerepkört nem akarta párhuzamosan vállalni. Így aztán rengeteg munkával – és nem kevés tehetséggel – önerőből pótolta az egyetemi alapképzés hiányát, s jutott el a történettudományok doktora címig.

Saját bevallása szerint 1947-ben végezte első szakszerű, tudományos igényű ásatását az Istállós-kői-barlangban. Az itt feltárt felső paleolit kori tűzhelyet Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeum Őskőkori Gyűjteményébe szállíttatta, melynek 1951-től vezetője is lett.

Vértes László legnagyobb visszhangot kiváltó ásatása 1963 és 1968 között zajlott Vértesszőlősön. Az 1965. augusztus 21-én kiásott és Thoma Andor antropológus által Homo erectus seu sapiens paleohungaricus néven meghatározott előemberi nyakszirtcsont egykori viselője mintegy 350 000 éves, s a köztudatban Sámuel néven él. A közhiedelemmel ellentétben a vértesszőlősi lelet nem azért kapta a Sámuel nevet, mert augusztus 21-én, a megtalálás időpontjában épp Sámuel-névnap volt. Vértes László visszaemlékezése szerint még az ásatás kezdetén mondta neki félig-meddig tréfásan Futó Jenő, a kutatást segítő brigád tagja, hogy ha végre emberi maradványt találnak, azt nevezzék Sámuelnek. A névadás tehát már eleve elrendeltetett, s az csak véletlen egybeesés, hogy a naptár is igazodott a világhírű lelet megtalálásához.

Vértes László lelkesedésének és kitartásának köszönhetjük, hogy a kutatás helyszínén szabadtéri múzeum létesült. A fellelt értékes régészeti anyag egy részét „in situ” tanulmányozhatja a látogató. A mésztufa által megőrzött állati lábnyomok, az előember tűzhelye és eszközei, a bemutatott környezet, a védőtető alá helyezett régészeti kultúrrétegek hitelesen és átélhetően kalauzolnak az alsó paleolitikum előemberének hajdanvolt világába. A mélyebb megértést segíti az ásató régész halála előtt befejezett Kavicsösvény című könyve, mely tudományos igénnyel, mégis közérthető, élvezetes stílusban vezeti be az olvasót a régészet rejtelmeibe.

Az ásatási eredményeket összegző monográfia megírása és a további vértesszőlősi kutatások elé azonban váratlan akadályt emelt a sors: 1968. augusztus 20-án, három évvel Sámuel megtalálása után Vértes László tragikus hirtelenséggel elhunyt. Félbeszakadt munkáit egykori kollégái és tanítványai folytatták tovább.

Szent-Györgyi Albert
1893. szeptember 16. – 1986. október 22.

Szöveg: Rózsavölgyi Gábor, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozatának tagja

125 éve, 1893. szep­tem­ber 16-án született Budapesten a 20. század jelentős magyar alakja, Szent-Györgyi Albert.

Vajon mit tudnak róla a mai diákok? Azt, hogy Nobel-díjat kapott a C-vitamin felfedezéséért. Többen tudják, hogy ő az egyetlen Nobel-díjas tudós, aki magyar állampolgárként nyerte el a legmagasabb tudományos elismerést. Azt is számos diák tudja, hogy élete utolsó évtizedeit az Amerikai Egyesült Államokban töltötte. Történelemből tanulták, hogy a második világháború idején és közvetlenül azután politikai szerepet is vállalt. 1978-ban Cyrus Vance amerikai külügyminiszter oldalán „hazahozta” a Szent Koronát és a koronázási ékszereket.

A névjegyén ez szerepelhetne: Nagyrápolti Szent-Györgyi Albert Imre Nobel-díjas magyar orvos, biokémikus, a magyar, a szovjet és az amerikai tudományos akadémia tagja, nemzetgyűlési képviselő. A Szent-Györgyi Albert-díj és korábban a Szegedi Orvostudományi Egyetem névadója. Számos kitüntetés, köztük a Lasker-díj birtokosa, neves egyetemek díszdoktora.

