április 17.
FOGARASI JÁNOS
„A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzetnek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője. Valahol a literatúra virágzásra fakadt, a nemzeti nyelv mindenkor szenvede változást. Ilyenkor a haladók és veszteglők között mindég támada ellenkezés.” A nyelvújító mozgalom vezéralakja, Kazinczy Ferenc írta le ezeket a gondolatokat a 19. század elején. Néhány évtized alatt aztán annyira megújult a magyar nyelv, hogy szükség lett egy értelmező szótár megalkotására. Ennek egyik szerkesztője volt Fogarasi János, aki Felsőkázsmárkon született 1801. április 17-én.
Ma már feledésbe merült a neve, pedig a maga korában több területen is felhívta magára a figyelmet. Eredeti foglalkozásával, az ügyvédi hivatással sohasem hagyott fel, sőt egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán. 1848-ban Kossuth pénzügyminisztériumának tanácsosa lett, s a későbbi üldözéstől csak az mentette meg, hogy nem követte a kormányt Debrecenbe. A szabadságharc leverése után ismét bíróként tevékenykedett, pályafutását a Kúria legfőbb ítélőszékének bírájaként fejezte be.
A törvénykönyvek szigorú és nehézkes szövegétől szívesen elkalandozott a szépirodalom és a zene világába. Írt verseket és elbeszéléseket, sőt dalokat és kórusműveket is szerzett, 1847-ben pedig két füzetben adta ki legkedvesebb népdalait. Őt is magával ragadta a magyar nyelv ügye. Elkezdte kutatni nyelvünk eredetét, de fejtegetései már a maguk idejében is elavultak, sőt olykor megmosolyogtatók voltak. Megpróbálta bebizonyítani a magyar és a mongol nyelv rokonságát, és úgy gondolta, hogy a hangok és a betűk maguk is kifejezik a szavak jelentését. Például szerinte a középfok jele azért lett -b, mert bőséget jelent, az olló szó pedig írásképével a szétnyitott eszközt ábrázolja.
1845-ben kezdte el szerkeszteni az Akadémia megbízásából Czuczor Gergellyel együtt a magyar nyelv értelmező szótárát. 21 évig dolgoztak együtt, majd Czuczor halála után – további 8 év alatt – egyedül fejezte be a hatkötetes munkát. Ezzel a szótárral nemcsak saját hírnevét növelte, hanem a későbbi nyelvészeti kutatásokat is megalapozta.
április 28.
JÓSIKA MIKLÓS
222. születésnapján egy olyan íróra emlékezünk, aki – ha jelképesen is – kétszer született és kétszer halt meg, kétszer nősült, és két hazája volt. Ez a különös életű ember a Tordán 1794. április 28-án született Jósika Miklós.
A főnemesi családok szokása szerint ő is jogot tanult, majd katonáskodott, de 40 éves koráig szinte a nevét sem ismerte senki. Hosszú éveken át magányosan élt erdélyi birtokán, ahova rosszul sikerült házasságából menekült. Idejét olvasással, nyelvtanulással és történetkutatással töltötte. Az 1830-as években azonban mintha újjászületett volna. Szónokolt a sajtószabadságról és más politikai kérdésekről, Pesten pedig megismerkedett az irodalmi élet vezéralakjaival, Bajzával és Vörösmartyval, akiknek félve megvallotta, hogy írt egy történelmi regényt.
Ez a regény az Abafi volt, Jósika pedig egy csapásra berobbant az irodalomba. Végre megszületett a magyar regény; Walter Scott modorában íródott, de mégiscsak hazai szerző hazai témájú műve volt. A közönség rajongott érte, sőt egy szigorúságáról ismert kritikus egyenesen ezzel a szállóigévé vált mondattal üdvözölte: „Uraim, le a kalapokkal.”
S ahogy Mikszáth találóan megfogalmazta: „Nem csak a kalapok, de a nehezen mozduló irodalmi vaskalapok is hamar megemeltettek előtte.” Megválasztották a Kisfaludy Társaság elnökének és az Akadémia igazgató tagjának, a kiadók pedig versengtek újabb műveiért: Az utolsó Báthori és A csehek Magyarországban címűért. Drámáival viszont nem aratott sikert: Adóriánok és Jenők című szomorújátékát például mindössze háromszor adta elő a Nemzeti Színház.
Közben magánéletében is változás történt: 11 évi pereskedés után végre elválasztották első feleségétől, és ismét megnősülhetett. Boldogsága azonban nem tartott sokáig. A szabadságharc idején betöltött tisztségei miatt neki is bujdosnia kellett. Brüsszelben telepedett le feleségével, ahol csipkekereskedést nyitottak. Itt kapta a hírt, hogy otthon halálra ítélték, és a kivégzést jelképesen végre is hajtották. Többet nem publikálhatott valódi nevén. Regényeit ezután egyik művére emlékeztetve az „Eszter szerzője” megjelöléssel adta ki. Az emigrációban mintegy száz könyvet írt, de az évek során népszerűsége lassan elhalványodott.
Hazájától távol nem tudta követni az új irodalmi és nyelvi ízlést, ezért stílusa elavulttá vált. Arról nem is beszélve, hogy közben felnőtt egy új írónemzedék, élén Jókaival. Végül éppen Jókai maradt az egyetlen, aki haláláig méltatta Jósika Miklós műveit.