Emlékezés Jáki Lászlóra

A 80 éves Jáki László köszöntése 2011. június 29-én, az OPKM-ben 

Jáki László az 1960-as évek elején kezdett dolgozni intézményünkben, melyet akkor még Országos Pedagógiai Könyvtárnak neveztek. Nem főállású munkatárs volt, hanem a pedagógiai szakirodalmat földolgozó bibliográfiák elkészítésébe kapcsolódott be. A könyvtárban a bibliográfiai munkálatok irányítója Zibolen Endre (1914−1999) neveléstörténész, tudós pedagógus volt, aki „büntetésből” került az intézményhez. A Zibolen megkezdte munkát – a magyar neveléstudomány retrospektív bibliográfiáinak elkészítését – Jáki László teljesítette be. Az ő fáradhatatlan munkálkodása eredményeként a hazai neveléstudomány és oktatásügy szakirodalmának föltártsága a legteljesebb a diszciplínák közül.

Intézményünkkel később sem szakadt meg Jáki László kapcsolata. A bibliográfiai kiadványokon túl számos közös vállalkozás valósulhatott meg, kutatások, konferenciák, kiadványok. Közülük is a legsikeresebbek a neveléstörténeti tárgyúak voltak, például az 1981-ben Ercsiben megnyíló Eötvös József Emlékmúzeum kialakítása. Jáki László nemcsak az írott történeti források tudós szakértője volt, hanem a tárgyi emlékek avatott gyűjtője és kiállítója is.

1989-ben került főállásban az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumhoz. Először tudományos főmunkatársként dolgozott, majd a Kiadói Főosztály vezetője volt. 1996-os nyugdíjazása után is az OPKM munkatársa maradt, egészen 2010-ig. De intézményünk nem nélkülözhette hozzáértését, tudományos tevékenységét ezt követően sem, ezért a kényszerű munkajogi intézkedés után is szoros kapcsolatban maradtunk a legutolsó időkig.

1989-től munkájának középpontjában az OPKM tudományos kiadványai álltak. Ahogy már említettük, befejezte a neveléstudomány és oktatásügy bibliográfiáit, és fokozatosan átvette a Magyar pedagógusok sorozat szerkesztését, majd elindította a magyar pedagógia klasszikusainak kiadását. Az OPKM-ben valódi szellemi műhely jött létre a kiadói tevékenységéhez kapcsolódóan. A magyar tudomány olyan kiválóságait sikerült megnyernie, mint Adamikné Jászó Anna, Bényei Miklós, Gazda István, Kapronczay Károly, Kovács Mihály, Mészáros István, Németh András, Tőkéczki László, Pukánszky Béla, és még sorolhatnánk. Az újból megjelentetett könyvek szerzői között volt Fináncy Ernő, Prohászka Ottokár, Várkonyi Hildebrand és sokan mások. 1999-ben sikerült az OPKM folyóiratát, a Könyv és Nevelést újraindítani, és 2000-től jelentek meg a Tudós tanárok – tanár tudósok sorozat könyvei, mely 44 kötetből áll. A Mesterek és tanítványok sorozat 2002-ben indult, s ennek keretében 13 művet jelentetett meg intézményünk.

Jáki László hihetetlen munkabírással és elhivatottsággal dolgozott. Az OPKM-nél megjelent művei csak egy részét képezik életműve egészének.

Én az egyetemi éveim alatt találkoztam először Jáki László nevével. A neveléstudomány területén szinte mozdulni sem lehetett az általa készített bibliográfiák nélkül. Amikor 1989-ben az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumban kezdtem dolgozni, személyesen is megismerhettem őt. Egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy a nagy bibliográfusokat elképzeli az ember.
Hozzám, a pályakezdőhöz többször eljött, hogy „megbeszéljük” a készülő magyar pedagógiai folyóiratcikkek bibliográfiájának tematikus bontását. (Magyar pedagógiai irodalom, 1919−1944: folyóiratcikkek. Összeáll. Jáki László. Budapest. OPKM, 1991. X, 622.p.) Borzasztóan zavarban voltam, hiszen a neveléstudományi irodalom legismertebb szakembere tisztelt meg, akit sokan csak tanár úrként emlegettek. És nagyon igyekeztem, hogy a frissen tanultak és a józan ész alapján választ keressek az általa fölvetett kérdésekre… Tudtam, hogy nem én fogom megoldani a szerkesztési problémákat, de mély benyomást tett rám közvetlensége és lefegyverző barátságossága.

