Olvasási idő: 
11 perc
Author

Érettség és vizsga

Mióta teszünk érettségi vizsgát? Valóban érettek leszünk tőle? Kell-e félnünk tőle? Lehet-e ünnep számunkra? Kérdéseinkre dr. Gloviczki Zoltán, az Oktatási Hivatal elnöke válaszolt – szakemberként, szülőként, sőt egykori érettségizőként is.

– Mi jut eszébe arról a szóról, hogy „érettségi”? Vizsga? Felnőtté válás? Netán a búcsú a közép­iskolás évektől?

– Számomra az érettségi egy olyan kiemelt pillanat az ember életében, amikor számot ad arról, hogy egy érett gondolkodású, a dolgokat komplexen látó személy. Kétségtelen, hogy ez a vizsga le is zárja a tanulmányok egy szakaszát, de valódi búcsúzásnak én az iskolai ballagásokat tartom. Az érettségi vizsga véleményem szerint nem ebbe a dimenzióba tartozik – más okból jött létre, más a célja.

– Változott-e az érettségi közmegítélése az idők során?

– Természetesen. Leo Thun oktatási miniszter kezdeményezésére a 19. század második felében alakult ki a „klasszikus” középiskolai struktúra és ennek zárásaként az érettségi vizsga. Utóbbit 1851-ben vezették be a Habsburg Birodalom területén, így Magyarországon is. Sokáig az érettségi helyettesítette az egyetemi felvételi vizsgát is. Nem meglepő tehát, hogy a 20. század közepéig az egyik legfontosabb pillanat volt az emberek életében, hiszen ekkor lettek a felnőtt társadalom teljes jogú tagjai. Az érettségi sokáig meg is őrizte ezt a jellegét, hiszen megléte még az 1970-es években is komoly „tétel”, munkavállalási feltétel volt az önéletrajzban.

– Mi hozott változást az érettségi megítélésében?

– Tudnunk kell, hogy a 20. század első felében az érettségizett emberek és az egyetemre potenciálisan belépők társadalmi csoportja lényegében azonos volt. Ezzel szemben a második világháború utáni Magyarországon a közoktatási, köznevelési rendszer teljes körűvé vált, így a korábbiakhoz képest sokkal többen tettek érettségi vizsgát. Ezzel szemben a felsőoktatás ugyanolyan szelektív maradt, mint előtte – azaz időszakonként körülbelül a társadalom 10 százalékát érintette a sokkal nagyobb számban érettségizőkével szemben. Így aztán egy újabb szűrő került a rendszerbe: az egyetemi felvételi. Sajátos helyzet alakult ki, mivel azoknak, akik érettségit adó középiskolába jártak, az utóbbi volt a fontosabb – így az érettségi jelentősége szakmai és társadalmi szempontból is egyre inkább megkérdőjeleződött. Ehhez hasonló helyzet alakult ki az előrehozott érettségi rendszerének megjelenésekor is.

– Milyen változást hoztak az előrehozott vizsgák az érettségi rendszerében?

– Noha ez a szisztéma egészen más okokból alakult ki, mint az egyetemi felvételi vizsgák rendszere, az érettségi jelentőségének szempontjából ugyanazt eredményezte: megszüntette az érettségi egy adott pillanatban történő, „embert megmérő”, „küszöbön átemelő” jellegét – hiszen az előrehozott vizsgák miatt részekre bomlik az aktus egysége. Leginkább ez a kettősség és az érettségi súlyának csökkenése volt az oka annak, hogy az ezredforduló táján az oktatáspolitikában helyett kapott a kétszintű érettségi rendszer gondolata. Fontos üzenete ennek, hogy az érettségi vizsga mint komplex rendszer visszanyeri régi jelentőségét: a vizsgázó ennek letétele révén abszolválja az egyetemi felvételre való mérést is. (Az eredeti tervek szerint a középszintű érettséginek nevezett mai vizsgatípus a hagyományos érettséginek felelt volna meg, és az emelt szintű érettségi szolgált volna arra, hogy kiváltsa az egyetemi felvételit.)

„Az érettségi szituációja más, mint a gyerekek által addig megszokott iskolai helyzetek, ezért igen élesen megtapasztalhatók általa a külvilág szokásai, elvárásai.”

