Érdemes holnap visszajönnöm?

Amikor még én voltam a fontos

Amikor harminchat évvel ezelőtt elkezdtem tanítani, azt gondoltam, a tanítás abból áll, hogy elmondom az anyagot, a gyerekek figyelmesen meghallgatják, egy kicsit gyakorlunk, és ettől ők máris tudják, amit kell. Magamat gondoltam a középpontnak, mondván: én vagyok a tanár, mindennek a tudója; rám figyeljetek, és ha hallgattok, akkor mindent tudni fogtok. Ez meglehetősen öntelt szemlélet volt – mentségemül szolgáljon, hogy huszon-egynéhány évesen még tájékozatlan voltam saját magamat és a világot illetően, végletesen ítéltem meg a helyzeteket. És az is igaz, hogy a korosztályom előtt autoriter példák álltak.

Rá kellett jönnöm azonban, hogy a tanítás nem erről szól. Nem azt kell nézni, mi kényelmes, és mi felel meg nekem, hanem hogy a gyereket mi segíti abban, hogy egy anyagot megértsen, elsajátítson. A saját nyelvén kell hozzá beszélni. Amikor erre ráéreztem, minden sokkal könnyebb lett.
 

Gyereknyelven, de nem gügyögve

Azt tanultuk, hogy az életkori sajátosságoknak megfelelően kell tanítani. Ez nekem, pályakezdőnek azt jelentette, hogy lebutítva magyaráztam el a szófajokat, a mássalhangzó-törvényeket vagy a verseket. Ma már tudom, hogy ez nem helyes. A gyerek is értelmes ember, egyenrangú partnerként kell vele bánni, akinek fel kell kelteni az érdeklődését. Meg kell találni azt a nyelvet, amin megérti azt, amit meg akarok vele értetni. Ebben bátran lehet támaszkodni a gyorsabb felfogású gyerekek tolmácsi munkájára: amit ők már megértettek, a saját szavaikkal, hangsúlyaikkal mondják el a többieknek. Attól, hogy bólogat, vagy látszólag értelmesen néz egy diák, még nem biztos, hogy érti is, amit mondok – ezt a dolgozatok is igazolták. El kell kerülni, hogy csak meredjenek maguk elé, azt gondolva, ha nem értenek valamit, fölösleges kérdezniük, hisz úgyis bennük van a hiba. Ezért ma már – képletesen szólva – nem a fejük fölött, hanem a szemükbe nézve beszélek hozzájuk.

Amikor negatív visszacsatolással találkoztam, mindig magamba szálltam, azt kerestem, mi volt a kudarcban az én szerepem. Persze vannak „csodagyerekek”, akiket bárki bármilyen módszerrel tanít, tudják az anyagot, de az ő teljesítményükből még nem következik, hogy a tanár jól végezte a munkáját. Hosszú évek teltek el azzal, hogy megtaláljam azt az utat, módot, azt a „hordozóanyagot”, amely eljuttatja a gyerekekhez az információt, amit át szeretnék adni nekik.

Jámbor, katonás, büntetős

Pályám első évében mindegyik évfolyamon kaptam órát. Megfigyeltem, ha keménykezű az osztályfőnök, akkor az én kicsit megengedőbb stílusom nagyon nem válik be. Ha hozzászoktak a gyerekek ahhoz, hogy keményen kezelik őket, akkor nem tudnak átállni. Az egyik hetedikes osztályban a történelem–testnevelés szakos osztályfőnök jó humorú, megnyerő, segítőkész, de határozott férfi kolléga volt 25 éves tapasztalattal. Mellette az én jámbor, bizonytalan fellépésem érthetően nem úgy hatott a nálam nyolc évvel fiatalabb gyerekekre, ahogy szerettem volna. Keresni kezdtem az emlékeim között egy olyan stílust, amit egykori tanáraimtól kölcsönözhetek. Amikor a kiabálós-katonással próbálkoztam – mivel nagyon szerettem az általános iskolai férfi osztályfőnökömet, aki korábban katonatiszt volt –, kinevettek a gyerekek, mondván: „Milyen vicces ilyenkor Éva néni!” Ezután úgy gondoltam, jobb, ha kérem az ellenőrzőt. Csakhogy volt, aki nevetve adta át, majd év végén kiderült: versenyeztek, kinek van több intője tőlem. Hét beírással lehetett győzni. Próbálkoztam büntető dolgozatokkal: „Na jó, ha rosszak vagytok, akkor dolgozatot írtok.” De mindig rosszak voltak, az órák elmentek a büntetéssel, én meg minden délutánt dolgozatjavítással töltöttem, ráadásul nem is javult a gyerekek magatartása. Megértettem: ez így nem mehet tovább. Egyik sem az én stílusom, meg kell találnom önmagam. Persze ez nem ment egyik napról a másikra, hiszen még kiforratlan voltam. Próbálkoztam még ilyen-olyan szerepekkel, miközben gyakran éreztem úgy, valójában én a gyerekek közé tartozom: sokszor nekik adtam igazat a konfliktusokban, nem pedig a tanár kollégáknak. Nehéz volt megszoknom pályakezdőként, hogy a tanári asztal másik oldalán állok.