Az OPKM tárlójában Jáki László könyvsorozatai láthatók

Beszélgetéseink során mindinkább nyilvánvaló lett, hogy számára a szakirodalom nem adat, holt betű. Átfogó képe volt a magyar neveléstudományról, pontosan ismerve, hogy az egyes témákban mely szerzőket, műveket érdemes keresni. Vele beszélgetve olyan érzésem volt, hogy akit ő nem ismer, amiről ő nem tud, az nem is lehet fontos. A régebbi szerzőket jórészt mind olvasta, a kortársait személyesen ismerte. Útbaigazításként azonban nála nem a közlemények és adataik sorjáztak, hanem megadott néhány hivatkozást, amelyet érdemes megnézni a katalógusban, bibliográfiában, és ígérte, ő is utánanéz.

A neveléstörténet professzoraként sem volt a lexikális tudás megszállottja. Jóllehet kutatóként, publikációiban pozitivista alapossággal vette számba a szakirodalmat, tárta föl annak eredményeit. Oktatóként azonban a szellemet akarta megragadni, önálló gondolkodásra, ítéletalkotásra bírni hallgatóit. Tudatosan törekedett arra, hogy előadásai ne ex cathedra jelleggel szóljanak a témáról, hanem megérintsék, továbbgondolásra ösztönözzék hallgatóságát. Személy szerint nagyon szeretem az egy-egy témához, helyzethez kapcsolódó kis történeteit. Sokszor az első hallásra egyszerű anekdotának számos tanulsága is volt, máskor meglepő, mennyire pontosan világított rá a lényegre, vagy egy tréfás kiszólása igazi apoftegmává vált.

Mindig csodáltam, hogy Jáki László milyen árnyaltan, ugyanakkor pontosan fogalmazott. Nála nem az egyes szavak, kifejezések vagy a mondatok, hanem a közlemény egésze hordozta az üzenetet. Szelleme mindig aktív és nyitott volt, tele ötletekkel, új szempontokkal, folyamatosan figyelemmel kísérte a tudományos köz­életet. Biztos tudása kellő alapul szolgált ahhoz, hogy jól meglássa az újdonságokban az előrevivőt. Így volt ez a felsőoktatás fejlesztésében, a pedagógus-továbbképzésben, a távoktatás támogatásában és az oktatástechnológia területén, hogy csak néhány példát említsek. Szerénysége miatt azonban munkái sokkal kevésbé ismertek a szakmában, mint azt megérdemelné. Pedig csak az említett területeket tekintve is, munkássága meghatározó módon járult hozzá a magyar pedagógiához.

A tudományszervezés Jáki László működésének egyik legfontosabb területe. Mindig pontosan meg tudta ítélni, mi az igazi tudományos minőség, és ki a támogatandó tehetség a szakmában. De soha nem volt elitista, minden tanítványában igyekezett meglátni a jót, szinte valamennyi szakdolgozója munkáját csak dicsérte. Az oktatásügyben sokakat ő „fedezett fel”, az ő bátorítására kezdtek publikálni, ő indította el a tudományos pályájukat. Mert a tehetségnek alkalom kell, hogy megmutassa magát, és a hallgató, a gyakorló tanár éppúgy részt vehet a tudományos közéletben, mint a kutató, az egyetemi oktató.

Jáki László utolsó előadása az OPKM Ady-konferenciáján, 2019. október 5-én

A tudományos és a kiadói tevékenységében is ezeket az elveket követte. Hihetetlen nyitottsággal fordult a leendő szerzőkhöz, értékelve a leíró, összegző műveket vagy az egyéni látásmódot. Ha volt benne érték, kész volt minden segítséget megadni, s ha kellett, maga is korrektúrázta – hogy megjelentethetővé tegye – publikációját. Nagyon vonzódott a nevelés tárgyi emlékeihez, mert úgy tartotta, hogy bemutatásuk révén jobban meg lehet ismerni az adott kort. Ezért számos helyi és országos oktatástörténeti kiállítást rendezett, és nagyon érdeklődött az iskolák történeti gyűjteményei iránt. Könyvtárunknak adományozta páratlan oktatásügyi fényképgyűjteményét, amely most alapját képezi az intézmény digitális képkönyvtárának, és részét a Magyar Digitális Képkönyvtárnak. De nemcsak a múlt eszméiben találta meg a maradandót, hanem kora pedagógiai gondolkodásának is aktív formálója volt.

Jáki László halálával intézményünket pótolhatatlan veszteség érte. Kedves, közvetlen személye mélyen bennünk él. Az OPKM tudományos és kiadói tevékenységében megpróbáljuk az ő útját követni.

Jáki László a Jancsó Benedek című könyve bemutatóján, 2013. március 6-án