Élethosszig tartó tanulás

– Az élethosszig tartó tanulás fogalma az 1990-es évek második felétől került előtérbe nemzetközi szervezetek (OECD, Európai Unió) közvetítésével, s azóta sem veszített fontosságából. Hátterében az áll, hogy a gyors társadalmi, gazdasági és technikai fejlődés megnövekedett elvárásokat támaszt, amelyeknek csak folyamatos tanulással lehet megfelelni, különösen a munkaerőpiacon való helytálláshoz. Ennek érdekében már fiatal kortól kezdve el kell sajátítani a felkészültségünk folyamatos megújításához szükséges készségeket, és meg kell őriznünk a tanulás iránti nyitottságot.

Hozzájárul az élethosszig tartó tanuláshoz az oktatási rendszerben bekövetkezett expanzió is, de a tanulás szükségessége már átlépte az oktatási rendszer határát. Az élethosszig tartó tanulás fogalmával az életben, a gyakorlatban használható képességek kerültek előtérbe, ennek érdekében újra kell gondolni az oktatási rendszerek működését, az oktatási intézmények gyakorlatát is. A szakpolitika feladata elősegíteni, hogy ez a megközelítés koherens módon az oktatási rendszer minden szintjén érvényesüljön.

– Hogyan valósulhat meg mindennek a gyakorlatba való átültetése?

– A folyamat a kétezres évek után indult meg, ennek érdekében fogalmazódott meg uniós keretben a 8 kulcskompetencia, ami az anyanyelvi kommunikációtól, idegennyelvi tudástól egészen a szociális kompetenciákig olyan készségeket fog át, amelyekre ma az életben való tartós boldoguláshoz feltétlenül szükség van. Ezt a folyamatot támogatja a képesítési keretrendszer kidolgozása és a pedagógusok kompetenciaalapú felkészítése is.

Az oktatási rendszer feladata, hogy az életen át tartó tanulásra felkészítse a tanulókat, sőt, a rendszer más szereplőit is. Mindennek megvalósulásához azonban mélyreható változásokra van szükség mind a tanulásról való gondolkodásban, mind a napi gyakorlatban. A közoktatás szempontjából az élethosszig való tanulás megalapozása az egyik legnagyobb kihívás: az a cél, hogy minden tanuló úgy lépjen ki a közoktatás rendszeréből, hogy birtokában van a legfontosabb készségeknek. Ennek érdekében minden tanulóra oda kell figyelni, mert a lemaradás kockázata nagymértékben megnőtt – ezen a ponton összekapcsolódik a kérdés a korai iskolaelhagyás problémájával.

Az életen át tartó tanulásra való felkészítéshez szükséges az a sokat emlegetett hangsúlyváltás, ami a korábbi gyakorlattal szemben a hangsúlyt a tanárról és a tanítás folyamatáról a tanulóra és a tanulásra helyezi, amihez hozzátartozik még sok más fontos dolog is: például, hogy az oktatási intézmények képesek legyenek mindezt elősegíteni, hogy az oktatási rendszer a tanulási utakat rugalmasan tudja kezelni, s hogy a tanulók is megalapozottabb döntéseket tudjanak hozni a saját pályájuk során.

A hangsúly a tanárról és a tanítás folyamatáról a tanulóra és a tanulásra helyeződik át. Mindez felértékeli a tanárok szerepét, hiszen a diákokat nekik kell felkészíteniük.

– Ha a korábbi gyakorlattal szemben a tanulók kerülnek a középpontba, milyen feladata van a pedagógusoknak?

– Paradox módon ez felértékeli a tanárok szerepét. Hiszen a diákokat minderre nekik kell felkészíteniük, ráadásul úgy, hogy őket erre nem készítették fel. Márpedig ez sokkal nehezebb feladat, mint a puszta tudásátadás, különösen heterogén tanulói összetétel mellett. A helyzetet nehezíti, hogy ellentmondó feladatokra kell felkészíteniük a tanulókat: a versenyképesség mellett a tudásalapú társadalom veszélyei ellen is fel kell vértezni őket, például az együttműködési készségek kialakításával.

– Miként lehet segíteni a tanárokat mindebben?

– Sokat jelenthet a most kiépülő szaktanácsadási rendszer, a tanári életpálya-modell is, de intézményi szinten is sokat tehet az iskolavezetés, az egymástól való tanulás lehetőségének kialakítása. Nagyon fontos az is, hogy jelentősebb változások során hogyan zajlik a gyakorlatba való átültetés, ezek során kapnak-e támogatást.

– Az Európai Unió 2020-ig tartó stratégiájában prioritást élvez a korai iskolaelhagyás és az élethosszig tartó tanulás. Itt tagországként mi a feladatunk?

– Az EU-s és a saját célkitűzéseinket mindkét területen összhangba kell hoznunk. Most úgy tűnik, hogy ez nagy kihívás lesz. Felmérések szerint a magyar lakosság körében gyenge a hajlandóság az élethosszig való tanulásra, és nagyok az oktatási rendszerben a különbségek. Úgy gondolom, a feladatot mindkét esetben akkor oldjuk meg jól, ha a célkitűzéseket le tudjuk fordítani a fiatalokat elérő, eltérő szükségleteiket is figyelembe vevő gyakorlatokra. Mindez nagy felelősséggel járó, összetett feladat, ami nem egyik napról a másikra valósítható meg.

Már fiatal kortól kezdve el kell sajátítani a felkészültségünk folyamatos megújításához szükséges készségeket, és meg kell őriznünk a tanulás iránti nyitottságot.