Emberek írták – embereknek

– Szükség van-e kötelező olvasmányokra az ön véleménye szerint?

– Röviden: igen. Szükség van rájuk. És bár nem szeretem egy olvasmány kapcsán a „kötelező” szót, be kell látnunk, hogy bizonyos esetekben nincs más választásunk, mint élni vele. A kötelező olvasmányokat talán azért vezették be, amiért valaha le kellett írni a törvényeket. Az oktatás kénytelen kánont alkotni, és ennek során kötelező olvasmánnyá tenni azokat a jelentős műveket, amelyeket – bár fontosak – a diákok maguktól vélhetően nem olvasnának el.

– Diákjai elégedettek a kötelező olvasmányokkal? Jónak tartják a feladott műveket?

– Van, aki elégedett, és van, aki nem. És nem sértődöm meg, ha egy diák nyíltan elmondja, hogy nem tetszik neki a feladott kötelező olvasmány. Sőt, elvárom tőle. Ha ugyanis ki tudja fejteni, hogy miért gondolja ezt, már nyert ügyünk van – mindkettőnknek. Én meg elmondom neki, hogy szerintem meg miért jó az illető mű. Így pedig értékes, értelmes párbeszéd alakulhat ki köztünk, nem pedig sértődöttség és dac. Fontos, hogy tanár és diák egyaránt nyitott legyen az efféle párbeszédre. Ha egy diák azt mondja, hogy már az első oldal után letette a kötelező olvasmányt, akkor meg lehet kérdezni tőle, hogy miért tette le, mit talált vagy mit nem talált az első oldalon, és milyen lenne egy olyan első oldal, ami után tovább olvasna egy könyvet. És elmondom neki, hogy én meg miért nem tettem le ugyanazt a könyvet. Az én álláspontom szerint akkor sem óriási a baj, ha az illető azt mondja, hogy nem olvasta el a feladott művet, de látatlanban is borzalmasnak tartja, mert akkor meg arról beszélhetünk, hogy honnan vette az információit – és el is jutunk a pletyka, a szóbeszéd fontosságához.

– Sokan mondják, hogy irodalomból otthon dupla teher nehezedik a diákokra: az órai anyagot is meg kell tanulniuk, és a házi olvasmányokat is el kell olvasniuk…

– Véleményem szerint otthoni feladatként a diákoknak elsősorban olvasniuk kell, esetleg memoritert tanulniuk és egy-egy alkalommal prezentációt vagy egyéb gyakorlati feladatot készíteniük. Nem érzem viszont fontosnak az írói életrajzok és egyéb lexikális adatok otthoni, szövegektől független magolását. Ezeket a saját tanítási gyakorlatomban az órákon, a művek feldolgozása közben rögzítjük. De csak azokat az adatokat, amelyek szükségesek az aktuális mű jobb megértéséhez. A tanulás legfontosabb időszaka szerintem az óra, nem a délutáni szabadidő; az órán kell hatékonynak lennie a tanárnak és a diáknak egyaránt. Az órai munka fő feladata pedig az, hogy egy-egy szépirodalmi mű feldolgozása kapcsán érvelhessenek, vitatkozhassanak, beszélgethessenek a diákok – és a tanár is. Hogy gondolatok szülessenek. A lexikális adatokra pedig szükség van ehhez – illetve az is fontos hozadéka lehet egy órának, hogy a diákság használatba vegye az éppen e célra készült adattárakat, lexikonokat, segédleteket: nem kell mindent fejben tárolni.

– Van olyan módszere, amit mindenképpen alkalmaz egy-egy kötelező olvasmány feldolgozása során?

– Módszerem nem nagyon van. Kiindulásként igyekszem megfogalmazni azt a problémakört, ami jelen van a műben, és számunkra is fontos lehet. Ha nekikezdünk például az Odüsszeia feldolgozásának, először nem azt tartom fontosnak végigbeszélni, hogy mit tudunk a szerzőről, a görögök  versformáiról, az ókori görög társadalomról vagy a mitológiai lényekről, hanem azt, hogy mi történik, ha szétesik a család, ha egyedül marad egy  feleség, és apa nélkül egy gyerek. Erről pedig általában mindenkinek van  véleménye –a görög irodalomtól függetlenül is. Felvetem tehát a problémát, s az ehhez kapcsolódó beszélgetés során tudatosítom a gyerekekben, hogy az Odüsszeia erről is szól. Hogy ennek a problémának a végiggondolásában az Odüsszeia nagyon sokat segít. Azaz, akinek ez a kérdés fontos, annak érdemes elolvasnia a kötelező olvasmányt, hiszen számos új szemponttal gazdagít, és hozzásegíthet a probléma mélyebb megértéséhez.

