LABORFALVI RÓZA
1817. április 8. –1886. november 20.
Nem messze a Magyar Rádió volt épületétől, a Bródy Sándor utcában látható egy emléktábla. Abban a házban halt meg ugyanis a Nemzeti Színház első tragikája, Jókainé Laborfalvi Róza 1886. november 20-án. A szokásostól eltérően az ő családjában nem okozott konfliktust, hogy színésznő lett, sőt egyengették is az útját. Apja Benke József miskolci színigazgató volt, aki 16 éves lányát maga hozta fel Budára, hogy Kántorné figyelmébe ajánlja. Benke Judit olyan jó tanítványnak bizonyult, hogy hamarosan el is homályosította a híres művésznő csillagát. Első szerepét 1833-ban a Várszínházban kapta, majd Miskolcon és Kassán lépett fel. A fővárosba már kiforrott tehetséggel, új névvel és egy szerelmi csalódással tért vissza. Hogy a pletykákat kivédje, Lendvay Mártontól született kislányát nevelőintézetbe adta, ő pedig nemesi előnevét, a Laborfalvit kezdte viselni, sőt még a Juditot is Rózára cserélte. Pályafutásához két nevezetes színháztörténeti esemény is kapcsolódik. Húszévesen ő játszotta el a főszerepet Vörösmarty Árpád ébredése című darabjában a Pesti Magyar Színház megnyitó előadásán, 1848. március 15-én este pedig éppen a Bánk bán Gertrudisát alakította, amikor a forradalmi tömeg bezúdult a Nemzeti Színházba.
Ezen az estén szeretett bele Jókai Mór, aki aztán családja és barátai felháborodása ellenére feleségül vette. Petőfi dühöngött, hogy a szabadságharc kellős közepén nősüléssel foglalkozik, ráadásul a menyasszony nemcsak hogy 8 évvel idősebb volt Jókainál, de baráti körébe mágnások is tartoztak. Rájuk is uszította Jókai szüleit, akik elől éppen csak meg tudtak szökni, hogy Piliscsabán titokban összeházasodjanak. Petőfit már nem tudták kiengesztelni, de a család végül megenyhült Jókainé iránt. A szabadságharc bukása után ő mentette meg férjét a börtöntől és az üldöztetéstől, ráadásul azt is bebizonyította, hogy szerető feleség és kitűnő háziasszony. Laborfalvi Róza a Nemzeti Színház első korszakának meghatározó művésze volt. Királynői termete, mély zengésű hangja, kifinomult mozgása és tüzes tekintete leginkább Shakespeare tragikus nőalakjaiban érvényesült, de ahogy feljegyezték róla, az úgynevezett „kedélyes anya” szerepkörben is jeleskedett. Szavalóművészként is kiemelkedett kortársai közül. Ő vitte például sikerre Arany János balladáit, Vörösmarty pedig neki írta Az árvízi hajós című versét.
52 évesen visszavonult a színpadtól, de továbbra is vállalt szerepeket ünnepi alkalmakkor és balatonfüredi nyaralásai idején. Utoljára 1883-ban, 50 éves színészi jubileumán lépett fel, ugyanolyan tehetséggel és sikerrel, mint fénykorában.
VASÁLARCOS
1703. november 19-én a Bastille-ban meghalt egy fogoly, akit mindenki csak Vasálarcosként ismert – vagyis valójában senki sem ismerte, legfeljebb azok, akik börtönbe vetették jó harminc évvel korábban. A különös rab kilétét homály fedi. Mindössze annyi bizonyos, hogy nevezetes álarca nem vasból, hanem fekete selyemből vagy bársonyból készült. Legendáját a 18. század közepén Voltaire hagyományozta az utókorra, igazán halhatatlanná azonban a két nagy romantikus mesélő, Victor Hugo és id. Alexandre Dumas tette. A titkot persze ők sem tudták megfejteni, inkább csak tovább szaporították a homályos feltételezések hosszú sorát. Íme, néhány a legképtelenebb híresztelések közül: voltak, akik XIV. Lajos testvérének vagy törvénytelen fiának gondolták, mások Cromwell fiát vagy Napóleon egyik ősét sejtették álarca mögött, sőt még olyan pletyka is lábra kapott, miszerint örmény pátriárka volt. Egy kíváncsi hercegnő, aki addig puhította az őröket, míg be nem engedték hozzá egy röpke látogatásra, egyenesen azt terjesztette, hogy finom kezéről ítélve nő lehetett.
A kutatók hiába törik a fejüket, nincsenek bizonyítékok. Azt ugyan tudják, hogy a rejtélyes ismeretlent Marchioli néven temették el; ilyen fogoly azonban nem szerepelt egy börtön nyilvántartásában sem. A legvalószínűbb megfejtésnek az látszik, hogy a Vasálarcos nem egy, hanem három személy volt, akik egymástól örökölték a szerepet. Történetük a pigneroli börtönben kezdődött, ahol mindhárman együtt raboskodtak. A legveszélyesebb közülük feltehetően XIV. Lajos egykori pénzügyminisztere, Fouquet volt. Valószínűleg ő viselte először az álarcot, de csak azután, hogy halálhírét keltették, és állítólagos holttestét kiadták a családjának. E változat szerint 14 évig élt még teljes inkognitóban, s nem sokkal azelőtt halt meg, hogy az elítélteket átvitték Sainte-Marguerite szigetére. Hogy a rejtélyt bonyolítsák, álarcát a következő legértékesebb fogolyra testálták. Mattioli gróf, a mantovai herceg államtitkára azonban a költözés után meghalt, így lett a végső örökös a legrégebbi rabtárs, egy Doget nevű férfi. Ha igaz a felvetés, 1698-ban már őt láthatták a Bastille felé vezető úton, s öt évvel később ővele szállt sírba a Vasálarcos minden titka.