– Az Ön meglátása szerint milyen ma az érettségi közmegítélése?

– Azt gondolom, hogy ma megint van súlya az érettséginek, újra hangsúlyossá vált a „küszöbjellege”, hiszen a pontszámítás révén fontos szerepe van a tanulmányok folytatásában. A más időpontban letehető vizsgák száma jelenleg korlátozott, így meglátásom szerint újra előtérbe került az érettségi szimbolikus egysége és aktusjellege is. Természetesen számos vita van az érettségivel kapcsolatban – a követelményszinteket érintő kérdésektől kezdve az arra vonatkozó felvetésekig, hogy nem lenne-e korszerűbb elektronikus platformra helyezni legalább a vizsgák egy részét. Ezek a viták véleményem szerint hasznosak és előrevivők – hiszen mint minden más rendszer, az érettségi rendszer is akkor eredményes, ha fejlődik, változik.

– Az érettségi tartalmi kérdéseit illetően gyakran jegyzik meg, hogy ekkor a „legokosabb” az ember. Egyetért ezzel?

– Az okossággal semmiképpen sem, az más dimenziója a gondolkodásunknak. De fontos pillanatnak tartom azt az ideális helyzetet, melynek során valaki az érettségire készülve, felhalmozott tudása révén összefüggésekben látja az addig tanultakat. Ennek azonban a diák munkáján túl az is feltétele, hogy tanárai is átgondolják, hogy mit jelent számukra az érettségi, és milyen célt tűznek ki e vizsgával kapcsolatban. Nem mindegy ugyanis, hogy csak azt tartjuk-e fontosnak, hogy az érettségizőink vissza tudják-e mondani az általunk megtanított történelmi évszámokat, vagy pedig azt is, hogy értsék az ezekhez kapcsolódó folyamatokat… Az érettségi tartalmi szabályozásának tekintetében az egyik legfurcsább időszak az 1980-as évek végétől a 2010-es évek elejéig tartott: ekkor ugyanis nem volt a magyar köznevelés rendszerének érdemi tartalmi szabályozása. A 80-as évek végén ugyanis jó időre megszűnt a hivatalos tantervi szabályozás és a kötelező tankönyvek rendszere – ellenben volt érettségi követelményrendszer és volt érettségi vizsga. Ebből adódóan a magyar köznevelési rendszer legfontosabb tartalmi követelményrendszerét sokáig az érettségi határozta meg, ami abszurd módja a szabályozásnak – gondoljunk csak például az általános iskola felső tagozata és az érettségi összefüggésére!

– Az „érettségi vizsga” kifejezésnek van egy sajátos többletjelentése, amely megkülönbözteti más, hasonló megmérettetésektől. Mire „érik meg” egy diák e számonkérés során?

– Az érettségi a 19. század óta olyan megmérettetést jelent, melynek során a vizsgázó kilép a maga megszokott világából (akár jelképesen, akár valóságosan): találkozik például egy számára ismeretlen érettségi elnökkel vagy egy emelt szintű vizsga során a szó szoros értelmében kilép a saját környezetéből. Az érettségi szituációja más, mint a gyerekek által addig megszokott iskolai helyzetek, ezért igen élesen megtapasztalhatók általa a külvilág szokásai, elvárásai. Ilyenkor a vizsgázó lehetőséget kap arra is, hogy más szemszögből láthassa magát és tudását – sőt akár az addig megszokott környezetét és tanárait is. Az ilyen típusú szembesülés, rálátás nagyon fontos az életben – és nem gyakran következik be. Ráadásul a többség életében általában az érettségi az első ilyen alkalom. Az ekkor szerzett tapasztalatok eleve azt feltételezik, hogy „elszenvedőjük” érettebb legyen tőle, mint amilyen azelőtt volt. Ez független az illető felkészülésétől vagy tantárgyi preferenciáitól: akár félelemből, akár érdeklődésből készül fel valaki az érettségire, a fent vázoltak következtében mindenképpen érettebb gondolkodású emberként távozik onnan.

– Sokan tartanak az érettségi vizsgától. Jogosan?