– A kötelező olvasmány nyomán tehát olyan problémakört vázol fel, ami az osztályt foglalkoztatja?

– A kiindulási pont mindig a vizsgálandó mű. De személy szerint abból indulok ki, hogy az irodalmi műveket emberek írják, és az osztályban is emberek ülnek. Miért feltételezném azt, hogy a mű írója és olvasója nem érti egymást? Tanárként természetesen segítenem kell őket abban, hogy találkozhassanak. A tanár szerepét nagyon lényegesnek gondolom: ha a tanárnak fontos az illető mű, akkor képes úgy beszélni róla a diákoknak, hogy az nekik is élményt adjon, hogy ők is közelebb kerüljenek hozzá. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy magyartanárnak mindenkivel minden kötelező olvasmányt meg kell szerettetnie. Sokkal inkább azt, hogy ha lehetőséget biztosít a diákjainak véleményük kifejtésére, akkor a beszélgetések során a gyerekek is fontos élményeket szerezhetnek a mű olvasása, illetve a beszélgetések során. Lebecsülnénk a tanár személyiségét, ha kizárólag Nyilas Misi sokat emlegetett „lúzersége” miatt vennénk ki az általános iskolai kötelező olvasmányok közül a Légy jó mindhaláligot. A kapcsolódó – sokszor a szélesebb nyilvánosság előtt is elhangzó – negatív vélemények gyakran nem az irodalomtanítás lényegét érintik. Sokkal inkább az derül ki belőlük, hogy a megszólalónak milyen egyéni problémái vannak, illetve milyen rossz élmények érték a középiskolában.

– Megkönnyítik-e a kötelező olvasmányok feldolgozását a rövidített kiadások, átiratok?

– Semmi problémám nincs például A kőszívű ember fiai átdolgozásával – de tisztában kell lennünk azzal, hogy az már nem Jókai, hanem az átdolgozó munkája. Az már egy másik mű. A szépirodalmi szövegek – tetszik, vagy sem – leírt, „lezárt” műalkotások. Természetesen lehet adaptálni vagy újragondolni őket, de az ilyen módon létrejött, új alkotások nem helyettesíthetik az eredeti műveket. Lehet tanítani őket, de nem úgy, mint pl. Jókai regényét. Ha a rövidítést úgy értelmezzük, hogy egy adott órán egy mű tudatosan kiválasztott részletével foglalkozunk, akkor jó gyakorlatnak tartom. De felháborít, ha a magyar fakultációra nem tudom bevinni például a Szigeti veszedelem teljes kiadását, mert egy szerkesztő – általam ismeretlen szempontok alapján – lerövidítette a középiskolások számára készült kiadást. (Ilyenkor rendszerint épp azok a részek hiányoznak a „kíméletes” szerkesztő jóvoltából, amelyekre a legnagyobb szükségünk lenne a műelemzéshez.) Nem értem, miért félünk a kötelező olvasmányoktól csak azért, mert erőfeszítést igényelnek tőlünk… Miért probléma az, hogy egy mű hosszú, és meg kell vele küzdeni? Hiszen akár ez is lehet benne szép… Az erőfeszítés nem rossz dolog. Természetesen itt is szükség van rá, hogy cukorkát kínáljunk a „keserű” pirula mellé. De a „cukrot” ez esetben nem egy rövidített, csonkított vagy átírt szövegnek kellene jelentenie, hanem a tanár személyiségének és aktivitásának.

– Van-e jelentősége nyelvészeti szempontból a régiesebb nyelven íródott, ma már sokszor nehezen érthető kötelező olvasmányok tanításának?

– Mindenképpen. A nyelvújítás korában, a jottista-ipszilonista vita idején győzött a szóelemzés elve – s ez nagyban segíti nyelvünk tudatos használatát. Ezt a nyelvi tudatosságot erősítjük a régi szövegek elemzésével, ami nagyszerűen összekapcsolható a régi korok irodalmának tanításával – s az ehhez kapcsolódó kötelező olvasmányokkal. Történetesen éppen most olvassuk a Szigeti veszedelmet sorról sorra 11. osztályos tanulókkal a budapesti Piarista Gimnáziumban. Szerencsés helyzetben vagyunk: könyvtárunk lehetőséget ad arra, hogy az egyes szavakat, kifejezéseket korabeli szótárak segítségével értelmezzük, „fordítsuk le”. Rendkívül izgalmas feladat!

