Egymás javára gondolkodni

Milyen kérdésekkel, problémákkal fordulnak leggyakrabban pszichológusi, fejlesztőpedagógusi segítséghez a szlovákiai magyar gyerekek és családjaik?

Az élet manapság egyre nagyobb igényeket támaszt mindannyiunk felé, és ez bizony a munkánkban is lecsapódik. Van, amikor az elbizonytalanodott szülő jön hozzánk tanácsadásért, de vannak esetek, amikor már diagnosztikára is szükség van. Léteznek időszakos problémák is, mint az iskolaalkalmasság vagy a pályaorientáció. Viszont ritkán fordul elő, hogy gyerekek keresnének fel minket. Persze felelősségünknek is érezzük, hogy mi menjünk a probléma elé. Ma már kiépült iskolapszichológiai hálózat segíti a munkánkat, a középiskolákban pedig külön életvitelóra biztosítja a teret a beszélgetéshez.

Van, amikor az osztályfőnök vagy az intézmény keres meg minket egy-egy konkrét problémával, olyan is előfordul azonban, amikor ismeretterjesztő előadások, tréningek megtartására kapunk meghívást. Ilyenkor az szavatolja e foglalkozások intimitását, hogy nincs jelen pedagógus. Fontos, hogy mi indítsuk be a párbeszédet, megadva a diákok számára a válaszadás lehetőségét és biztosítva őket arról, hogy bizalommal fordulhatnak hozzánk. Ezek a beszélgetések elsősorban felső tagozatos, középiskolás diákoknak szólnak. Nekik nagy szükségük van még bizonyos fokú érzelmi kapocsra az esetleges mélyebb problémák feltárásához; csak olyasvalakit tudnak ugyanis őszinte nyitottsággal meghallgatni, akihez van valami érzelmi kapcsolódásuk.

A tanulmányi teljesítményszorongás, valamint a szülői veszekedések jelentik a legnagyobb stresszkockázatot a 6–10 éves korosztály körében egy amerikai felmérés eredményei szerint. A felmérés módszertanának modifikálásával sikerült átemelnem a szlovákiai egyetemistákra is a vizsgálatot. Munkahipotézisem az volt, hogy az egyetemista korosztály számára a párkapcsolati kérdések lesznek dominánsak, ellenben az derült ki, hogy a felsőoktatásban tanulók számára is a vizsgadrukk áll az első, a családi problémák pedig a második helyen. Harmadik helyen merültek fel az anyagi nehézségek, és csak negyedik helyen szerepeltek a párkapcsolati problémák. Meghökkentő volt látni, hogy gyerekkortól egészen fiatal felnőttkorig végigkíséri a fiatalok életét a teljesítményszorongás. Nemhiába fogalmazott úgy egyik híres könyvében Konrad Lorenz Nobel-díjas osztrák etológus, hogy a mai, rohanásban élő ember üzemanyaga a félelem. Amíg a tizenéveseket többnyire még a serdülőkor hamleti kérdései foglalkoztatják: hogy „Ki vagyok én?”, és hogy „Hol a helyem?”, a szlovákiai egyetemistákra alkalmazott kutatás eredményei arra mutatnak rá, hogy a gimnáziumból az egyetemre való bekerülés idején markánsan megugrik a megfelelési kényszer mértéke. Az új miliő, valamint a temérdek új információ és elvárás hatására kumulálódik a fiatalokat érő terhelés, ami később a pályaorientáció kapcsán még inkább előtérbe kerül.

Mivel modern kultúránkban az önismeret a legkevésbé sincs piedesztálra emelve, kiemelten fontos, hogy minden korosztály számára legyen, aki közvetíti az üzenetet: mindenkinek van helye és célja a világban, és bár az élet nem mindig könnyű, mindenki képes eleget tenni kihívásainak. Az egyetlen kérdés csupán, hogy mindez milyen minőségben és színvonalon tud megvalósulni; ennek megválaszolásában pedig elengedhetetlen szerepet játszanak a fejlesztő szakmák.

