Észrevenni? Elfordulni?

A beavatkozás-paradigma

Játsszunk el azzal a gondolattal, mi történne, ha mindig szólnánk és beavatkoznánk, ha valami nem tökéletesen helyesen történik. Megyünk a folyosón, és ilyeneket hallunk: „Ma szar volt a menzán a kaja”; „Ne menjünk már a mekibe, bazmeg!”; „A Lajos az egy köcsög!” Ha megállunk, szólunk, helyesen cselekedtünk, hiszen nem illő ilyeneket mondani. De ha minden ilyen mondatnál megállna egy tanár, akkor talán végig sem tudna menni a folyosón.

Vagy szóljunk-e minden esetben, ha két gyerek kergetőzik a folyosón? Ha egy fiú és egy lány csókolózik? Ha rollerrel megy végig egy gyerek a folyosón az osztályteremig? Ha ceruzával firkálgat valaki a padra? A kergetőzésből nagy baj nem lehet, a rollerezésből már baleset is származhat. A nyilvános csókolózás nem vall jó ízlésre. A padra firkálni azért nem helyes, mert a padot sok diák használhatja éveken, évtizedeken keresztül. De mi történne akkor, ha minden ilyen gyereknél megállnánk, és mindannyiszor szóvá tennénk, amit észreveszünk?

Menjünk tovább: Egy osztálykiránduláson négy gyerek beszélget, és arról beszélnek, hogy valamelyik osztálytársukat miért utálják, hogyan szívatták meg, és hogyan fogják még a következő napokban is megszívatni. Mindezt az egy üléssel előttük ülő tanár önkéntelenül is hallja: Mit tegyen? Szóljon rájuk egy olyan beszélgetés alapján, aminek ő sem résztvevője, sem címzettje nem volt, csupán véletlen meghallója? Ha beavatkozik, akkor a diákok informális életébe avatkozik be, a társas kapcsolataikba, az egymás közötti viszonyaikba, ami bizony magánügy. Ugyanakkor így megakadályozhatja, hogy bántsanak egy másik diákot. Szóval akkor mégis szólni kell?

És ha a gyerekek ugyanígy, tőle függetlenül arról beszélgetnek, melyik tanár miért hülye, melyik mit nem vett észre, melyik jó fej, de azért naiv, melyik igazságtalan és önkényeskedő? Kérdezzen utána az egyes történeteknek, akarjon megtudni minél többet a kollégáiról? Vagy akarjon megtudni minél többet a diákjai véleményéről, csínytevéseiről, lógásairól, csalásairól, hazugságairól? És ha tudomására jutnak ilyen történetek: járjon utána azoknak is, beszélje le a diákokat? Vagy tekintse fegyelmi vétségnek, és adjon intőt, beírást?

Nyilván van annak valamiféle komoly fegyelmező ereje, ha a tanár mindezekre reagál, ha mindannyiszor szól, beavatkozik, ha megmutatja, mi helyes, és mi nem, ha világossá teszi, mit támogat ő és az iskola intézménye. De meddig érvényes ez a magatartás? A tanár a saját osztályában? Vagy minden tanított osztályban így kell cselekednie? Vagy az iskola összes diákjával, az általa nem tanítottakkal szemben is fel kell lépnie, tehát minden rossz mondatot meg kell hallania, minden helytelen gesztust és cselekedetet észre kell vennie? Csak az iskola falain belül vagy azokon kívül is? Egy osztályprogramon – ez még világos. De érvényesnek kell-e lennie ennek a magatartásnak a buszmegállóban is, az utcán, az iskolán kívül? S ha igen, hol a határa?

Ha a tanári beavatkozás igényét ilyen tágan értelmezzük, annak az lehet a következménye, hogy a tanár beszorul a folyamatosan rendre utasító, állandóan résen lévő fegyelmező szerepébe. Pedellus lesz, biztonsági őr. Ez egyrészt nem várható el egy tanártól, hiszen akkor állandóan ugrásra készen kell állnia, szólni, rászólni, figyelmeztetni. Másrészt a tanárt kommunikációs karanténba zárja, hiszen nem lehet vele és előtte semmiről sem beszélni. És mennyit lehet így tévedni: ha elvárás, hogy minden helytelen lépésre, tettre és kifejezésre reagáljon, akkor vélhetően farkast fog kiáltani akkor is, amikor annak igazán komoly indoka nincsen.

