Élni és olvasni

A textus tanít és játékra invitál, de megsebezni, belénk marni is képes – még sincs régebbi gyógymód lelki bajainkra a vigaszt és enyhet adó szónál. Egyidősek az írni tudó emberrel a halál arcába kacagó epigrammák, a szenvedésben erőt és támaszt nyújtó erkölcsi levelek és vigasztalások vagy a nevelő célzatú írott dialógusok. A szó szinte mágikus ereje azonban már az olvasás megjelenése előtt is ismeretes volt: a katarzisban lelket levetkőztető és megtisztító drámák és tragédiaköltemények vonzásában gyógyulni jártak az emberek a korabeli görög színházba. Az írás megjelenésével viszont az eszmetörténet egy egészen új korszaka vette kezdetét.

A szó ugyanis innentől már nem csupán elkápráztatni képes – az írás a gondolatformálás folyamatszerű mozzanatát merevíti ki és örökíti meg. Éppen újra elővehető, visszaolvasható – s mint ilyen, szinte kép- vagy szoborszerűen plasztikus – volta miatt a gondolkodás számára is új, soha nem látott lehetőségeket teremt: hirtelenjében minden papírra vetett szó építőkő, az oldalakon keresztül strukturált gondolatok architektúrájának egy-egy arkhimédészi pontja. Ezáltal válik az írás építőmunkává: emlékezeten túlnyúlva kristályosíthatjuk integráns egésszé belső világunkat; éppígy falakat emelhetünk, hidakat építhetünk, sohasem látott világokat is kreálhatunk. A fikció minden csodája előtt azonban a legfontosabb felismerni: az írás gondolkodni tanít.

Éppen most, elidőzni képtelen, rohanó korunkban élik reneszánszukat az antikvitás lassan, szisztematikusan, patakvíztisztasággal gondolkodó szerzői, főképp a sztoikus mesterek, akik pergamentükrükbe tekintve építették – nem csupán filozófiájukat, hanem saját magukat, jellemüket is. Marcus Aurelius meditációi vagy Lucius Annaeus Seneca levelei két értelemben is filozófiai gyakorlatra invitálnak: egyszerre igényel értő olvasásuk elmélyülést és megspórolhatatlan lelki-szellemi munkát, és kapunk meghívást műveikben saját gondolataink gondos szövésére és érzelmeink, indulataink megzabolázására. Nem kell azonban rögtön filozófussá válni, ha az ember könyveken, olvasáson és íráson keresztül kívánja pallérozni magát. Örök érvényű irodalmi közhely, hogy „a vers életet ment”, és tán valamennyi irodalomtudós egyetértene abban, hogy nincs jobb alapanyagunk elménk tágas tereinek berendezésére és kitapétázására a szépirodalomnál. A könyv nem csupán arra képes, hogy éber álomvilágba repítsen; a jó könyv érzésre, gondolkodásra sarkall – élni tanít.

Noha azóta merít erőt az ember az irodalomból, amióta ír és olvas, a XIX. század elején kérdeztek rá először tudományos igénnyel az olvasásban rejlő terapeutikus lehetőségekre. Eleinte csak zárt intézményekben lehetett találkozni a könyv rehabilitációs, gyógyító szándékú felhasználásával, idővel azonban egyre szélesebb körben kezdtek gyógymódként tekinteni az olvasásra a pszichológia berkein belül. A XX. század közepére pedig már tematikus klubok, könyvtárak és iskolák szerveződtek a személyiségfejlődés, önismeret és mentálhigiéné irodalmi eszközökkel való fejlesztése köré.