Ha elszakad a cérna

Az első nap megtörtént, hogy az óra közepén kirohantam a teremből, a folyosón sírtam néhány percet, majd visszamentem a terembe. Ugyanis megtréfáltak az ötödikesek, akiknél év elején az első órát tartottam. Mivel senkit nem ismertem, az osztályfőnökük kérésére kitettek névkártyákat a padokra. A táblákon ez állt: Takács Klári, Varga József és még néhány akkori tévébemondó neve. Én meg gyanútlanul szólítgattam őket… Minden névnél hatalmas nevetésben törtek ki. Végül megszántak, és elárulták, min mulatnak olyan jól. Ekkor rohantam ki a teremből. Amikor visszamentem, mindenkit megfenyegettem intővel, keménykedtem fél órát. Tanítás után végiggondoltam, érdemes-e még másnap bemennem az iskolába. Egyébként ez volt életem első órája, amikor nem volt benn velem vezetőtanár vagy kolléga. Végül ezek a szemtelen lurkók lettek egész pályafutásom egyik legszeretettebb osztálya. A humor megmaradt az életemben, bár ma már inkább én szeretem megtréfálni a gyerekeket. Ha pedig ők viccelnek velem, és az barátságos tréfa, már tudok mosolyogni rajta, vagy velük nevetni.

Amikor a kiabálós-katonás stílussal próbálkoztam, kinevettek a gyerekek, mondván: „Milyen vicces ilyenkor Éva néni!” Ezután úgy gondoltam, jobb, ha kérem az ellenőrzőt. Csakhogy volt, aki nevetve adta át, majd év végén kiderült: versenyeztek, kinek van több intője tőlem. Hét beírással lehetett győzni. Próbálkoztam büntető dolgozatokkal: „Na jó, ha rosszak vagytok, akkor dolgozatot írtok.” De mindig rosszak voltak, az órák elmentek a büntetéssel, én meg minden délutánt dolgozatjavítással töltöttem.

Játékos elemek

Ha egy gyereknek vagy akár az egész osztálynak rossz napja van, azt észre kell vennünk. Történhetett valami, ami miatt, bármennyire szeretnénk is, nem tudják befogadni, amit tanítunk. Ilyenkor jöhetnek a játékos elemek: rejtvények, labdás kikérdezés, vagy épp ellenkezőleg, valami komoly: a gondjuk megbeszélése. Nehéz a 45 percet végigülni, szeretnek felállni a helyükről, felírni valamit a táblára. Régen ez a nyüzsgés nagyon zavart, azt számolgattam, hány percet veszítettem el a jövés-menés miatt, miközben nem tudtunk „rendesen” haladni a tananyaggal. Ezzel szemben a kötetlenebb forma növeli a munka hatékonyságát. Nem elvesz a tanításból, hanem hozzáad. Azzal, hogy valaki kiáll az osztály elé (és ez mind a tanárra, mind a diákokra igaz), nagyobb a felelőssége, már nem mondhat akármit. Az is fontos, hogy lehetőleg minden órán minden gyerek megszólaljon legalább egyszer.

Tiltásból ösztönzés

Régen szentségtörésnek számított a szememben, hogy ha kérdeztem valamit, akkor a választ keresve a gyerekek belenéztek a könyvbe vagy a füzetbe. Ma megengedem, sőt ösztönzöm. Hiszen a világban majd úgy boldogulnak, ha megtalálják az információforrásokat. A papagájszerűen elismételt információ mögött lehet, hogy nincs hasznosítható tudás, de a kereséssel előbányászott dolgok hasznosak lehetnek önmagukon túlmutatva is, hiszen egy hozzáállás vagy módszer megragadhat a gyerekben. Rászoktam arra is, hogy a tanári magyarázatot tanulóival egészítjük ki, vagy – egyszerűbb anyagrészeknél – helyettesítjük. Egymást könnyebben megértik, nem görcsölnek, bátrabban kérdeznek. Vagyis amit régen időpocsékolásnak vagy az óra zavarásának tartottam, arról ma már úgy vélem, többet ér minden tudományos magyarázatnál.