Kiemelt szempont egy, a miénkhez hasonló kétnyelvű közegben, hogy a segítséget kérő minden esetben a saját anyanyelvén kapjon megfelelő támogatást. Nálunk például minden járásban létezik magyar nyelvű tanácsadási központ. A diplomaszerzést követően 1975-től egy évtizeden át volt szerencsém koordinálni a galántai magyar nyelvű tanácsadási központot. Már akkor is sokan megfordultak nálunk. Mivel sokszor egészen messziről érkeztek a klienseink, hamar ráálltunk arra, hogy szükség esetén mi menjünk az egyes intézményekhez. Szerencsére gyorsan kialakult egy pozitív kapcsolat az iskolákkal, így egyre több megkeresést kaptunk. Noha összesen harmincéves tanácsadói pályafutásom azzal az érzéssel zárult, hogy némiképp meggyengült a magyar nyelvű közösségek kohéziója, örömteli látni, hogy a fiatal, pályakezdő kollégák és kolléganők milyen lelkesedéssel próbálják életben tartani különféle polgári társulásokon keresztül ezeket a közösségeket és az anyanyelvi segítőszolgálatot. Szerencsére egyre több a magyar szakember; a problémát az okozza, hogy jelenleg nem áll rendelkezésre olyan közös platform, ami differenciáltan tudna rálátást nyújtani az egyes közegek igényeire és anyanyelvi segítő szakembert közvetíteni számukra. Nagyon fontos, hogy az emberek ismerjék a velük egy térségben élő tanácsadókat, hogy ne kelljen száz kilométereket utazniuk tanácsadásért; mindemellett az sem jelent hátrányt, ha az egy térségben praktizáló szakemberek is tudnak egymásról. Fontos a szakmai kapcsolatok építése és ápolása.

Hogyan oldható fel egy fiatalban a nemzeti identitástudat ápolásának konfliktusa az eltérő kultúrájú többségi társadalomba való beilleszkedés igényével?

A mai világban különféle nézeteket és értékeket egyforma súllyal – nem egy esetben egészen felborult arányok szerint – prezentálnak a közéletben és a médiában, így még fontosabbá válik a fiatalok számára a véleményformáló személyek – a példaképek – jelenléte. Fontos, hogy ezek a referenciaszemélyek olyan felnőttek legyenek – iskolai viszonylatban legelőször is az osztályfőnökök –, akik ismerik a fiatalok világát és életnehézségeit, problémáit és kihívásait. Ezért is olyan fontosak a tanári továbbképzések és szakmai tréningek. Hiszen mindenekelőtt pedagógiai feladatot és felelősséget jelent átadni azokat az ismereteket és készségeket a fiatalok számára, amelyek saját igényeik kielégítéséhez kellenek. Nagy szükség van az érzékenyítésre és a nyitottságra, hiszen valamennyi segítő szakma kulcskompetenciája az empátia. Ezért is fontos, hogy az osztályfőnökökön túl minden iskolában legyen olyan prevenciós koordinátor státuszú kontaktszemély, akihez szabadon fordulhatnak a diákok és a pedagógusok.

Az együttműködéshez mindemellett elengedhetetlen, hogy a diákok elsajátítsanak egy alapvető érzelmi önkontrollt és fegyelmezettséget. A pedagógusok és intézményeik felelőssége, hogy saját közegükben érvényesítsék a belátást, miszerint mi mind egymással együttműködve, egymás javára gondolkodunk. Mindebben kulcsszerepet játszik annak felismerése, hogy a rivalizáció ellentéte az együttműködés. Ezért is van hatalmas jelentősége a kultúraközi csoportmunkának. Ha létezik pozitív példa a gyermekek előtt az együttműködésre, akkor későbbi életükben is nyitottabbak, elfogadóbbak lesznek. Sokkal életképesebbnek bizonyulnak azok a diákok, akiket a kölcsönös inklúzió jegyében nevelnek. Ugyanakkor nagy hangsúlyt kell arra is fektetnünk, hogy ne a másodpolgár szerepét és identitását erősítsük bennük. Ezért is fontos, hogy az egyetemes emberi jogok felől közelítsünk a kölcsönös tisztelethez és bizalomhoz.

