Évfordulók

PUSKÁS TIVADAR
1893. március 16.

Puskás Tivadar (1844–1893) erdélyi családból, a mai Hargita megye északi részéről, Gyergyóditró községből származott. Tanulmányait a bécsi Theresianumban végezte, majd a Műegyetemre járt. Műszaki tehetsége mellett vívott és zongorázott is, továbbá elsajátította a német és francia nyelvet, de angolul is megtanult, miután hajózási vállalkozással foglalkozó édesapja már nem tudta támogatni tanulmányait, és egyetemi tanulmányait felfüggesztve, Londonba utazott. Itt egy újsághirdetésben látta meg, hogy a Waring vállalat műszaki képzettségű, magyarul beszélő fiatalt keres. Az angol cég kolozsvári munkálatai során ismerkedett meg későbbi feleségével, Vetter von Lillien Zsófia grófnővel. A Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó vasútvonal építésével foglalkozó cég 1872-es csődje előtt Puskás ismét Bécsbe ment, ahol utazási irodát nyitott. Ambícióit azonban a sikeresen működő iroda nem elégítette ki, így az Egyesült Államokba utazott az aranylelés reményében. Végül visszatért a fizikához és alkalmazásának tudományához.

Puskás eleinte a távíróközpont fejlesztésével foglalkozott, amit 1850-ben F. M. A. Dumont francia mérnök szabadalmaztatott, ám lehetősége nyílt, hogy Edisonnal vitassa meg a kérdést, és arra jutott, hogy nem távíróközpontot, hanem telefonközpontot kellene fejleszteni; végül Puskás kapta meg rá a jogot, hogy a Monarchia területén telefonközpontot hozzon létre. Tagja lett az Edison Társaságnak, foglalkozott a villanyvilágítás kiépítésével is. Sikeres működésében sokat köszönhetett testvérének, Puskás Ferencnek is, azonban a telefonhálózat fejlesztése felemésztette vagyonát. A további munkára Baross Gábor (1848–1892) ipari és kereskedelemügyi („vas”)miniszter teremtett lehetőséget, aki állami tulajdonba vette a távírda, a távbeszélő és a villamosberendezések létesítését, üzemeltetését, s így 1888-tól a további korszerűsítéseket állami pénzen valósították meg.

Puskás Tivadar munkáját folytatva a telefonhírmondó létrehozása érdekében „Új eljárás telefonújság szervezetére és berendezésére” címmel szabadalmi bejelentést tett, de létrehozott egy műsorközlő stúdiót és hálózatot is, aminek eredményeképpen megteremtette a rádió elődjét: 1893. február 15-én hazánkban szólalt meg először a hangközlő újság, amin keresztül tőzsde- és egyéb híreket, esténként hangversenyeket, operákat vagy színházi előadásokat közvetítettek.

Aki Puskás Tivadar igen színes életútja vagy a távközlés története iránt érdeklődik, nem marad olvasnivaló nélkül. Puskás Attila – Csáky Ernő – Dr. Rajnai Zoltán: Puskás Tivadar, a nagy magyar feltaláló című műve a Puskás család és találmányai történetét mutatja be. A Varju Zsuzsa szerkesztette A beszélő újságtól a rádióig: Puskás Tivadar és a telefonhírmondó című munka tanároknak és diákoknak nyújthat segédanyagot a telefonhírmondó történetéhez. Gyárfás Endre: Halló, itt Puskás! című, a Móra Kiadónál megjelent kötete pedig elsősorban a fiatalabb korosztálynak szól. Regényes stílusa olvasmányos formában kalauzolja végig a 19. század második felében az olvasót, aki a Puskás név hallatán többé nemcsak a méltán híres labdarúgóra, Puskás Ferencre fog gondolni, hanem a jelentős magyar mérnök-feltalálóra, Puskás Tivadarra is.

Rátz László
1863. április 9.

Van-e pedagógusberkekben, ki e nevet nem ismeri? Hát még a hálás tanítványokét, akik között Nobel-díjasok is vannak: Wigner Jenő és Harsányi János, de Neumann János és Kármán Tódor sem kisebb nevek. A tanár úr emlékét 1931-től a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumban márványtábla és a 2000-től évente odaítélt Rátz Tanár Úr Életműdíj őrzi, „hogy ne csak a világhírű tudósok, de tanáraik nevét is ismerjük”.

Rátz László (1863–1930) Sopronban született. Alsóbb osztályait még németül végezte, a főreáltanodában azonban már nemcsak hogy magyarul tanult, de az önképzőkörben prózai és verses műveket is írt, sőt szavalóversenyeken indult. A Budapesti Tudományegyetemen szerzett matematika–fizika szakos oklevelet, de előtte Berlinben filozófiát, Strassburgban pedig természettudományokat is hallgatott. Gyakorlóévét követően a Budapesti Evangélikus Főgimnázium tanára volt 1925-ös nyugdíjba vonulásáig. (1909–1914 között iskolája igazgatói posztját is betöltötte, de – a tantestület megdöbbenésére – felmentését kérte azzal, hogy megbízatása túl sok energiát von el a tanítástól.)

Rátz László aktív tanárként elnöke volt a Dal- és Zeneegyesületnek, nyugdíjasként pedig a Volt Növendékek Egyesületének. Tudományos tevékenysége is jelentős. Beke Manóval, Rados Gusztávval és kollégájával, Mikola Sándorral együtt meghatározó szerepe volt a matematikaoktatás 20. század eleji reformjában. Arany Dánielt követően 1896 és 1914 között a Középiskolai Matematikai Lapok szerkesztője volt. Ezért a munkájáért nemhogy fizetést nem kapott, de sokat áldozott a lap kiadására és terjesztésére egyaránt. (Wigner Jenő sok évtizeddel később – immár a fizikai Nobel-díj birtokosaként – princetoni szobájában, asztalán Rátz tanár úr megfakult fényképével, még mindig a Középiskolai Matematikai Lapok fejtörőit böngészte, ha új gondolatokra volt szüksége.)

Rátz László nemcsak kiváló tanár volt, de a tanítás szerelmese is. Feljegyezték róla, hogy minden óráját úgy építette fel, hogy „tanítványai előtt szinte önként tárultak fel a matematika igazságai”. Egyszerre fordított gondot a tehetségek kibontakoztatására és a gyengébb tanulók felzárkóztatására. Legjobb diákjaival szoros munkakapcsolatot ápolt. Különösen nevezetesek voltak a szombati kávézások, amelyeken izgalmas matematikai problémákat oldottak meg. De pedagógus volt a szó legnemesebb értelmében: kirándulásokat szervezett az Adriai-tengerhez, az Al-Dunához, sőt osztálynyi tanulóval a Balatont is körbehajózta.

Legmelegebben az a Wigner Jenő emlékezett meg róla, akinek 11 éves korában a szemébe mondta, hogy a nála egy évvel fiatalabb „Neumann Jancsi” tehetségesebb. Wigner 1973-ban így írt hajdani tanáráról: „Ő szeretett tanítani, szerette látni, mint hatol be a megértés a tanulók tudatába, mint értik meg, milyen nagyszerű az, hogy az emberi ész képes egy gondolatot a másikhoz fűzni, képes a következtetésekből csodálatos épületet – erős épületet – alkotni. Sok nagy tudós fejezte ki csodálatát ezen képességeinkkel kapcsolatban, de ő szerette a csodát látni és érezni. Nagyobb dolognak tartotta azt, mint a csodát felismerni.”