Beskatulyázva

Ha egy gyerek rosszul tanult, akkor hajlamos voltam rá, hogy beskatulyázzam, reménytelen esetnek könyveljem el. Pedig ha valaki rossz tanuló, az nem jelenti azt, hogy buta, vagy hogy sikertelen felnőtt lesz. Az irodalomtörténetből is tudjuk, hogy elismert íróink, költőink között vannak, akiket ilyen-olyan tárgyból megbuktattak. Azért, mert valaki nem tud megfelelni az iskola elvárásainak, még nem biztos, hogy nincs szellemi kapacitása. Ha mégis gyengébb képességű, hát lehet más téren tehetsége, például a kapcsolatteremtésben, a szervezésben. Vagy egyszerűen később érik. Nem volt bennem tudatos a skatulyázás, csupán az történt, hogy a mindig egyes dolgozatot írókat butának könyveltem el. Hozzáteszem: azért nem úgy soroltam be valakit a rosszak közé, hogy attól fogva nem szerezhetett a sok kettes után négyest, de a „könyvelésben” egyesek az „értelmes” besorolást kapták, mások pedig azt, hogy „butuskák”. Márpedig a jegyek nincsenek összefüggésben a szellemi képességekkel, hiszen számtalan dolog állhat a teljesítmény hátterében: a család, az egészség, a napi gondok, a fiúk, lányok különböző fejlődéséről, hozzáállásáról nem is beszélve. A skatulyázásban a változást az emberismeretem hozta meg. Sokat jelentettek azok az osztálytalálkozók, amelyeken egykori diákként vettem részt, később az egyetemi csoporttalálkozók, majd azok, amelyeken volt osztályfőnökként lehettem ott. Elgondolkodtam rajta, hogy milyen diákból milyen felnőtt lett. Bizony, értek nagy meglepetések! Mindezek hatására ma minél több nehézséggel küzd egy gyerek, annál inkább próbálom neki bebizonyítani: képes a feladatok megoldására. Mert sokszor az a baj, hogy sem ő, sem a szülei nem hiszik el, hogy meg tud birkózni a nehézségekkel. A rosszul teljesítő gyereknél nagyon sokat számít, hogyan nézek rá, milyen hangsúllyal szólok hozzá. Ha bizalommal, kedvesen fordulok felé, három-négy perc időt adva neki, akkor jobb teljesítményre lehet képes.

Külsőségek

A külső megjelenés fontossága az évek során kristályosodott ki bennem. Amikor első nap tanítani mentem, egyből kiállítottak folyosóügyeletre. Farmernadrágot, pólót, pulóvert viseltem. Alig különböztem a 14-15 éves gyerekektől. Sokan odajöttek hozzám heccből: „Szia, mennyi az idő?” Ennek hatására az első fizetésemből rohantam kosztümöt venni. Ekkortól kezdve kosztümben és magas sarkú cipőben tanítottam, hogy lássák, én felnőtt vagyok. Akkor ez a külső kicsit belsővé vált, segített önmagammal elhitetni: már felnőtt vagyok, engem nem lehet csak úgy letegezni. A kezdeti kínos jelenetek és az öltözködésváltás után is előtérbe került néha a megjelenésem. Néhány kedvenc ruhadarabomat variáltam, és roppant megbántódtam, amikor az egyik hatodikos csoportom, zömmel fiúk, szinte egy emberként hördült fel egyszer: „Már megint ebben tetszett jönni?” Ez nagyon rosszul esett. „Hiszen én itt nem manöken vagyok, miért kéne mindennap más ruhában pompáznom?” – tiltakoztam magamban. Ám a gyerekek megjegyzése – ha nem is egyik napról a másikra, de – hatott. Eszembe jutott, hogy Nágya néni, egykori orosztanárom, akit nagyon szerettem, a heti hat óráján – de talán a négy gimnáziumi év összes óráján – nem volt kétszer ugyanabban az öltözetben. Ezt mi, a tanítványai számon tartottuk, színt vitt az életünkbe, talán még az óráit is érdekesebbé tette. Nágya néni példája és a diákok megjegyzése nyomán kezdtem odafigyelni az öltözködésemre. Külsőségnek tűnik, de több van mögötte. Mert igaz, hogy nem a ruha teszi az embert, de ez nem azt jelenti, hogy nem adunk jelzéseket a külsőnkkel, öltözködésünkkel. Minden számít, mindennek súlya van, minden apróság része az összbenyomásnak, mindennel nevelünk.