A lokálpatriotizmus híveként tartom, hogy mindenekelőtt a helyi közösségeket kell erősíteni, ott kell tudni megtalálni az együttműködés legoptimálisabb módját és eszközeit, ezt pedig leginkább olyan közös programok és együtt végzett aktivitások tudják lehetővé tenni, amelyek abban segítenek, hogy szomszédként, barátként tekintsünk egymásra, ne pedig ellenségként. Ezért is nyugszik hatalmas felelősség a nagypolitika és a közélet vállán, hiszen ezek is jelentős mintaképző közegek. Mindannyian mintakövető lények vagyunk – minél fiatalabb az ember, ez annál inkább igaz. Már csak ezért sem derogálhat egy tanárnak, ha le kell hajolnia a folyosón egy elejtett szemét után. Egy pedagógus annál is inkább magáénak kell, hogy érezze a mintaképzés felelősségét, hiszen saját iskolaközössége számára igenis ő az elsődleges referenciaszemély.

Mi a szülők és a család felelőssége gyermekük kulturális identitástudatának őrzésében és társadalmi integrációjának elősegítésében, támogatásában?

A szocializálódás folyamatában a gyermek kulturális identitása a szülők értékeinek, érdeklődésének és elköteleződésének tükrében alakul. Rengeteget számít a szülők igényessége. Roppant káros hatással van például a gyermekekre a kettős nevelés: az olyan esetektől kezdve, amikor apa megengedi azt, amit anya tilt, egészen az olyan értékkonfliktusokig, amelyek adott esetben az intézmények és a családok között alakulnak ki. A nevelés éppúgy a nevelési intézmények felelőssége, mint a családoké, ezért is fontos, hogy a szülők és az iskola kölcsönösen támogassák egymást, és hogy szükség esetén meg tudják beszélni, ha konfliktusba kerülnek egymással. Ennek természetesen létezik a másik véglete is, amikor az iskola annyira meg akar felelni a szülők igényeinek és a szülők annyira belefolynak az iskola működésébe, hogy szinte már ők is irányítják az iskolát. Ez azonban nem elfogadás, hanem elfogultság. A családot a szülőknek, az iskolát pedig a pedagógusoknak kell vezetniük. De talán ebben is érhető tetten a taktika és a stratégia közötti különbség: hogy itt és most akarjuk-e, hogy minden úgy történjen, ahogy nekünk tetszik, vagy egy olyan jövőt szeretnénk közösen felépíteni, amelyben gyermekeinknek is jó lehet gyereknek lenni. A területen töltött több évtizedes tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy a megfelelő értékek – mindenekelőtt az empátia – megfelelő módon történő átadása a legfontosabb úgy a szülők, mint az iskolák részéről. Minél izoláltabb egy társadalom, annál jellemzőbbé válik eltérő nemzetiségei között az etnocentrizmus: saját nemzetiségünk önkényes piedesztálra helyezése és a más nemzetiségűek kizárása.

