Évfordulók

Csinszka (Boncza Berta)
1894. június 7. – 1934. október 24.

Boncza Berta (Csinszka) és Ady Endre (Fotó: Székely Aladár)

1934. október 24-én hunyt el egy mindenki által ismert asszony, Márffy Ödönné, született Boncza Berta. Vagyis ahogy tényleg mindenki ismeri: Ady Endre Csinszkája. Ellentmondásos személyisége ma is élénken foglalkoztatja a közvéleményt, és egyre inkább kiderül, hogy a múzsa és az ember gyakran élesen különbözött egymástól.

Egyéniségét mindig a hozzá tartozó férfiak formálták, annak ellenére, hogy valójában mindig is maga irányította a sorsát. Apja 45 éves volt, amikor feleségül vette 16 éves unokahúgát. Nővére, aki ezzel egyben anyósa is lett, már ezt sem tudta megbocsátani neki, akkor azonban végképp meggyűlölte, amikor a kislány megszületett. Boncza Miklós csak tíz nappal később érkezett haza, amikor értesítették, hogy felesége gyermekágyi lázban meghalt. Lányát aztán meg sem nézte, hanem visszautazott barátnőjéhez.

A szülők nélkül felnőtt Berta 16 évesen egy svájci nevelőintézetbe került. Onnan írta szenvedélyes leveleit első szerelmének, Tabéry Gézának. A fiatal újságíró válaszaiban felhívta figyelmét Ady verseire, de a legendával ellentétben a hatás elmaradt. A lány csak később kezdett érdeklődni iránta, akkor is inkább rendhagyó életmódja miatt. A nagy találkozást háromévnyi levélváltás előzte meg. A lánynak akkoriban egy Lám Béla nevű fiatalember udvarolt, de mivel a fiú húzta-halasztotta a házasságkötést, Berta egyre hevesebben lovalta bele magát az Adyval érlelődő kapcsolatba. Érzéseit nem is titkolta barátja előtt: „Lehet, hogy teljesen bohéméletű művészasszony leszek, önálló, független és tehetséges, esetleg az árnyéka egy nagy haldokló félistennek, s egy nagy emberi roncsnak én leszek a napfény, az utolsó csók. Tudod, hogy amit a fejembe veszek, és meg akarok tenni, előttem sohasem lehetetlen. Szélsőségek, nagy álmok, nagy érzések kohója a lelkem. Hogy tart az élet valamiért – vakon hiszem.”

Ami azután történt, egy bohózatba is beillene. Lám Béla meg sem állt a csucsai kastélyig, és nyomban eljegyezte a „várkisasszonyt”. A következő látogatás furcsa hármasban zajlott le. Béla dühödten letépte ujjáról a gyűrűjét, Ady pedig, a helyzetet mentendő, megkérte a hoppon maradt menyasszony kezét. Csak később döbbent rá, milyen végzetes hibát követett el. „Mi lesz? – nem tudom, ízlésem s küldetésem ellenére Jókai-regényhőssé kell talán válnom.” „A kislány szeret engem, de apja lánya, degenerált, elrontott, perverz.” „Az a házasság ma még nincs meg, de úriságomra kötelező, hogy meglegyen, mert a fél ország tud róla. Azután pedig vagy 15 gramm veronál vagy hátha megsegít az Isten. Annyi maradt meg vigasztalásul, hogy egy napos házasságot is föl lehet bontani.” A házasság mindkettőjük életét pokollá tette, s csak a közvéleményt sikerült megtéveszteni a Csinszka-versekből áradó harmóniával.

Ady halála után Boncza Berta férje baráti körében keresett vigasztalást. Először Babits Mihállyal próbálkozott, majd Márffy Ödön festőművész következett, akihez feleségül is ment. Egy levelében így indokolta meg döntését: „Semmit nem törődöm vele, hogy kívülálló ember minek néz és hogyan lát meg igazaimban. Nem forgatom égnek szemeimet, ha szóba jön az Ady neve, és nem szavalom a verseit úton-útfélen. A kultusz, ami bennem él iránta, fájdalmasan ügyetlen, furcsán titkolt, szégyellni valóan szűzi, suta és személytelen. Egy 16 éves diáklány éretlen romantikája, aki sohasem juthatott el testi mivoltáig s csak zsenijén keresztül érezte meg a vágyat Ady után. Én élni és jól élni akarok – senki sírján, de a maga lábán.”

