Eötvös József

A kétszáz esztendeje született báró Eötvös József nemcsak korának egyik legkiválóbb regényírója, hanem egyik legolvasottabb és legműveltebb személyisége és államférfija volt. Pedig – mint ahogy az ismert anekdotát eddig legteljesebb életrajzának írója, Ferenczi Zoltán 1903-ban felidézte –, amikor az eminens magántanuló 11 évesen a budai gimnáziumba került, egy zsidó fiú kivételével mindenki elült mellőle, kijelentve, hogy egy hazaáruló unokájával nem ülnek egy padba. (Eötvös József apai ágon nagy múltú nemesi család sarja. Nagyapja és édesapja, id. és ifj. Eötvös Ignác magas udvari méltóságokat töltöttek be, mindketten hírhedt királyi biztosok voltak.) Eötvös ezt sírva mesélte nevelőjének, aki közölte, hogy nemcsak a nagyapja, hanem az apja is hazaáruló, sőt, ő is annak készül, hiszen magyarul sem beszél becsületesen. Eötvös emiatt tanult meg tisztességesen magyarul, s néhány hónap múlva tanulótársainak úgy nyilatkozott, hogy „apja és nagyapja nem hazaárulók, hanem igenis a császárt szolgálják; de ő esküszik az élő Istenre, hogy csak hazájának lesz szolgája és nevének népszerűtlenségét majd hazafiságával és hűségével fogja elfelejtetni. Erre tanulótársai éljenezve emelték vállaikra s ujjongva vitték ki az osztályból […].”

Az igazi hazafivá vált Eötvös a reformkorban (a címben idézett mondatot is 1846-ban vetette papírra) és az 1848-as forradalom kezdetén végül vezető pozícióba emelkedett, a legnagyobb magyarok közé. Egy olyan időszakban, amikor Magyarország modernkori történetének talán legszebb lapjait írták. Mikor Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Batthyány Lajos és Eötvös eszmetársai, a megyék rovására a központi államhatalom megerősödését óhajtó centralisták: Szalay László, Kemény Zsigmond, Pulszky Ferenc, Henlszmann Imre és Csengery Antal határozták meg a magyar közélet vitáit. Valamennyien hangosan és néha indulatosan veszekedtek az általuk elképzelt haladás ellenzőivel, de akár egymással is. Ám ezt mindig rendkívüli szellemi színvonalon, szigorú szakmai normáikból mit sem engedve tették. Egyidőben ennyi kiváló elme ritkán politizált és dolgozott Magyarország sorsának jobbra fordításáért, mint a 19. század harmincas és negyvenes éveiben.

Barabás Miklós (1810-1898): Eötvös József képmása, olaj, vászon, 65,5 x 52,5 cm, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok

Minden bizonnyal a közülük is legképzettebb Eötvös József már egészen fiatalon elkötelezte magát azon – egész életét végigkísérő – gondolat mellett, miszerint Magyarország jövőbeni fejlődését kulturáltságának foka határozza meg, amelyet elsősorban az oktatás minősége befolyásol. Miként 1846-ban kijelentette: „[…] a józan ész s tapasztalás egyaránt arra intenek: miként az anyagi érdekek kifejlődése lehetetlen, ha csak vele egyszersmind a szellemi érdekek nem fejlesztetnek ki.” 1848-ban, az első független és felelős polgári magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztereként ezért szorgalmazta a népoktatás reformját, s erről törvényjavaslatot nyújtott be az országgyűléshez. Bár ez élénk parlamenti szóváltásokhoz vezetett, végül nem fogadták el, mivel alkotója – megrettenve a Habsburg Birodalommal való összeütközéstől – 1848 szeptemberében lemondott miniszterségéről. Mégsem volt hiábavaló elképzeléseinek a törvényhozás elé terjesztése, hiszen ez lett az alapja a két évtizeddel későbbi, 1868-as népoktatási törvénynek.