Bár az újszerű terapeutikus eljárás Angliában érte el első sikereit, Magyarországon is voltak kiemelkedő pionírjai: feltehetően Oláh Andor (1925–1994) orvos, természetgyógyász, etnográfus személyében tisztelhetjük az első magyar biblioterapeutát. Oláh módszerét meghatározta a könyv olvasójához való műfaji és tartalmi illeszkedésének figyelembevétele, így különféle lelki bántalmakra más-más olvasmányokat ajánlott pácienseinek, klienseinek. Ennek megfelelően különböztette meg praxisában azokat a természettel és természetes életmóddal foglalkozó könyveket, amelyek az önmagunkkal és jobbik énünkkel való belső kapcsolatunk helyreállítását szolgálják, valamint azokat a műveket, amelyek a társas élet komplex viszonyrendszereinek egészséges megélésre nyitnak bennünk kaput, más embertársainkkal való kapcsolataink helyreállítását tűzve ki célul. Az olvasás gyógyító erejének működésbe lépéséhez azonban elengedhetetlennek tartotta betegei részéről az olvasás alapvető szeretetét.

Noha jellemző a témát felölelő szakirodalomra egyfajta fogalmi következetlenség – sok helyen találkozni ugyanis a biblioterápia és az irodalomterápia szinonim használatával –, fontos, hogy különbséget tegyünk a két fogalom között. Jeney Éva (1963–2019) irodalomtudós egy vonatkozó könyve szerint:

Mindezek alapján azt mondhatjuk, a terapeuta és a hozzá forduló fókuszán múlik, hogy irodalomterápiás vagy biblioterápiás munkát végeznek-e, vagy sem. Jeney mindazonáltal még egy fontos alapvetést tesz: rávilágít, hogy a terápia gerincét képező mozzanat – a mű dialogikus, párbeszédes feldolgozása lelkünkre gyakorolt hatásának feltárásával és analízisével – nem csupán mindennemű elméleti elköteleződést, de magát a könyvet és az olvasást is megelőzi, hiszen minden esetben kifejti a közös értelmezés a maga gyógyító hatását, ahol egy közösségbe gyűlő emberek közösen hallgatják és elemzik egymás történeteit. Épp az szavatolja tehát a módszer hatékonyságát, hogy az alapjául szolgáló működési mechanizmus legősibb és legtermészetesebb szociális igényeinket tükrözi vissza: az egy közösségbe való tartozásra, valamint a figyelemre, a meghallgatásra és megértésre való emberi vágyat. A történetmesélés eszerint egyszerre jelent komoly önismereti munkát és rendelkezik markáns közösségépítő erővel.

Jeney szerint tehát „a biblio- és irodalomterápia mindenkié. Nem függ a műveltségtől, az olvasottságtól, sőt még attól sem, szokott-e olvasni valaki vagy sem.” (Jeney, 2012. p. 27.). Ahol létezik történet, ott lehetséges a gyógyulás is. Mindazonáltal korántsem lényegtelen, hogy milyen alapokkal és rátekintéssel rendelkezik a terápiát vezető szakember. A biblioterapeuta felelőssége, hogy képes legyen ajánlani, hogy tudja, milyen esetben milyen olvasmánnyal és milyen gyakorlattal érdemes elindulni, ehhez pedig nem csupán a hozzá fordulók személyes történetére kell nyitottá tennie magát, hanem a rendelkezésre álló irodalmi alkotások között is magabiztosan kell tudnia lavírozni – és mindenekelőtt megfelelő érzékenységgel kell tudnia vezetnie a hozzá fordulót belső tartalmainak artikulációja felé.

Mivel a biblioterápia valamennyi formájára jellemző egy önkifejezést fejlesztő művészetterápiás módszertan, a terápiás gyakorlat során éppúgy helyet kaphat irodalmi művek vagy szövegrészletek, akár filmes vagy zenei motívumok dialogikus feldolgozása, mint szöveges tartalmak – versek, novellák, esszék, naplóbejegyzések vagy visszaemlékezések – alkotása. A fő, hogy a választott gyakorlat az elmélyülésen és az adott médium által strukturált gondolatokkal, érzelmekkel való kontrollált találkozáson keresztül segítse a személyiség kibontakozását és fejlődését. Azokban az esetekben is biblioterápiáról beszélünk például, amikor nincs jelen konkrét irodalmi mű a terápiás folyamatban, csupán az egyéni, akár kollektív emlékezetből felszínre bukó szövegfoszlányok, narratív összefügések vagy történetek. Legyen azonban szó bármilyen gyakorlatról, egyéni vagy csoportterápiáról, könyv-, vers-, film- vagy zenealapú pszichés-érzelmi munkáról, minden esetben az alanyiság négy szintjén fejti ki hatását a foglalkozás.

