Évfordulók

MIHAIL BULGAKOV
1891. május 15. – 1940. március 10.

Mihail Bulgakov úgy él közöttünk, mintha kortársunk lenne, pedig már háromnegyed évszázada halott. A Mester és Margarita, az Iván, a rettentő, a Menekülés, a Színházi regény és több más remekmű írója a maga idejében korántsem volt olyan elismert, mint manapság. A Turbin család napjai című drámája ugyan közel ezer előadást ért meg 15 év alatt a Művész Színházban, többi darabját azonban be sem mutatták, vagy úgy átírták, hogy rá sem ismert. Legtöbb írását csak jóval halála után adták ki, sőt még ma is vannak kéziratban maradt művei.

Akárcsak Csehov, ő is az orvosi hivatást cserélte fel az írói mesterséggel, de igazi példaképe egy másik orosz klasszikus volt. Büszkén vallotta, hogy ő is „Gogol Köpönyegéből bújt ki”, s akkor még nem is sejtette, hogy milyen lavinát indít el ezzel a kijelentésével. Szerencsétlen és bizalmatlan politikai légkörben érkezett az irodalomba. A személyi kultusz időszakában szinte valóságos életveszély volt olyan szókimondó és groteszk stílusban írni, ahogyan ő tette, de Bulgakov nem volt képes behódolni és hazudni. Erről tanúskodik egy 1930-ban írt levele is: „Irodalmi portrém – mely egyúttal politikai portré is – elkészült. Nem tudom megmondani, bűnözőnek mutat-e, vagy sem, annyit azonban kérnem kell, hogy e becsülettel kialakított arcképen kívül ne kérjenek számon tőlem semmit. Ha elemzem azt az albumot, amelybe a rólam szóló újságkivágásokat ragasztottam: 301 cikket találok. Ezek közül 3 dicsérő, 298 pedig ellenséges-szidalmazó. Ez utóbbi 298 cikk tükörképe írói életemnek.”

Azóta persze már másképp értékelik életművét. Miután az írót 1960-ban az SZKP XXII. kongresszusa rehabilitálta, a Szovjetunióban sorra adták ki írásait. Előfordult, hogy Moszkvában egyszerre öt színház műsorán is szerepeltek drámai művei.

TAMÁSI ÁRON
1897. szeptember 20. – 1966. május 26.

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Akitől ez az idézet származik, sokáig kereste otthonát szerte a világban, de végül csak lélekben talált rá. Tamási Áron egy kis székely faluban, Farkaslakán született 11 gyerekes családban. Az ilyen nagy famíliákban mindössze egy fiúgyermek taníttatására volt lehetőség, s Tamásiéknál egy súlyos kézsérülés döntötte el, hogy Áron lett a kiválasztott fiú. Elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát, banktisztviselő lett, közben pedig még az olasz frontot is megjárta az első világháborúban. 25 éves korában azonban élete első novellájával pályadíjat nyert. Erről később így írt: „Egy baráti körben, melynek két tagja egy-egy elbeszélésével a Múzsák csókjára pályázott, azt találtam mondani, hogy én is versenyre kelek azért a csókért. A szó ugyan rágatlanul és virtuskodva futott ki a számon, de ha már kimondtam, állni akartam. Háromnapi gyötrelem után így írtam meg az első novellát, amelynek nem a megjelenése döntött engem az irodalom csipkebokrára, hanem az érzés, ami az írás után felszakadt bennem, s ami nem volt vidámító, hanem olyan inkább, mintha virágzó csalánba feküdtem volna. Nem így gondoltam, de megadtam magam.”

Mielőtt végleg az írásnak szentelte volna életét, elhatározta, hogy szerencsét próbál. Úgy képzelte, egy zsák arannyal tér majd haza, melyből minden székelynek ad egyet, három év múlva azonban még az útiköltségre is kölcsön kellett kérnie. Elkeseredésre mégsem volt oka, mert közben Kolozsváron kiadtak egy könyvet azokkal az elbeszéléseivel, melyeket még Amerikából küldözgetett haza. Ettől kezdve nem volt megállás: sorra papírra vetette gyerekkori emlékeit, vándorlása történetét, megörökítette az erdélyi emberek hétköznapjait, ünnepeit és álmait.

Olyan remekművek születtek a keze alatt, mint az Ábel-trilógia, az Énekes madár, a Bölcső és bagoly vagy a Jégtörő Mátyás. Utolsó húsz esztendejét Budapesten élte le, s bár beilleszkedett a nagyváros rendjébe, itt kapott Kossuth-díjat, és itt választották akadémiai taggá, mindvégig megőrizte hamisítatlan székely természetét, jellegzetes humorát és ízes nyelvezetét: „Az emberek jelentékeny része nap nap után ingerülten tör be a magyar szavak virágos kertjébe, és ott nagy hevületben garázdálkodik. Ártatlan szavakat letapos, színeseket és üdéket; másokat, mint avultakat, felrúg; majd a nagy hevületéhez nagy szavakat hajigál egybe. Azonban, aki tisztában van a szavak jelentőségével és a kimondott szó következményével, az meggondoltan és válogatott szavakkal beszél. Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnét jöttek.”