Eötvös József volt az egyetlen olyan miniszter, aki az 1848-as, majd a kiegyezés utáni első magyar kormányban is miniszterséget vállalt. 1867-től 1871. február 2-án bekövetkezett haláláig az Andrássy Gyula vezette kabinetben töltött be kultuszminiszteri tisztséget. Ekkoriban még a „haza bölcse”, Deák Ferenc is aktívan politizált, s az ország gazdasági, politikai és kulturális modernizációját célzó kormány komoly sikereket ért el, melyek kiteljesedését csak az 1873-as világválság hátráltatta, már Eötvös halála után. Eötvöst a korabeli magyar politika egyik legtekintélyesebb és legerősebb embereként tartották számon, amit az is jelzett, hogy ő volt a miniszterelnök mindenkori helyettese. Minisztériumában olyan nagynevű munkatársai voltak, mint Tanárky Gedeon államtitkár; Gönczy Pál, a népoktatás elsőrangú szakértője; Szász Károly, a neves drámaíró, későbbi református püspök; vagy Eötvös titkára, Szilágyi Sándor, a század utolsó negyedének egyik legismertebb történésze.

Velük együtt Eötvös is azoknak a nemzeti liberális alapelveknek a szószólója volt, amelyeket leginkább éppen ő fogalmazott meg érvényesen A tizenkilencedik század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra (1851 és 1854) című, Európa-szerte nagy feltűnést keltett főművében. Már a reformkortól hirdetett értelmezésében a nagyrészt a felvilágosodás eszméin alapuló liberalizmus az előjogok eltörlését, a vallás-, a szólás-, a sajtó- és az egyesülési szabadságot jelentette – ennek feltétele a művelődés viszonylag magas szintje is –, a kormány erős szervező, ugyanakkor visszafogott hatalmi szerepét, a forradalom nélküli, mélyreható megújulás képességét, a politikustól pedig a szó szoros értelmében vett közszolgálat vállalását várta.

A népoktatást és a népnevelést Eötvös ezért állította programja középpontjába. Hiszen szilárd meggyőződése volt, hogy a politikai jogokat kizárólag azoknak lehet megadni, akik legalább az alapfokú műveltség megszerzése folytán az analfabétáknál nehezebben befolyásolhatóak, felelős döntésre is képesek, és így a maguk urai. Ez a gondolat aztán a két világháború közötti időszak kiemelkedő kultuszminiszterénél, Klebelsberg Kunónál tér majd vissza, aki amúgy is gyakran hivatkozott Eötvösre, és az ő nyomán sokszor hangoztatta, hogy a művelődési demokráciának meg kell előznie a politikai demokráciát. Míg azonban Eötvös idejében ez a gondolat még teljesen elfogadott, Klebelsberg korában már részben meghaladott volt. De nyilván az sem véletlen, hogy Eötvöst tekintette egyik példaképének a szintén nemzeti liberális alapelveket valló Antall József miniszterelnök is – igaz, ő egészen más megfontolásból, főként Eötvös népoktatási programja miatt.

Eötvös többször is kijelentette, hogy a népoktatásnál fontosabb ügyet nem ismer. 1867-ben azon elmélkedett: „A szabadság általában nem csendes, nem hallgatag, nem kényelmes; de vajon lemondjunk-e ezért a szabadság eredményeiről, és inkább mostani állapotaiban hagyjuk népnevelésünket […]?” 1868 júniusában pedig így írt: „Mai időben teljes meggyőződésem szerint minden áldozat, melyet az anyagi célok elő­mozdítására teszünk, […] nem fognak célhoz vezetni, még az anyagi érdekek terén sem, ha nem gondoskodunk mindenekelőtt a népnek értelmi neveléséről. A népnek értelmi emelésében fekszik legbenső meggyőződésem szerint ezen haza egész jövője.”

Legkedvesebb alkotása az 1868-ban elfogadott népoktatási törvény (XXXVIII. tc.) lett, amely megalapozta a modern magyar iskolarendszert. Az állam először 1777-ben, Mária Terézia Ratio Educationis című – csak a katolikusok által elfogadott – rendeletében szabályozta és centralizálta az iskolaügyet. Eötvös is gyakran hangoztatta, hogy a felvilágosult abszolutista uralkodók voltak az elsők, akik az egyház addigi oktatási monopóliumát megtörték. Az ő szerepe azonban ennél lényegesen jelentősebb volt. Míg Mária Terézia felülről erőltette rá elképzeléseit a magyar oktatásügyre, addig Eötvös a saját szándékairól ügyesen meggyőzte a parlamenti többséget, hogy az akkori Európában is példamutató törvényt elfogadtassa.

