Értékteremtés drámapedagógiával

Éva néni – saját bevallása szerint – kezdő pedagógusként ösztönösen kezdett el drámapedagógiával foglalkozni. Akkor még csak annyit tudott: másfajta szemlélettel és módszerrel szeretne dolgozni, mint ami addig az oktatásban megszokott volt. A pályán eltöltött első évek ugyanis rádöbbentették arra, hogy nincs annál rosszabb, ha a tanítás alatt a gyerek és a tanár is végig az óráját lesi – vajon mikor lesz már végre vége az órának? Így aztán elkezdett új utakat keresni, és a tananyag megtanításához segítségül hívta a játékot, az együtt gondolkodást, a közös alkotást mint módszert, azaz azokat az alapelemeket, amelyekből a drámapedagógia táplálkozik. Hamar megtapasztalta, ez a fajta megközelítés csodákra képes: a gyerekek számára örömteli, izgalmas kalanddá vált a tanulás. Mivel mindig is szenvedélyesen kereste az újabb és újabb módszereket, idővel elvégzett egy színjátszó-rendezői tanfolyamot és több drámapedagógiával kapcsolatos kurzust is. Számtalan szakmai kapcsolatra tett szert, hosszú pályája alatt sokféle iskolában tanított (az egészen kicsi falusi iskolától kezdve a nevelőotthonon át a Budapest-közeli gimnáziumig), vezetett irodalmi színpadot, zsűrizett diákszínjátszó versenyeken, írt könyvet az anyanyelvi nevelésről. Több szempontból látta és megtapasztalta, hogyan lehet harmonikus a tanár-diák viszony, igazán hatékony és gyümölcsöző a tudásátadás. Olyasfajta pedagógus ő, aki puszta jelenlétével, habitusával, szaktudásával, különleges energiájával pillanatok alatt el tudja érni azt, ami másnak többnyire csak erőfeszítések árán megy: környezetében minden szempár rá figyel, és igazi közösséget teremt maga körül. Ezt a hatalmas, kincset érő tudását, tapasztalatait különféle továbbképzéseken hosszú-hosszú időn keresztül folyamatosan megosztotta a következő generációkkal.

A Fészekalja

Éva néni tanítványai (rendszerint gyakorló pedagógusok) nem csupán szakmai továbbképzést és teljesen újfajta szemléletet kaptak az említett kurzusokon, hanem annál sokkal többet: egy olyan közösség tagjai lehettek, amelyben a szakmai tapasztalatcsere mellett igazi, mély emberi kapcsolatok, barátságok is kialakultak.

Az egyes csoportokban mindig akadtak néhányan, akik nem csupán „elvégezték” a tanfolyamot, hanem annyira magukénak érezték a módszert, hogy napi munkájuk szerves részévé vált, és maguk is az Éva néniéhez hasonló szenvedéllyel keresték a lehetőséget, hogy a drámapedagógiát ne csak eszközként, hanem szinte mint életformát alkalmazzák. Ezekből a pedagógus kollégákból alakult meg az Éva néni által Fészekalja csoportnak elkeresztelt kör, amelynek tagjai csaknem húsz esztendeje minden hónapban egyszer egy vidám, jó hangulatú délelőttöt töltenek el közösen, amikor is tapasztalatot cserélnek, beszélgetnek, órákat tartanak egymásnak, és lelkileg is feltöltődnek, nyaranta pedig néhány napra elvonulnak szakmai tábort tartani. A csoport elnevezése roppant találó: ha köztük jár, az ember valóban úgy érzi, mintha egy nagy, boldog családba, biztonságos fészekbe került volna. Szerencsésnek érzem magam, hogy nekem is lehetőségem volt részt venni egy találkozójukon.

Már önmagában az is kuriózum, hogy a csoport ilyen hosszú ideje összejár, és a tagok tartják egymással a kapcsolatot. Ám az, hogy ez idő alatt nem lanyhult a lelkesedés, és a találkozók nem váltak pusztán baráti összejövetelekké, hanem megőrizték szakmai jellegüket, hogy mindenki komolyan veszi és magas színvonalon végzi a feladatát, mintha élete első bemutatóóráját tartaná, épp csak a légkör oldottabb, mentes minden szorongástól, tele jókedvvel – minden bizonnyal országos szinten is egyedülálló.