Azáltal, hogy a terapeuta a választott módszerrel és eszközökkel gondolkodásra sarkallja az egyént, legelőször is egy intellektuális dimenziót hoz mozgásba benne, arra ösztönözve őt, hogy őszintén képezzen torzítatlan, tiszta viszonyt saját helyzetével, és találjon megoldási alternatívákat a problémájára. Az már csak hab a tortán, ha ennek következtében a foglalkozáson részt vevők érdeklődési köre is kiszélesedik. A foglalkozás ugyanakkor az alanyiság szociális dimenzióját sem hagyja érintetlenül. Azáltal, hogy hallgatásra, elmélyült figyelemre és indulat nélküli, ítéletmentes értelmezésre sarkallja a foglalkozásban részt vevőket, észrevétlen erősíti bennük a szociális érzékenység és tudatosság kialakulását; hiszen a hallottak vagy olvasottak alapos feldolgozásához éppen úgy szükség van rá, hogy az egyén képes legyen más helyébe képzelni magát, mint az átszellemült történetmeséléshez.

Az alanyiság harmadik dimenzióját az egyes tudatos, félautomatikus és automatikus viselkedéses mintázatok alkotják. A terápiás foglalkozás valamennyi formája azt tűzi ki célul, hogy az egyén – legalább képzeletben – képes legyen eljátszani a másként cselekvés gondolatával; a választott irodalmi, zenei vagy filmes eszköz által kínált narratív térbe lépve ugyanis hirtelenjében a fantázia szabad játékának közegében találjuk magunkat, ahol – Karl Popper (1902–1994) osztrák filozófus híres gondolatát idézve – „képzeteink halnak meg helyettünk”. A megfelelő segítséggel és elmélyüléssel végzett biblioterápia varázsa pedig éppen abban a lehetőségben rejlik, hogy eszközein keresztül anélkül fedezhetünk fel különféle viselkedésmódokat és szerezhetünk belső tapasztalatot róluk, hogy közben énünk valós sérülésétől vagy megsemmisülésétől kellene tartanunk. Az alanyiság negyedik, emocionális szintje is valami hasonlóhoz kapcsolódik. Az érzelmek emocionális szintjén ugyanis szintén úgy képes csiszolódni a résztvevők beleérző képessége, hogy az olvasottak, hallottak és elképzeltek által elsajátított perspektívák, örömök, fájdalmak és indulatok valós következményekkel fenyegetnék őket.

Fontos tehát látni, hogy a biblioterápia valamennyi formájához hasonlóan az irodalomterápia sem igényel specifikus háttérismereteket és lehengerlő olvasottságot – legalábbis nem a terápián részt vevő kliensek vagy páciensek részéről. Az egyetlen lényeges szempont az elmélyülésre, önismereti munkára és az egyes kognitív, érzelmi és viselkedéses mintázataink megváltoztatására való hajlandóság. A terápia tehát a legkevésbé sem magyaróra, hiszen nem az adott irodalmi mű, hanem saját bensőnk, érzelmi, mentális-pszichés háztartásunk megértését tűzzük ki célul. Azt is mondhatnánk, tükörként kell megtanulnunk a művekbe tekinteni a terápiás folyamat során, és bár ez elsőre korántsem hangzik magától értetődően, megdöbbennénk, ha hirtelenjében emlékezetünkbe tudnánk idézni, hányszor fürösztöttük már magunkat egy-egy letehetetlen könyv miliőjében és hasonítottuk magunkat szeretett regényhőseink jelleméhez és személyéhez.