JACQUES DEMY
1931. június 5. – 1990. október 27.

A zenés film, még inkább a filmmusical hallatán elsősorban Amerika jut az eszünkbe. Az 1960-as években azonban a Mary Poppins, a My Fair Lady és a West Side Story után megszületett az európai filmmusical ma már klasszikusnak számító darabja, a Cherbourgi esernyők. Zenéjét Michel Legrand szerezte, főszereplője a 20 éves Catherine Deneuve volt, rendezője pedig az 1931. június 5-én Párizsban született és 1990. október 27-én elhunyt Jacques Demy. A francia–német koprodukcióban készített film nem kis meghökkenést váltott ki a nézőkből, ugyanis egyetlen szó sem hangzott el benne prózában: a leghétköznapibb párbeszédeket is énekelték, akárcsak az operákban. Sokan idegenkedtek tőle, de legalább annyian rajongtak is érte, mint például a cannes-i filmfesztivál zsűrije, mely 1964-ben nagydíjjal jutalmazta. Míg Nyugat-Európában nagy sikert aratott, nálunk sokkal nehezebben fogadták el az új filmnyelvet.

A Film Színház Muzsika kritikusa például így fogalmazott: „Jacques Demy úgy látszik, valami egész újszerűt akart produkálni, amikor filmjében a zenének juttatta az első helyet. A Cherbourgi esernyők cselekményének sikere legfeljebb az érzelgősség, a közhely diadala, és csak sajnálhatjuk, hogy a zene nem élt az ironizálás lehetőségeivel, s az aranyszőke kislány ártatlanságától elbűvölt gazdag, ifjú ékszerész és a csalódott, majd a boldogság útjára vezérelt ifjú benzinkutas történetét nem emelte ki az elérzékenyülés bűvköréből. Itt egyetlen dallamra emlékszik vissza a néző, a szerelmesek vissza-visszatérő, operettbe illő vezérmotívumára. Ez az operettdallam viszont nem tartozik a nemesnek nevezhető zenék közé.”

Gondolom, mások is akadtak, akik osztották a kritikus véleményét, de biztos vagyok benne, hogy ők maradtak kisebbségben. Lehet, hogy ez a melódia mai füllel is valóban giccses egy kicsit, de kétségtelenül még mindig a népszerű filmzenék közé tartozik.

CHARLES FRANÇOIS GOUNOD
1818. június 17. – 1893. október 18.

Ave Maria: egyike a legnépszerűbb slágereknek, számtalan feldolgozásban éneklik-játsszák szerte a világon. Sokan talán nem is tudják, hogy szerzője Charles François Gounod.

Élete nem volt különösebben változatos. Első zeneleckéit édesanyjától vette, majd a híres párizsi Conservatoire hallgatója lett. Ígéretes tehetségnek tartották: 21 évesen megnyerte minden növendék álmát, a Római Díjat egyik kantátájával, és szimfonikus művei is sikert arattak. Néhány évig karvezetőként és orgonistaként működött egy iskolában, közben pedig szorgalmasan komponálta első operáját a híres-hírhedt ókori görög költőnőről, Szapphóról. Hamarosan kinevezték a párizsi városi Orpheon igazgatójává. Több sikertelen vagy legalábbis langyos próbálkozás után, negyvenéves korában végre megszületett a nagy mű: a Faust. Gounod szinte maga is az égi hatalmak beavatkozásának tulajdonította az opera létrejöttét: „Mihelyt nyugodtan magam vagyok, lelki szemeim előtt megvilágosodik művészetem. Úgy tűnik, mintha az ég hirtelen megnyílna, és felragyogna teljes fényében: láthatatlan hangok éneklik, amit le kell írnom, és ellenállhatatlanul kényszerítenek, hogy higgyek bennük.”

A latin faustus szó egyébként szerencsét hozót jelent. Gounod esetében ez be is vált. Igaz, a kritikusok eleinte „lármás, zavaros és teljesen Wagner-ízű” darabnak bélyegezték, amelynek „meg kell buknia”, a közönség azonban fütyült a véleményükre. Magyarországon például már megírása után négy évvel bemutatta a Nemzeti Színház, a húsz év alatt – amíg az Operaház fel nem vette műsorába – 227 előadást ért meg.

Gounod, bár ezután is rengeteg művet komponált, csak a Rómeó és Júlia operafeldolgozásával tudta megismételni a Faust sikerét. Élete utolsó 25 évében tanított; Londonban kórust vezetett, Párizsban pedig olyan később híressé vált zeneszerzőket indított el a pályán, mint Bizet, Delibes vagy Saint-Saëns.