Anyai ágon a történelmi Lenhossék orvosprofesszori dinasztia, apai ágon az erdélyi Szentgyörgyi nemesi család sarja. Szülei különélése miatt – apja Kiskérpusztán gazdálkodott – nagybátyja, Lenhossék Mihály hisztológus, az MTA alelnöke nevelte. A három fiú közül ő volt az, akit semmi sem érdekelt, nem tanult jól. Egyik fontos intelme volt időskorában a pedagógusoknak, hogy nem szabad túl korán véleményt alkotni a gyerekekről.

Nagybátyja polcán fedezte fel Ramón y Cajal Az agy című írását. Ettől kezdve folyamatosan olvasott, tanult. Jeles érettségit tett. Hadiorvosként szolgált a háborúban, de 1916-ban saját magát megsebesítve leszerelt. Budapesten szerzett orvosi diplomát 1917-ben, majd Hollandiában és Németországban kutatott.

1927-ben Minnesotában (USA) az ottani vágóhidakról kapott több ezer font súlyú mellékveséből nyert 28 grammnyi redukáló hatású anyagot, amit hexuronsavnak (C₆H₈O₆) nevezett el. Tanulmányozására ösztöndíjat kapott Cambridge-be.

Klebelsberg Kunó hívására Szegeden vállalt tanszékvezetést. Az 1930-as évek elején itt izolálta a C-vitamint, majd a citrátciklus három tagját (P-vitamin), és munkatársaival együtt áttörést ért el az izomműködés biokémiájának megértésében. Munkásságát 1937-ben orvosi és élettani Nobel-díjjal ismerték el. Maga is elmesélte több interjúban, hogy az általa nem szeretett paprika evését úgy tudta a felesége előtt szabotálni, hogy a feltálalt paprikát bevitte a laboratóriumába megvizsgálni. Kiderült, hogy jelentős mennyiségben tartalmaz hexuronsavat (aszkorbinsavat), az állati mellékvesében található sokszorosát. 1940-ben a Horthy Miklós Tudományegyetem (a mai Szegedi Tudományegyetem) első rektora lett. Szent-Györgyi Albert együtt sportolt, kirándult, teázott a tanítványaival.

Aktív szerepet játszott az ellenállási mozgalomban. A kiugrás előkészítésének egyik vezetője volt. Kállay Miklós miniszterelnök tudtával Isztambulban tárgyalt a szövetségesekkel Magyarország átállásáról. Gondoltak rá későbbi miniszterelnökként is. A német megszálláskor bujkálnia kellett. A háborút követően, bízva egy új, demokratikus Magyarország létrehozásában, közéleti szerepet vállalt. Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem biokémiai tanszékének vezetője lett, 1947-ig a Nemzetgyűlés tagja, az Országos Köznevelési Tanács elnöke volt, megalapította a Magyar Tudományos Akadémiától független Magyar Természettudományi Akadémiát, majd a két akadémia egyesülése után az MTA másodelnöke volt.

A bekövetkező antidemokratikus fordulat miatt 1947-ben Amerikába emigrált, Woods Hole-ban (Massachusetts) telepedett le. Létrehozott egy alapítványt, amelynek keretében eleinte az izomműködés biokémiáját, majd a rák kialakulását kutatta. Itt hunyt el 1986-ban.

Emléke köztünk él.

Irodalom

• Nagy Ferenc: Szent-Györgyi Albert és a magyar Nobel-díjasok. Budapest: MTESZ, 1993.
   
• Szent-Györgyi Albert: Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat, 1988.
   
• Tasiné Csúcs Ildikó: Szent-Györgyi Albert. In: Estók János (szerk.): Nemzeti évfordulóink 2018. Budapest, Külgazdasági és Külügyminisztérium, 2018, 4–7. www.balassiintezet.hu/images/institutes/budapest/Documents/2018/Nemzeti_... (2018. 09. 04.)

 

Deák Ferenc
1803. október 17. – 1876. január 28.