Az elfordulás-paradigma

Képzeljük el az előzőek ellentétét. Az osztályfőnök-helyettes véletlenül meghallja, hogy a nyolcadikosok vodkát hoztak a kirándulásra, és éjszaka meg akarják inni. Nem mondták el neki, de megtudja. Ne hallgasson oda? Ne akarja megakadályozni, hogy 14-15 éves gyerekek távol az otthonuktól leigyák magukat? Az nyilvánvalóan nem vita tárgya, hogy nem helyes, ha a gyerekek az osztálykiránduláson tömény szeszt isznak. A kérdés csak az, hogy ha ezt a tanár akaratlanul megtudja, akkor reagáljon-e rá, és ha igen, hogyan.

Vagy: Nagyon gyakori, majdhogynem elfogadott a káromkodás a hétköznapi beszédben. Itt sincs arról vita, hogy ezt hogy ítéljük meg: senki nem gondolja, hogy ez választékos, szép, udvarias vagy kedves lenne. De kell-e ilyenkor szólni, figyelmeztetni a diákjainkat, vagy jobb, ha meg sem halljuk. Hiszen akkor lépten-nyomon meg kellene állítani őket – ezért aztán inkább nyel egyet a tanár, és úgy tesz, mintha tényleg természetes lenne. De ismét csak felmerül a kérdés: Ha elfogadjuk, és túllépünk rajta, akkor meddig? Például egy ötödikes gyerektől is elfogadjuk? Vagy egy kis másodikostól is? Illetve a „bazmeg”-et még igen, de a „geci”-t már nem? Ha végighallgatunk egy focimeccset, vélhetően elhűlünk, hogy beszélnek a diákjaink. De nem lehet 45 percen át minden bekiabálót megfeddni, mert azzal magát a játékot is ellehetetlenítjük. De lehetséges-e akkor bármilyen alapon meghúzni a határokat?

Kell-e szólni, ha annyit lát egy tanár, hogy egy diák a szünetben a füzetébe másol valamit? Hiszen nem tudhatja, mit ír: A házi feladatot? Vagy az előző órai anyagot? Egyéni munka volt a házi feladat, vagy lehetett párban, csoportban dolgozni? Hiányzott a másoló diák az előző órán, vagy ott volt? Egyáltalán baj-e, ha még az óra előtt együtt megírják a gyerekek a leckét? De ha azt mondjuk, hogy baj, azzal azt is mondjuk, hogy baj, ha óra előtt tanulnak a következő órára? Merthogy: írásbelit csak otthon, szóbelit otthon is, az iskolában is? És az is baj, ha valaki a félórás ebédszünetben tanul – történetesen éppen leckét ír?

Ezekben a helyzetekben egy tanár sokszor azért nem avatkozik be, azért nem szól, és fordul el könnyen, hogy ne váljon nevetségessé. Hiszen nem ismeri a körülményeket, a másik tanár elvárásait – minek szóljon akkor?

Ha valaki nem lát és nem hall meg mindent, sok stressztől kíméli meg önmagát, és valószínűleg élhetőbb, természetesebb kommunikációs helyzetet teremt. De nem jelenti-e ez azt, hogy nincsenek normák, elvárások, helyes és helytelen? Nem szünteti-e meg ez a magatartás mindazt az erőfeszítést, amivel egy diák elsajátíthatja, hogy mi a társadalmilag elfogadott, és mi az elutasított viselkedés? Nem szolgáltatja-e ki ez a magatartás a diákokat az erősebbeknek és erőszakosabbaknak, a hangosabbaknak, a durvábbaknak?

Súlyozni és mérlegelni

Mindkét magatartásra sok példát ismerünk a gyakorlatból. Van osztályfőnök, aki a kiránduláson este tízkor bedugja a füldugót, és lefekszik aludni – s attól kezdve nem érdekli, mi történik. Van, aki úgy megy végig az iskola folyosóján, mintha mindig sürgős dolga lenne, nem néz se jobbra, se balra, nem figyel a diákokra, szinte menekül. És van persze olyan is, aki lépten-nyomon rájuk szól, mindenkor és mindenért, akitől félnek a gyerekek, ha ő megy be helyettesíteni, vagy ha ő a folyosóügyeletes.