Az olvasás tehát már csak a természetes intuícióink szerint is képes terápiás hatást gyakorolni ránk, jóllehet nem minden olvasmány és olvasási mód szolgálja feltétlenül az épülésünket. Ezért is fontos, hogy gondosan formált ajánlások mentén vegyük be magunkat a textusok világába, és hogy engedjük magunknak újratanulni az olvasás, az írás, a gondolkodás és mesélés készségeit. Ebben nagy segítségünkre lehet az olvasottak közösségben – vagy legalább a terapeutánk vezetésével – történő párbeszédes feldolgozása, ahogy a kreatív írás varázslatosan sokoldalú alkotófeladatai is. Ez utóbbiak esetében sosem egy kritikai szempontból értékelendő irodalmi mű megalkotása a cél, hanem hogy „kiírjuk” magunkból mindazon horizont mögött lappangó tartalmainkat, amelyeket korábban nem engedtünk felszínre törni.

Magyarországon a biblioterápia lassan húsz éve van jelen az oktatásban: az első ilyen témájú egyetemi képzés 2009-ben, Hász Erzsébet irodalomterapeuta munkássága nyomán indult útnak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Azóta több egyetem és főiskola – például a Pécsi Tudományegyetem, a Szegedi Tudományegyetem és az Apor Vilmos Katolikus Főiskola is – indított biblioterapeuta-képzéseket, de éppígy tartalmaznak egyes tanár- és könyvtárosképzések is biblioterápiával kapcsolatos kurzusokat.

A Magyar Irodalomterápiás Társaság szerint a gyakorlat különlegessége a szépirodalmi szövegek változatosságában rejlik, ezek teszik ugyanis egészen egyedivé, személyre szabhatóvá és rugalmasan alakíthatóvá a foglalkozást. Maga a terápiás gyakorlat azonban több szempont alapján is csoportosítható. A résztvevők állapota és igényei szerint beszélhetünk klinikai problémákra (különböző mentális betegségek kezelésére) és fejlesztésre (önismereti, szociális és kognitív készségek fejlesztésére) fókuszáló terápiás segítségről, a foglalkozások pedig egyszerre működtethetők sikerrel egyéni és csoportos szinten. A foglalkozásokon használt módszer szerint pedig receptív (kész művek feldolgozására irányuló) és aktív (saját írások alkotását ösztönző) terápiás foglalkozást szokás megkülönböztetni.

Szinte mindegyik alkalmazási terület célul tűzheti ki a kommunikációs készség, a problémamegoldó és kreatív gondolkodás, az empátia, a csapatmunka iránti fogékonyság, valamint az önismeret fejlesztését. Konkrétabban a klinikai pszichológiában egy lehetséges célkitűzés lehet a rehabilitációs folyamat gyorsítása, ahogy gyermekcsoportok esetében az életkori sajátosságokból adódó problémák pontosítása és megoldása lehet fontos feladat. Legyen szó gyermekcsoportokról vagy hivatali munkaközösségekről, korosztálytól és foglalkozástól függetlenül bízhatunk az ilyen jellegű foglalkozások, tréningek és továbbképzések értékében és értelmében, hiszen szinte nincs olyan területe az ember életének és a közösségi térben megvalósuló munka világának, ahol ne volna szükség a közös, társadalom által elvárt értékrend mélyebb megismerésére, a reflexió, önismeret és empátia fejlesztésére.

A terápiás módszer fősodrú megvalósulási módjai mellett azonban egyre több leágazás és fantáziadús, mégis szakmai megoldás üti fel a fejét. Több különleges, kevert műfajú foglalkozást indított például nemrégiben az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum (OPKM). „Bibliodráma” nevű foglalkozásuknak például a kisgyermekek érzelmi, pszichés fejlesztése és támogatása képezi a célját, a pszichodráma és a biblioterápia eszközeinek együttes alkalmazásával. Játékos alkalmaik arra adnak lehetőséget, hogy a gyermekek az irodalom eszközeivel felvértezve tanuljanak meg képet alkotni önmagukról, egymásról és az őket egymáshoz fűző szociális viszonyrendszerről.