– A félelem önmagában is igen összetett pszichológiai fogalom, amely egyfajta izgalom, vizsgadrukk formájában természetes, hogy jelen van az érettségi folyamatában. Ugyanakkor az is fontos, hogy ez a félelem ne legyen „öncélú”, és ne rontsa le szükségtelenül a vizsgázó teljesítményét – ezért sok iskolában nagyon helyesen a vizsga gesztusára is felkészítik a diákokat (akár tantárgyanként, kisvizsgák formájában). Az érettségivel kapcsolatos félelmeket illetően Szophoklész Antigonéjának sokat idézett – Trencsényi-Waldapfel Imre fordította – mondata jut eszembe: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” A „csodálatos”-nak fordított „polla ta deina” kifejezés azonban egyben „rémületet keltőt” is jelent. Azt gondolom, hogy az érettségi ilyen: egyszerre félelmetes, mégis felemelő – és ezáltal megrendülést is kelt a résztvevőkben. És jól is van ez így. Fontos, hogy súlya legyen, komolyan vegye a diák – sőt érezze a helyzet drámai (végkimenetelét illetően remélhetőleg katartikus) mivoltát. Tapasztalataim szerint ez meg is történik: a legtöbb gyerek megéli az érettségi fontosságát, jó értelemben vett emelkedett hangulatát.

– Gyakran hallunk pedagógusokról, akik „cinkosságot” vállalnak a diákokkal: „nem veszik észre” a puskázást, elterelik az érettségi elnök figyelmét egy-egy harmatosabb feleletről…

– Azt gondolom, hogy az érettségin a cinkosság hiteltelenné teszi a pedagógus munkáját. Természetesen nem hiszem, hogy ridegen kell bánnia a szaktanárnak az érettségizőkkel, de semmiképpen sem támogatható az a magatartás, melynek során komolyságot és felkészülést várunk ugyan a diákoktól, de mi magunk kérdőjelezzük ezt meg a helyzethez nem illő és méltó magatartásunkkal. Tulajdonképpen diákjaink felkészülését, képességeit és becsületes munkáját is értéktelenné tesszük, amikor egy ilyen helyzetben kétségessé tesszük a vizsga jelentőségét és hitelességét. Ilyen eseteket hallva gyakran elgondolkodom azon, vajon mit is jelenthet az illető tanár számára az érettségi: olyan ünnepet, amelynek során diákjaival felnőtt módon válthat szót az élet és a tudomány egyes kérdéseiről – vagy csupán a számonkérés egyik bonyolult formáját.

– Milyen emlékeket őriz a saját érettségi vizsgájáról?

– Nem voltam tipikus érettségiző, több szempontból sem. Mivel két tantárgyból is az első 10 közé kerültem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, bizonyos szempontból „csonka” érettségit tettem: szóbeliznem csak történelemből kellett. Ennek ellenére tartottam az érettségitől – olyannyira, hogy azért választottam vizsgatárgynak a fizikát (amiből egyébként nem értem el kimagaslóan jó eredményeket a középiskolában), mert a választható tárgyak közül abból nem kellett szóbeli vizsgát tenni. Maradandó élményeim közé tartozik a matematikaérettségim is: ez volt ugyanis az első jeles eredményű középiskolai dolgozatom e tárgyból.

– Milyen élményei voltak érettségiztető tanárként?

– Rendkívül pozitívak. Szaktanárként latinból és történelemből vizsgáztattam – utóbbi tárgyból többnyire egész osztályokat. Köztük két olyat is, amelyben nyolc-nyolc évig voltam osztályfőnök. Szaktanárként nagyon fontos volt számomra, hogy összefüggéseket lássanak a diákjaim, és ennek szellemében is készültünk az érettségire. A felkészítést és magát a vizsgáztatást is komoly szakmai kihívásként éltem meg. Hatalmas élmény volt megtapasztalni azt, hogy érett, értelmes emberek imponáló felkészültséggel beszélnek egy-egy történelmi kérdésről: tanári munkám egyedülálló visszaigazolását jelentette. Osztályfőnökként új színeket kapott ez az érzés, hiszen tízéves koruk körül ismertem meg a vizsgázókat, és napi kapcsolatban voltam velük – az ő érettségi vizsgájuk ezért még mélyebben érintett.