Éva néni derűje és korát meghazudtoló aktivitása mindenkire átragad. Figyelme mindenre és mindenkire kiterjed: amikor megérkezem, bemutat a társaság tagjainak, akik nagy szeretettel fogadnak, látszik, hogy hozzá vannak szokva, hogy a csoport gyakran bővül új tagokkal. Bár nincs rá szükség, hiszen mindenki végtelenül befogadó, Éva néni mégis gondosan ügyel rá, hogy egy percig se maradjak egyedül, még véletlenül se érezzem magam feszélyezve azért, mert újként érkeztem. Hogy miért is tartom ezt olyan fontosnak? Azért, mert ezek a pedagógusok, akiknek ennyire természetes, hogy nyitottak és elfogadóak legyenek, egészen biztosan a saját osztályukban, csoportjukban is így viselkednek a gyerekekkel. Türelem, nyitottság, elfogadás – a jó és hatékony pedagógus jellemzői.

Az óra egy beszélgetőkörrel kezdődik. Ismét csak apróságnak tűnik, de roppant fontos, hogy Éva néni egyik első kérdése az, történt-e valakinek az utolsó találkozás óta (egy hónapja) valami jelentős változás a családi életében, netán egészségi állapotában. Illetve gyorsan tájékoztat bennünket az épp hiányzó csoporttagok távollétének okáról. Éva néni pontosan tudja: fontos, hogy az igazán felszabadult és hatékony munkához a csoportvezetők (osztályok esetében a tanítók, tanárok) tisztában legyenek azzal, ha valakinek magánjellegű vagy egészségügyi problémája miatt rosszabb a kedve, és ezért nehezebben kapcsolódik be a játékba. Ugyanakkor a pozitív történésekből származó energiatöbbletet könnyen a csoport javára fordíthatjuk.

A szokásos rend szerint mindig két-két csoporttag készül föl egy-egy drámaórával. Aznap egy ének-zene foglalkozáson és egy magyarórán vehettünk részt, aminek témája a boldogság volt. A csoportvezetők jól felkészültek, és mindenki nagy lelkesedéssel játszik: ha kell, állathangokat adunk ki, ha kell, jeleneteket kreálunk, ha kell, kánonban énekelünk, vagy éppen verset írunk – ahogy az rutinos drámapedagógusokhoz illik. Látszik, hogy az itt jelen lévők nem csupán megélik, hanem kifejezetten élvezik is a feladatokat, a közös játékot, és nyilvánvaló: ugyanezt az örömöt tudják majd bevinni a saját órájukra, a saját osztályukba, csoportjukba. Egyszerű a képlet: a boldog, örömmel tanító pedagógus diákjai átveszik az örömét, és azzal élik mindennapjaikat, vágnak bele a tanulásba. Kevés ennél hatékonyabb pedagógiai eszközt tudok elképzelni. Éva néni eközben végig megfigyelő szerepben van, és reflektál – ha szükségét érzi, azonnal, de rövid összefoglalót ad a foglalkozások végén is. Nem hibákat sorol fel, hanem tanácsot ad, még inkább kérdez – mennyire jó lenne, ha a napi munkánkban pedagógusként mi sem felejtenénk el, hogy ez a fajta hozzáállás az igazán előrevivő, nevelő, fejlesztő!

Drámapedagógia az oktatásban

A két óra közti szünetben lehetőséget kapok, hogy kérdéseket tegyek fel. Kiderül, hogy bár a csoport vegyes összetételű, legtöbben mégis a 6–10 éves korosztállyal foglalkozó kollégák vannak. Felmerül a kérdés: Vajon milyen következtetést vonhatunk le ebből az országos eloszlásra vonatkozóan? Valóban gyakrabban használjuk az óvodában, általános iskolában a drámapedagógiát mint módszert, mint a középiskolában? A Szabó Zsófia tanulmányába^[1] elemzett adatok azt mutatják, hogy ha a pedagógusok végzettségét, szakvizsgáját, illetve az intézményi adatközléseket vesszük figyelembe, valóban kirajzolódik egy ilyen tendencia. Mint ahogy az is jellemző, hogy drámapedagógusi végzettséget az óvodapedagógusokon és tanítókon kívül jellemzően humán vagy művészeti szakos kollégák szoktak szerezni. Nagyon ritka, hogy természettudományos szakot oktató kolléga ilyesfajta továbbképzésen vegyen részt. Pedig tény: a drámapedagógia-alapú oktatás nem csak a 3–10 éves korosztályban és nem csak a humán tárgyak oktatásában alkalmazható eredményesen, még ha kétségtelen is, hogy ebben az életkorban és ezeken a területeken a legkönnyebb a kapcsolódás.