Ezeken a bibliodrámás alkalmakon irodalmi művek üzeneteinek feldolgozásán keresztül vizsgálják meg az azok által kiváltott érzelmeket és gondolatokat. Ezt a folyamatot a pszichodráma eszközeivel igyekeznek még hatékonyabbá tenni: az egyéni és csoportos élmények dramatikus megjelenítésével mélyebb önismeretre tehetnek szert a gyerekek, valamint lehetőségük nyílik a belső feszültségeik oldására is. A pszichodráma sajátossága, hogy nem csupán verbális megosztásra épül, hanem a résztvevők a jelenetek eljátszásával, dramatizálásával kapnak lehetőséget élményeik feldolgozására. Ez a cselekvéses megközelítés segít abban, hogy ne csupán értelmileg, hanem érzelmileg és testi szinten is kapcsolódjanak a megélt tapasztalatokhoz. Fontos, hogy a részvétel mindig önkéntes, és semmiféle színészi tehetséget vagy előzetes tapasztalatot nem igényel – a lényeg az élmények megélése és a közös felfedezés folyamata.

Hasonlóképp izgalmas az OPKM egy másik, bib­li­o­te­rá­pi­ás alapokon nyugvó könyvtári foglalkozása is, amely a manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő „silent book”-ok felhasználási lehetőségeit aknázza ki az olvasóvá nevelésben. A „silent book”-ok olyan szöveg nélküli képkönyvek, amelyek kizárólag vizuális eszközökkel vezetnek végig egy adott történeten. A formátum sajátossága egyaránt kínálja mindenki számára – a még olvasni nem tudó gyermekektől a könyvek varázsából kinőni képtelen felnőttekig – az interpretáció és kontextusképzés egy egészen új élményét. Mint a foglalkozás ismertetője írja, a képkönyvek „olvasásakor” valójában a képek egyedi megfejtése történik, mindenki másképp adhat ugyanis értelmet, jelentést a látottaknak. Mivel a képek önálló értelmezésének képessége már óvodáskorban kialakul, nagyon korán a gyermekek kezébe lehet adni hosszabb műveket is. Hasonlóan a képek értelmezéséhez, jelentéssel való felruházásához, a szöveg nélküli képkönyvek forgatása is megalapozza a nyomtatott szövegek olvasását. Az olvasás előkészítésekor sok múlik az olvasási irányon: a történet és a képek sorrendjének, de akár az azok közötti összefüggések felismerésében is jelentős szerepet játszhat.

Azok a gyermekek, akik még nem tudnak olvasni, kezdetben egyszerűen megnevezik és kommentálják a képeket. Idővel azonban képessé válnak felismerni és követni a képeken kibontakozó eseményeket is. Ha a szülő közösen nézegeti a könyvet a gyermekével, és együtt alkotnak történetet a látottak alapján, az eleinte párbeszédes történetszövés később a gyermek belső gondolatvilágává, saját narratívájává alakul. Ezek a könyvek azonban nemcsak fejlesztőeszközök, hanem vizuális szempontból is kiemelkedő alkotások, hiszen gyakran elismert képzőművészek illusztrációival készülnek, ezáltal magas esztétikai élményt nyújtva az olvasóknak.

Az olvasás elősegítése mellett ezek a művek a nyelvtanulásban is hatékonyan alkalmazhatók. Az anyanyelvi fejlesztés során támogatják a beszédkészség fejlődését, bővítik a szókincset, és segítenek a fogalmazás elsajátításában. Idegen nyelvek tanulásakor hozzájárulnak az új szavak megismeréséhez, a mondatok helyes szerkesztésének, valamint a képi tartalom szóbeli kifejezésének elsajátításhoz. Mivel nem tartalmaznak szöveget, kiválóan használhatók multikulturális és többnyelvű közösségekben is.