Szöveg: Katona András, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozatának tagja

Talán utolsó olyan nagy alakja történelmünknek, akinek megítélésében szinte teljes az egyetértés, nem dúlnak körülötte terméketlen viták. Egyik legnagyobb tisztelője, Kossuth a haza bölcsének nevezte. A 19. századi politikai és jogi gondolkodás egyik legjelentősebb alakja volt. Páratlan jogi tudása, kikezdhetetlen logikájú szónoklatai, támadhatatlan erkölcsisége révén már a reformországgyűléseken az ellenzék egyik vezéralakja lett. Szinte természetes, hogy ő volt az első felelős magyar minisztérium igazságügy-minisztere, majd a szabadságharc leverését követően a passzív ellenállást is ő vezette. Legnagyobb történelmi tette azonban a kiegyezés volt. Bár a romantika korában élt, nem lett sem hős, sem vértanú, és – bár megtehette volna – nem állt vezérként tömegek élére, sőt a népszerűséget sem kereste. A hazájáért élő, nemzetéért felelősséget viselő Deák nyugalmából kizökkenthetetlen volt minden helyzetben. Soha nem engedte, hogy érzelmei elragadják, a kölcsönös engedményekre építő, kompromisszumos politika híve volt.

A zalai köznemesi származású fiú korán árvaságra jutott. Nagybátyja gondoskodása révén 20 évesen jogi végzettséget szerzett, majd 10 év vármegyei tevékenységet követően – volt ügyvéd, alügyész, jegyző, alispán – tagja, majd hamarosan vezére is lett a magyar rendi országgyűlés alsóházának. Tekintélyével elérte Kossuth és Lovassy László szabadon bocsátását, a felségsértési perek felfüggesztését. 1842-től visszavonult a politikától – a Védegyletben és az Ellenzéki Nyilatkozat megszövegezésében azért részt vett –, de a forradalmat követően ismét visszatért oda, miniszter és képviselő lett. 1848 és 1849 fordulóján – ekkor már nem volt miniszter – kísérletet tett a Habsburgok megbékítésére, majd visszatért kehidai birtokára. A „nemzet prókátorát” – aki 1854-től a pesti Angol Királynő Szálloda (a mai Deák Ferenc u. 1. helyén lévő ház, ahol emléktábla őrzi Deák emlékét) állandó vendége lett, maga köré gyűjtve a korszak magyar értelmiségét – az önkényuralom idején a császári udvar is tisztelettel kezelte. 1865-ös híres „húsvéti cikke” elindította a kiegyezési tárgyalásokat, aminek eredménye a bő fél évszázadig létező Osztrák–Magyar Monarchia lett. Bár „engedett a negyvennyolcból” – és így Kossuthtal is éles vitába keveredett –, ezzel biztosította hazánk Európához való felzárkózásának kereteit. Hivatalt nem vállalt. Utolsó éveit az Egyetem téri Hadik-házban (a mai Egyetem tér 2. helyén lévő ház, ahol szintén emléktábla van) töltötte gyámleányával, Vörösmarty Ilonkával és annak férjével, a későbbi miniszterelnök Széll Kálmánnal.

„Meghalt. El is temettük. A nemes szív a földé, a nagy lélek az örökkévalóságé. Ki tudná helyét betölteni? Deákhoz képest mindenki második a hazában” – tudósított a temetéséről a Vasárnapi Újság. Kossuth ugyan fenntartotta a kiegyezéssel szembeni bírálatát, de a feltámadás jelképét, egy cipruságat küldve fejezte ki gyászát. Deák mauzóleuma – Kossuthé közelében – a Fiumei Úti Sírkert egyik legnagyobb ékessége, mellyel a nemzet fejezi ki háláját nagy fiának.

„Az embereket puszta eszközöknek soha ne tekintsd, bármilyen alant álljanak is. Tiszteld mindenkiben az emberi méltóságot” – szól az egyik deáki bölcsesség. Máig tartó érvényessége vitán felül áll, miként Deák Ferenc helye nemzetünk történetének legnagyobb alakjai közt.