– Időrendi sorrendben haladjunk a kötelező olvasmányokkal, vagy előbb a kortárs művekkel próbáljuk meg vonzóbbá tenni az olvasást?

– Nekem semmi problémám nincs a kronologikus tanítással, hiszen az idő előrehaladtával egyre nagyobb a tudásunk, egyre több ismerettel rendelkezünk, s az időrend jó rendezőelvként is működhet. A megértést illetően pedig úgy gondolom, hogy néha sokkal könnyebb megérteni például Homéroszt, mint egy-egy kortárs szerző művét. A kortárs posztmodern irodalom művelői egyébként is gyakran emelnek be műveikbe vendégszövegeket akár a régiségből is. Összességében úgy látom, hogy a diákoknak inkább segít, ha időrendben haladunk a kötelező olvasmányokkal, de közben folyamatosan találkozási pontokat keresünk a kortárs művészettel. Elég gyakran szoktam utalni kortárs szerzőkre egy-egy klasszikus mű kapcsán is.

– Bizonyos vélemények szerint éppenséggel csak kortárs műveket kellene tanítani…

– Nem gondolom, hogy egy régen élt ember és egy mai ember ne értené meg egymást. És mivel például Zrínyi Miklós éppúgy ember volt, mint egy mai, 21. századi diák, a Szigeti veszedelemben felvetett problémák éppúgy lehetnek az ő problémái is. Egy tanár képes bármilyen régi, bármilyen nehezen érthető mű megismertetésére és megszerettetésére. Sajnos az irodalmi művek tekintetében a „kortárs-kérdést” sokan azonosítják a mű díszleteivel és kellékeivel. Véleményem szerint viszont másodlagos kérdés, hogy egy kötelező olvasmány szereplőjének kard van-e a kezében, vagy mobiltelefon. Lehet, hogy Zrínyivel első látásra nehezebben azonosulnak a mai fiatalok, de minimális tanári segítséggel áthidalhatónak érzem ezt a szakadékot.

– Mi a fontosabb a kötelező olvasmányok kiadása során? Az örömelv vagy az, hogy megismerkedjenek a diákok kulturális hagyományainkkal?

– Az irodalmi művek olvasásával megszülető örömöt tanulni kell. Épp ezért érzem problémásnak, ha az irodalmi művektől elsősorban csak élvezetet várunk. Amikor a kisiskolások olvasni tanulnak, az sem szerez azonnal örömöt. Így van ez a középiskolásokkal is, amikor olvasnak. De ettől szerintem nem kell megijedni. A hegymászás sem könnyű, aztán mégis milyen csodálatos megérkezni a csúcsra.

 A kulturális hagyományainkkal való megismerkedés is fontos, de nem elsődleges cél. Az elsődleges cél az, hogy a diákok megtanuljanak olvasni. Hogy szívesen foglalkozzanak irodalmi művekkel. Az irodalommal való foglalkozás öröme közben pedig – szinte észrevétlenül –  megszületik az általános műveltség, úgy, ahogy a mobiltelefont nyomkodókban a telefonjukhoz kapcsolódó tudás az applikációkról, szoftververziókról stb. Ha valaki beleszeret például Janus Pannonius verseibe, nem hiszem, hogy annak tanítanom kellene, hogy mikor élt, kik voltak a szülei, mi az az epigramma, és ki volt Martialis.

És van még egy fontos dolog, ami jóval túlmutat az általános műveltség és az örömelv kérdésén: mivel a jó költők és a jó írók mindig a diákokat is érdeklő kérdésekkel foglalkoznak a műveikben, ezeket olvasva úgy érezhetik, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. A kötelező olvasmányok, de inkább az irodalomtanítás legfontosabb hozadékának azt érzem, hogy gondolkodásra serkenti a diákokat. A jó irodalomóra arra kényszerít minden résztvevőt, hogy szembesüljön önmagával. És hiába kötelező egy olvasmány, ha az annak kapcsán felvetett kérdés megvitatása során önmagunkkal találkozhatunk, kialakíthatjuk saját véleményünket, és felismerhetjük, hogy ebben a találkozásban legfontosabb társunk lehet az irodalom; mert akkor már mindegy, mi kötelező, és mi nem. Ha hozzákényszerítenek álmaim nőjéhez, akivel különben is első látásra egymásba szerettünk volna, vele a kötelező házasság ugyanolyan boldog lehet, mint bármelyik, ami szabadon köttetett. Az olvasás során fantasztikus dolgok derülnek ki az életről. Még akkor is, ha épp kötelezően kell olvasnunk.