Az iménti felsorolásokból kitűnhet, hogy nagyon következetesen vagy szélsőségesen egyik magatartást sem látom követendőnek. Az első ellehetetleníti az iskolát és a tanár-diák kommunikációt, életidegen, emellett reménytelenül megvalósíthatatlan is. A második viszont azt tanítja, hogy nincsenek az iskolának olyan értékei és magatartási normái, amelyek követését elvárná. Görcsösség egyfelől, üresség másfelől.

Ezért nincs más lehetőség, mint minden egyes esetben, minden egyes mondatnál és eseménynél újra meg újra végiggondolni az elhangzottakat, és mérlegelni. Például azt, hogy ha valamit egy tanár nem vesz észre vagy nem akadályoz meg, az milyen kockázattal jár. Ha fut egy diák a folyosón, nekirohan az üvegablaknak, és kitöri, akkor még abban az esetben is be kell avatkoznia, ha nem ismeri a diákot. Ha csak annyiról van szó, hogy nagyon hangos egy osztály a szünetben, akkor valószínűleg ismeretlenként nem kell bemennie a tanterembe rendet rakni, mert bár fárasztó a zaj, mégsem jelent olyan veszélyt, ami mindenképpen igényelné a tanári intézkedést. De ha a tanár éppen abba az osztályba készül bemenni, mert velük lesz órája, akkor helyes, ha már a szünetben lecsendesíti őket.

Hogy egy tanár nem szól minden egyes obszcén szónál, az érthető. Ám ha a durva szavak azért hangzanak el, hogy az egyik diákot megalázzák, akkor a tanárnak be kell avatkoznia, sőt érdemes hosszabban is foglalkoznia az osztállyal, megéreztetni és megértetni a diákokkal, mit jelent a verbális agresszió.

Ha azzal, hogy szólunk, valami nagyobb bajt előzünk meg, akkor mindenképpen szólni kell, beavatkozni, intézkedni. Inkább utálják egy félóráig a tanárt a gyerekek, de akadályozza meg, hogy az osztálykiránduláson éjjel kiszökjenek a táborból, és lemenjenek fürdeni a Balatonra. És ha tudomást szerzünk róla, akkor inkább előre fogjuk le a kezüket, állítsuk le őket, ha meg akarnak verni egy gyereket, lefényképezni és kiposztolni a Facebookon, mintsem hogy megtegyék.

Egyik véglet sem célravezető: az sem, ha a tanár a homokba dugja a fejét, és az sem, ha rendőrként áll a diákok háta mögött. Mert nem jó, ha a tanár csak a csendőrt jelenti a diákok számára, aki rájuk szól, letorkol, figyelmeztet, elvár, de az sem, ha a tanár a szemükben gyáva és tehetetlen, akinek nincsenek elvárásai és normái, aki inkább megfutamodik és nem konfrontálódik.

Okosan meg kell hallani, észre kell venni a veszélyforrásokat: nemcsak a fizikaiakat, de a morálisakat is. E veszélyek megmutatása, annak megtanítása, hogy egy diák hogyan kerülheti el őket, bizony komoly pedagógiai feladat. De nagyvonalúnak és bölcsnek is komoly feladat lenni, olyannak, aki nem kapja fel a fejét minden egyes rossz szó hallatán, és aki nem retteg mindentől, ami kiszámíthatatlan vagy ismeretlen.

Egyszerre lenni nagyvonalúnak és felelősséggel nevelőnek. Valószínűleg ezzel taníthatjuk meg diákjainkat súlyozni is: mi az, ami fontos, és mi az, ami nem; mi az, ami morális kérdés, és mi az, ami nem. Nem jó összemosni a dolgokat, sem úgy, hogy mindenért szólunk, sem úgy, hogy mindent rájuk hagyunk. A tanárnak magának is éreznie kell a különbséget aközött, ami csak őt zavarja, a fülét vagy a szépérzékét bántja, és aközött, amire mint tanárnak, mint a tudás és – itt főként – a társadalmi normák letéteményesének mindenképpen reagálnia kell.