Arra a kérdésemre, hogy a környezetük hogyan fogadja a módszertani elhivatottságukat, a legtöbben pozitív választ adnak. Többen meg is jegyzik, hogy tantestületükben többeknek van hasonló végzettségük, sőt, az is előfordult, hogy egy egész tanári kar vett részt egy-egy ilyen foglalkozáson csapatépítés gyanánt. Jó ezt hallani, mert sajnos még mindig gyakran találkozunk olyan véleménnyel, miszerint a drámapedagógia csak afféle játszadozás, és ha el nem utasítják is, semmiképpen nem kap intézményi szintű támogatottságot. Holott – és ezt Éva néni is megerősíti – manapság talán még nagyobb szükség lenne rá, hogy a módszer minél több helyzetben, minél több tanórán előkerüljön. Egyrészt a tanulás, az új ismeretek elsajátítása terén, amit Keresztúri József így fogalmazott meg tanulmányában:^[2] „A drámapedagógiai eljárások közös jellemzője, hogy – az ismertetés, az előadás, a kinyilatkoztatás helyett – a dramatikus helyzeteket alkalmazza a megismerendő valóságdarab feldolgozására. A megjelenítés, a saját bőrön kipróbálás az új ismeret elsajátítása mellett egyéb területeken is fejleszti a befogadókat, és mélyebb rögzítésre, sőt állásfoglalásra is késztet. A dráma szógyöke az ógörög nyelvben valamiféle cselekvést jelentett. Amit megcsinálunk, az a bőrünkbe ég!” Másrészt a drámajátékok fejlesztik a kritikai gondolkodást, az emlékezetet, a külvilág iránti érzékenységünket. Gondolkodásra, véleményalkotásra késztetnek. És ami manapság az online kapcsolatok bűvkörében felnövő generáció esetében egyre égetőbben szükséges: megtanít megfogalmazni és mások felé kifejezni az érzéseinket nemcsak a virtuális világban, hanem „szemtől szemben” is. Elengedhetetlenül szükséges lenne hát, hogy a jövőben a dráma egyaránt jelenjen meg az oktatásban tantárgyként és módszerként is az óvodától egészen a középiskola végéig.

Még egy terület van, amiről roppant kevés szó esik, pedig meghatározó eleme a közoktatásnak: a szülő és az intézmény közti kommunikáció. Sok esetben hallhatjuk, pedagógusként tapasztalhatjuk, mennyire sok múlik azon, hogy a gyerek pedagógusa és szülője megtalálja-e a közös hangot, képesek-e a gyerek érdekében együttműködni, konfliktusok, problémák esetén megfelelő konszenzusra jutni. Sőt, az is fontos lenne, hogy a szülőtársak is hasonlóképpen tudjanak viszonyulni egymáshoz, egymás gyerekeihez. Remek kezdeményezésnek tartom, hogy a Fészekalja csoport tagjai közül többen a szülői értekezleteket vagy az első, ismerkedő foglalkozásokat néhány drámajátékkal kezdték. Bevallásuk szerint a szülők nagyon hamar rákaptak a játékok ízére, örömmel kapcsolódtak be, és ezek az alkalmak szemmel láthatóan jobban összekovácsolták a csoportot.

Különleges, minden szempontból irigylésre méltó csoport a Fészekalja: találkozóikon egyszerre van jelen az egymástól való tanulás, az értékmentés és az értékteremtés szakmai és személyes kapcsolatok révén egyaránt. Felemelő érzés köztük lenni. Bár megadatna minden (dráma)pedagógus-hallgatónak, hogy egy hasonló csoportban hospitálhasson, és olyanoktól tanulhassa el a szakma minden csínját-bínját, akik nemcsak hatalmas szakértelemmel, de szívvel-lélekkel, örömmel dolgoznak a pedagóguspályán: Éva nénitől és tanítványaitól.