Az OPKM szakemberei jelenleg iskolai, óvodai és felnőtt csoportok számára szerveznek foglalkozásokat szöveg nélküli képkönyvek felhasználásával. Az elméleti, gyakorlati és módszertani tapasztalatokat pedig szakmai műhelymunkák és továbbképzések keretében osztják meg pedagógusokkal, pedagógushallgatókkal, könyvtárosokkal és iskolai könyvtárosokkal. (A foglalkozásokról az alábbi linken lehet tájékozódni: opkm.hu)

Az egyre színesedő hazai paletta mellet azonban külföldön is folyamatosan fejlődnek a biblioterápiával rokon eljárások és közösségek. Az egyik legjelentősebb ilyen kezdeményezés az izraeli származású amerikai filozófus, Ran Lahav nevéhez köthető Deep Philosophy-mozgalom, amely a kontinentális filozófiai hagyomány ókorig visszanyúló gondolkodáskultúráját igyekszik újra meggyökereztetni modern korunkban. A közösség weboldalán (dphilo.org) olvasható ars poetica szerint a mélyfilozófia a gondolkodás bensőnk mélyéből származó formája, személyes, kontemplatív filozófiai gyakorlat, ami éppúgy végezhető egyénileg, mint egy közösség részeként. A mélyfilozófia egyik központi tevékenysége – hasonlóan az eddig tárgyalt biblio- és irodalomterápiás foglalkozásokhoz – a kiscsoportos, kontemplatív szövegolvasás és elmélkedés.

A kontempláció olvasatukban annyit jelent, mint bensőnk mélyéből gondolkodni. A közösség tagjai rendszeres üléseiken együtt olvasnak előre kiválasztott filozófiai szövegeket, szövegrészeket, hogy lassan és csendben, mindvégig befelé figyelve, ítélkezés és véleményformálás nélkül hagyják keresztülfolyni magukon az olvasottakat. Céljuk nem a szövegek értelmi feldolgozására, kritikai elemzésére irányul, hanem a szövegek hatására bensőjükben kirajzolódó rezonanciapontok felfedezésére, illetve az ezek mentén szerveződő asszociatív felismerések és – az analitikus konklúzióknál mélyebben gyökerező – belátások megérlelésére.

Foglalkozásaik során a rohanó hétköznapok gondolkodási mintázatainak lelassításával és felfüggesztésével a megértés és a tudatosság egy intenzív állapotát idézik elő. Elmondásuk szerint a mélyfilozófia arra a mindannyiunkban megbúvó, interszubjektív vágyra felel, ami a valóságot a maga valóságosságában szeretné megérinteni bennünk, és vágyik egyúttal a valóság által való megérintettség élményére. Meggyőződésük, hogy a kontemplatív filozófiai szemlélődés teszi lehetővé a valóság alapvető „hangjainak” és jelentéseinek „meghallását”. Leírásaikban mind olyan mély belátásokról adnak tanúbizonyságot, amelyeket a valóság és a teljesség erőteljes érzése kísér.

A rendszeres gyakorlás fokozatosan képes fejleszteni az ember benső mélységére való ráhangolódásának képességét. A módszertan minimalizmusának előnye, hogy személyesen, de akár online is elvégezhetők az egyes szöveg- és élményfókuszú kontemplatív gyakorlatok. Mindazonáltal több különböző technika is létezik a filozófiai gondolatokról való elmélkedéshez – a cél azonban minden esetben egy súrlódásmentes rezonancia a gondolatokkal. Mint a honlapon is olvasható, a gyakorlat során mindenki úgy van jelen, „akár a zenészek, akik együtt játszanak, és az eszmék gazdag polifóniáját hozzák létre.” Csakis így lehetséges felülemelkedni külön világunk személyes ítélettömbjein, és romlatlanul élvezni az összetartozás élményét úgy a gyakorlatot végzők közösségével, mint a gondolkodás anyagául szolgáló szöveg vagy szövegrészlet (akár ezeréves távlatokból felénk forduló) szerzőjével. A kontemplatív elmélkedés gyakorlatai mentesek minden előre rögzített igazságtól vagy „szent és sérthetetlen” tantól, mivel az emberi megértés és a valósággal való találkozás mindig egy dinamikus, személyes és fejlődő folyamatot feltételez.