A jogszabály nyolc fejezetből és 148 paragrafusból állt. Legismertebb és legfontosabb első cikkelyében kimondta az általános tankötelezettséget, miszerint minden 6 és 12 éves kor közötti gyermek a mindennapos, 15 éves kora betöltéséig pedig az ismétlő iskolát köteles látogatni. A gyermeküket az iskolától „visszatartó” szülőket először figyelmeztetéssel, a későbbiekben fokozatosan növekvő pénzbírsággal sújtotta. A második fejezetben a népoktatási intézetek közé sorolta az elemi és a felsőbb (ismétlő) népiskolákat, a polgári iskolákat és a tanítóképezdéket, melyeket hitfelekezetek, magánosok, társulatok, valamint a községek és az állam állíthattak. A törvény ezek tantervét, tandíját – amelyet „szegény szülők gyermekeinek” nem kellett fizetni –, működésének részleteit is szabályozta, illetve rendelkezett az iskolaszékről, valamint az állami ellenőrzést biztosító tanfelügyeleti rendszerről. Azt is kimondta: ahol a községek képtelenek iskolát építeni, az az állam feladata lesz. Eötvös minél jobban felszerelt, képesítéssel rendelkező, anyagilag is kellően megbecsült néptanítókkal működő iskolákat kívánt létrehozni, hiszen mint azt a tanítókról és a nevelésről 1868-ban mondta: „Kétséget nem szenved, hogy ezen hazának összes tisztviselői közt nincs olyan, akire fontosabb ügy bízatott, és ki a hazának ily nagy érdekeit kezelvén, oly csekély jutalomban részesülne. […] teljes meggyőződésem szerint e hazának anyagi tekintetben is emelkedése sokkal inkább függ a népneveléstől, mint bármi mástól […].” Vagy, ahogy ugyanebben az esztendőben kijelentette: „[…] azon tényezők között, melyek minden népnek jólétére és ezáltal az államoknak hatalmára elhatározó befolyást gyakorolnak, egy-egy fontosabb nincs, mint a népnek értelmi műveltsége; és innen van, hogy jól rendezett állam nem létezik, mely a népoktatás célszerű elrendezésére figyelmet nem fordítana.”

A népiskolai törvény részben megelőzte a korát, hiszen Angliában csak 1870-ben, Olaszországban 1871-ben fogadták el az általános tankötelezettséget. Hatása abból a szempontból is felbecsülhetetlen, hogy jelentősen emelte a népesség műveltségi szintjét, ezzel pedig részben el is érte kitűzött célját. Eötvös 1870-es, a közoktatás állapotáról szóló mintaszerű jelentése – az első ilyen jellegű, teljes körű hazai felmérés – szerint még csak „a tanköteleseknek 48,15 százaléka jár tényleg iskolába”. 1892-ben ez az arány már 81% fölötti volt. Az analfabetizmus tekintetében ugyancsak gyors fejlődésnek lehetünk tanúi. 1880-ban még 58,7%, 1910-ben viszont már csak 33,3%, a magyar anyanyelvűek között azonban mindössze 18% volt az írni-olvasni nem tudók aránya, ami – bármilyen meglepő is ez napjainkban – európai összehasonlításban akkoriban a középmezőnyt jelentette. Magyarország csak Klebelsberg Kunónak az eötvösi politikát folytató népiskola-építési programja eredményeként érte el a nyugat-európai átlagot: 1940-ben már csupán 6% körül volt az analfabéták aránya. (Sajnos napjainkban a funkcionális analfabéták aránya a legoptimistább számítás szerint is bizonyosan magasabb ennél…)

„Most Európának ezen helyén más nemzetnek, mint valóban civilizált nemzetnek, nincs helye” – hangoztatta Eötvös. Klebelsberg ugyanezt emlegette, s azóta is egyre csak erről beszélünk. Eötvös a népiskolák fejlesztését tekintette a haladás egyik legfontosabb tényezőjének. Az oktatást nemcsak az értelmi képességek kibontakoztatása, hanem a jellemnevelés szempontjából is döntőnek tartotta, ezért olyan nemzeti ügynek tekintette, amelynek prioritást kell élveznie. A magyar kultuszminiszterek közül elsőként sikerült ezt elérnie.