március 16.
HUNYADI LÁSZLÓ
1457. március 16-án történt, a budai Szent György téren. A frissen ácsolt vérpadra egy 24 éves férfit vezetett fel a bakó. Néhány perc múlva porba hullt Hunyadi László feje. Az eseményről Thuróczy János, Mátyás történetírója számol be A magyarok krónikájában.
Magyarország 15. századi történelme szorosan összefonódott a Hunyadi család történetével. Hunyadi János – a híres törökverő – az ország kormányzója és leggazdagabb földesura volt. Kisebbik fia, Mátyás még többre vitte: 14 évesen király lett, uralkodása 32 éve alatt Magyarország virágzó nagyhatalommá vált.
A nagyobbik fiú, László 1433-ban született. Erdélyben nőtt fel, s már gyerekfejjel megismerkedett a csatamezővel, a diplomáciai tárgyalások légkörével és akaratlanul is a hatalmi viszálykodás középpontjába került.
V. László király rokonai, a Cilleiek és a Garaiak kezdettől fogva rossz szemmel nézték a Hunyadiak sikereit, és minden alkalmat megragadtak, hogy ellenük hangolják a gyerek királyt. Mivel a kormányzó ellen semmit nem tehettek, fiát szemelték ki prédának. Látszólag békét kötöttek vele, majd először Cillei Erzsébettel, később Garai Máriával jegyezték el. Hunyadi László ugyan önként lemondott horvát-szlavón báni tisztségéről, arról azonban nem, hogy apja örökébe lépjen. A király segítségére azonban nem számíthatott; V. Lászlót a bárók bábként mozgatták, és a nagy nyomás hatására Cillei Ulrikot nevezte ki főkapitánnyá.
Ekkor azonban végzetes dolog történt: Hunyadi hívei megölték Cilleit. A király mégis halogatta a bosszúállást, sőt Hunyadi Lászlót öccsével együtt testvérévé fogadta, és megesküdött, hogy nem esik bántódásuk. Garai nádor viszont – bár lánya Hunyadi menyasszonya volt – nem nyugodott bele a történtekbe. 1457 tavaszán azzal az ürüggyel, hogy a király hívatja, Budára csalta a gyanútlan Hunyadiakat. Mátyást és kísérőit bezáratta, Lászlót pedig felségárulás vádjával halálra ítéltette.
Hunyadi László mindössze 24 évet élt, utóélete viszont már évszázadok óta tart. Madarász Viktor és Benczúr Gyula festményen, Arany János és Petőfi Sándor versben, Tóth Lőrinc és Vörösmarty Mihály drámában, Erkel Ferenc pedig operában örökítette meg alakját.
március 20.
HENRIK IBSEN
Norvég kisváros a 19. század második felében. A főtéren patika, a gyógyszerész újságot olvas. Szemben fényképészműterem, a sarkon egy épülő torony. Az ablakon át „kényelmes és ízléstelen, de nem túl költségesen berendezett” szobákba látunk. Meghitt „babaházak”, csupa boldog család.
Ugyanez a kisváros néhány nappal később. Hazatér külföldről egy fiú, de már csak árnyéka régi önmagának. A szomszéd ház ajtaján mindenre elszánt fiatalasszony lép ki. A fényképész házában lövés dördül, majd velőtrázó sikoly veri fel a környéket: az építőmester lezuhan a toronyból. A patika már bezárt. A gyógyszerész összehajtja az újságot, papírt vesz elő, és írni kezd.
A színházba járók bizonyára ráismertek az 1828. március 20-án született Henrik Ibsen szereplőire. A patikust ne tessék keresni közöttünk: az maga a fiatal Ibsen. Korán, de annál nehezebben indult írói pályája. Első darabjából mindössze 25 füzetet vettek meg, a megmaradt példányokat eladta csomagolópapírnak. Színházi dramaturgként tengődött hosszú évekig, míg végre mellé szegődött a szerencse, és ösztöndíjjal külföldre utazhatott. Bár csak 27 esztendő múlva tért vissza hazájába, tehát művei nagy részét idegenben írta, azok mindegyike Norvégiához kötődik.
Újságokból értesült hétköznapi tragédiákról: megírta belőlük a Rosmersholmot és a Nórát. Budapesti látogatása alkalmával siklóval vitték fel a Várba; ekkor született meg agyában a Solness építőmester története. Peer Gynt alakját pedig egy norvég népmesehősből és egy Rómában megismert dán fiúból gyúrta össze.
A Babaházzal vagy ahogy nálunk inkább ismerik, a Nórával valóságos vihart kavart. Nem vették jó néven, hogy ki merte mondani: „A modern társadalom nem az emberek, csakis a férfiak társadalma.” A közönség annyira tiltakozott a darab befejezése ellen, hogy kénytelen volt átírni. Akadt olyan előadás is, ahol ugyan nem változtattak az eredetin, csak éppen utójátékot írtak hozzá, amelyben a szerencsétlen, elhagyott férj alkoholizmusba, lánya pedig öngyilkosságba menekül. És persze mindezért kizárólag Nóra a felelős. Pedig ő Ibsen eredeti szándéka szerint csak egy egyszerű igazságra döbbent rá, amit így fogalmazott meg: „Magamnak kell a dolgokat átgondolnom, s tisztába jönnöm velük.”