Fontos megérteni az identitás kapcsán, hogy a nemzeti, kulturális vagy vallási identitás sohasem alkot maradéktalan, globális egységet, noha nagy átfedések vannak közöttük. De hisz saját példánkon is tudjuk, milyen nehéz segítség nélkül belátni, miért nem akar például egy magyar fiatal megtanulni szlovákul: azért, mert magyarnak nevelték, vagy mert nehéz megtanulni egy nyelvet, amin még nem ért? A magyar tannyelvű iskolákban a gyerekek sokszor jobban beszélik az angolt, mint az ország nyelvét. Ezekben az esetekben igenis rá kell erősíteni a többségi nyelvre, máskülönben megnő az elvándorlás vagy izoláció esélye. Lokálpatriotizmusom az itt és most egymás mellett élők együttműködése és megbarátkozása mellé szólít. Ezért is tartom a közömbösséget, az igénytelenséget és általában a hallgató többséghez való csapódást elfogadhatatlan magatartásnak. Nekünk is, éppúgy, mint gyermekeinknek, rendelkeznünk kell a szabad véleményformálás jogával – de mindig kellő megértéssel és pártatlanul. Gyermekeink számára már az is hatalmas jótétemény, ha adekvát válaszokat adunk a miért-korszakban felmerülő kérdéseikre. Pedagógusként pedig felelősségünk, hogy ne dirigálva, hanem együttműködve, támogató módon vegyünk részt a diákkörök és a diáktanács munkájában. Lévén az iskola a legnagyobb mentálhigiénés tér, nem árt, ha mi, pedagógusok néha emlékeztetjük magunkat, hogy az oktatás mellett a nevelésre is kaptunk mandátumot. Noha természetes, hogy a család az elsődleges szocializációs közeg (hisz a nemzeti identitástudat is itt alakul ki egy fiatalban), sok helyen a család megmarad a puszta gondoskodás szintjén, ami nagyban felértékeli az iskola szerepét az identitásformálásban. A kétnyelvűség mellett azonban nem csupán szociális érvek szólnak: hisz mennyivel gazdagabb az ember, ha egyből két vagy több irodalmi nyelven is ért!

Miben áll az oktatási intézmények felelőssége a nemzeti kisebbséghez tartozó tanulók támogatására és az egymástól eltérő nyelvek és kultúrák találkozásának katalizálására, moderálására vonatkozóan?

Egy iskola klímáját az ott dolgozó pedagógusok és oktatási alkalmazottak alakítják, a szülők pedig ezek alapján választanak iskolát. Így a szülők és gyermekeik értékrendi azonossága jó esetben egy jól működő közeget hoz létre, ahol egymás javára gondolkodnak, viselkednek, tesznek a diákok. Egy inkluzív iskola elvárja a nyitottságot, az együttműködést és toleranciát. Ugyanakkor minden intézmény elsősorban az oktatási nyelv alapján követi a hagyományápolást, a megemlékezéseket. Mindezt viszont a többségi környezettel szoros együttműködésben kéne tennie. Minél nagyobb a szimbiózis, annál elfogadhatóbbak a többségi értékek, ami szintén hatalmas befolyásoló erő. Ápolni kell közös értékeinket és szokásainkat, hogy ne egy ellenségkép, hanem a kölcsönös elfogadás érvényesüljön viszonyainkban.

Szlovákia jelenleg egy átfogó iskolareform küszöbén áll, országszinten zajlik ugyanis egy inkluzív pedagógiai megújulás, amely keretében a 2026–27-es tanévtől jogszabályi előírás szerint kell jelen lennie minden intézményben egy úgynevezett támogató teamnek, inkluzív csapatnak, amely az adott intézményt ellátó pszichológusból, gyógypedagógusból, szociálpedagógusból, iskolaegészségügyi szakemberből, valamint egyéb pedagógiai asszisztensekből áll. Az ő együttes céljuk és feladatuk, hogy az iskolán belül esetlegesen felmerülő pedagógiai, egészségügyi, mentálhigiénés problémákra az iskola intézményi keretrendszerén belül találjanak megoldást.

A tanácsadásban a szakmafüggetlen kompetenciák is döntő fontosságúak: hogy egy szakember mennyire bizonyul motiváltnak, mennyire nyitott és érdeklődő – túl azon, hogy milyen szaktudással és képzettséggel rendelkezik. Ennek fényében zajlik éppen egy, az alsó tagozatos korosztályt 1–4. évfolyamig ellátó óvó- és gyógypedagógus-képzés akkreditációs eljárása.

Hogyan hat az idegen kulturális közeg a tanulói teljesítményre?

Ugyan az iskolai teljesítéskényszer nemzetiségtől függetlenül képes negatívan hatni a diákok pszichéjére, korántsem lehetetlen, hogy elérjünk velük kiemelkedő sikereket. A magyar nemzeti kisebbség számára pedig a tanulás különösen fontos: nem túlzás azt állítani, hogy jövőnk záloga a minőség. Ezzel tudjuk ugyanis a leginkább meggyőzni a bizonytalan szülőket, hisz csakis így emelhetjük ki az iskolaválasztás kérdését abból a dilemmából, hogy melyik kultúra: a szlovák vagy a magyar mellett döntsenek. Mindannyiunk számára az a legjobb, ha a nemzetiség mellett a minőség kérdése határozza meg a döntést, hogy milyen iskolába íratják a szülők a gyerekeiket.