Mivel második házassága sem úgy sikerült, ahogy elképzelte, újabb kapcsolatokba menekült. 1934-ben, egy októberi estén feldúltan rohant ki egy pesti bérházból, mert nős szeretője nem vette jó néven váratlan látogatását. Otthon egy estély közepébe csöppent, s néhány perc múlva pezsgőspohárral a kezében összeesett. Az agyvérzés néhány nap múlva végzett vele. Csinszka mindössze 40 évet élt.

Erkel Ferenc
1810. november 7. – 1893. június 15.

Erkel Ferenc (Barabás Miklós litográfiája, 1845)

Az európai zenetörténetnek már több fénykora volt, de olyan egyedülálló, mint a múlt században, soha. A nyugati zenei nagyhatalmak mellett sorra tűntek fel a közép- és kelet-európai országok muzsikusai, akik műveikkel megteremtették az egyes nemzetek saját, csak rájuk jellemző zenekultúráját. A magyar nemzeti opera atyja, Erkel Ferenc 1810. november 7-én született Gyulán.

Már első darabját, a 30 éves korában komponált Bátori Máriát is lelkesen ünnepelte a közönség és a kritikusok nagyobb része. Akadt azonban olyan is, aki felfortyant, amikor a szereplők között megpillantotta Kálmán király nevét: „Istenemre! Ha valaha még Nagy Lajost vagy éppen Hunyadi Jánost engednénk a magyar operában kornyikálni, megérdemelné a színház, hogy azonnal összeroskadjon!”

Jóslata kis híján bevált: négy évvel később ugyanis színre került Erkel Hunyadi László című operája. Igaz, a törökverő nem szerepelt benne, de dalra fakadt mindkét fia, a felesége és még több történelmi személy, köztük V. László király is. Sőt, a színház is majdnem összedőlt, csak éppen nem a szégyentől, hanem a közönség lelkes tüntetésétől. A Regélő Pesti Divatlap műítésze ismét felháborodott cikket írt: „Lehet-e, méltóságos-e, nem ellenkezik-e a történet szellemével, hogy minden, legkomolyabb tárgy is operává csináltatik? Hunyadi László énekel! Nem tetszik ez vissza senkinek is?”

Úgy látszik, nem. A többi újság például ekképpen vélekedett: „A műben szellem, erő és szenvedély váltig ölelkeznek. Nemzeties szempontból véve olly sikerült szüleménynek vallhatni jelen dalművet, hogy azt bátran sorolhatjuk legjelesebb hazai zenekincseinkhez.” Vagy: „Ha van a magyar zenének jövendője, ha zeneművészetben magyar iskoláról valaha szó lehet a polgárosodott népek között, úgy annak megalapítását Hunyadi László szerzőjének fogja köszönni nemzetünk.”

A közel másfél évszázados szavakat igazolta az idő: a Hunyadi Lászlóval valóban megszületett a magyar nemzeti opera. S ez nemcsak Erkel érdeme, aki az olasz és francia dallamvilágot vegyítette a magyar verbunkossal, hanem Egressy Bénié, a szövegíróé is. Ahogyan később Katona Bánk bánjához nyúlt ügyes kézzel, a Hunyadi László librettóját is egy szomorújáték alapján írta meg: Tóth Lőrinc Két László című drámájából. A téma 1844-ben érthetően meghódította az embereket. A bemutató egyik szemtanúja, Ábrányi Kornél zeneszerző évekkel később így idézte fel a nevezetes napot: „Politikai s egyéb természetű cselszövényeknek már akkor is bőviben volt Magyarország. Mikor az első felvonás végén először csendült fel a Meghalt a cselszövő kezdetű felvillanyozó karének, elementáris tapsvihar tört ki. A közönség tömegesen felkelt helyéről, kendőket lobogtatott, s zúgta az éljeneket. Mikor pedig a függöny legördült, többször követelte a kar ismétlését, a szerzőt pedig számtalanszor hívta a lámpák elé s a zenekar értékes ezüst babérkoszorút és billikomot nyújtott át neki emlékül. Nem is kellett hozzá akkor már valami különleges divináló tehetség megjósolni, hogy Erkel Ferenc operáján – kivált Magyarországon – soha nem fog kifogni az időnek őrlő vasfoga.”