Szlovákiában hatalmasak a regionális különbségek. Egy országhatárokon belül nyugatra fekvő nemzetiségi iskola teljesítménye magasabbra taksálható, mint a potenciálisan azonos kvalitásokkal rendelkező keleti országrészben tanító kollégák és diákok összteljesítménye. Ugyanígy alatta marad a keleti régió abszolvense a nyugati régió friss egyetemistáihoz képest. Nyugaton valahogy sokkal nagyobb a regionális húzóerő, mint az ország többi részén, jóllehet a felsőoktatásban – talán épp a keleti országrészből érkezők alulreprezentáltsága miatt – remek tapasztalataink vannak a képzésre bekerülő, távolabbi régiókból érkező fiatalokkal. Szorgalmasabbnak bizonyulnak, és mintha a tanulmányi teljesítményükön is látszódna, hogy nem veszik magától értetődőnek az egyetemi helyüket. Ugyanakkor azt is fontos tudni, hogy nemzetközi összehasonlításban sokkal nagyobb jelentősége van nálunk a szülői támogatásnak a tanulmányi teljesítményben, mint a környező országokban. Egy nemrégiben végzett kérdőíves felmérésem eredményei szerint egyetemi hallgatók és pedagógusok értékelései alapján elmondható, hogy az iskolában elhangzó tudásanyagnak mindössze 40%-a bizonyul hasznosíthatónak a fiatalság életében. Időzavarban van a pedagógia, hiszen a tegnap iskolájában próbálja a ma pedagógusa életre nevelni a holnap gyermekét. Ezért is lehet, hogy sokszor egészen érzéketlennek bizonyulunk a gyerekek problémái iránt. Fontos belátni, hogy nem alkothatunk véleményt egy gyerek helyzetéről a gyerek nélkül; ahhoz, hogy tudjuk, mi zajlik benne, meg kell szólítanunk, beszélgetnünk kell vele. Nem a mi fejünkben kell megfogalmazódnia, hogy mire is van szüksége manapság egy gyereknek, hanem ezt neki kell tudnia elmondani, nekünk pedagógusoknak pedig megszólíthatónak kell lennünk.

Miben áll a művészet és a művészi önkifejezés jelentősége a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség számára? Hogyan jelenik meg és – meglátása szerint – miért fontos a hagyományőrzés a szlovákiai magyar közösség életében?

Gyökerek nélkül nincs jövő! Profánul hangzik, a jelentősége azonban sokkal meghatározóbb. Érzelmi síkon képesek leginkább megragadni bennünket és megszólítani azok a foglalkozások, amelyekbe mi is szeretnénk bekapcsolódni. Ilyen a néptánc, a népzene, a táncház, a karéneklés, a kézművesség, a harcművészet, az íjászat és még sorolhatnánk. A hagyományőrzést sem szabad azonban abszolutizálnunk, hiszen itt vannak a mai idők lehetőségei is, mint a modern tánc, zene és hasonlók. A hangsúly a csapat összekovácsolásán, mindenekelőtt pedig a helyi közösségek erősödésén van. Ezért is fontos, hogy értsünk egymás nyelvén: ahol azonos a nyelv, az értékek is jobban erősödnek!

Fontos belátás, hogy a másság gazdagít. A tolerancia több formáját különbözteti meg a pszichológus szakma: létezik passzív tolerancia, amikor csak addig bizonyulunk képesnek együtt élni valamivel, amíg nem fűz hozzá közvetlen viszony. Ám minél közelebb kerül hozzánk a dolog érzelmileg, annál hevesebb érzelmek, nagyobb ellenérzés és több előítélet fog el vele szemben. Ezért is fontos rögzíteni, hogy a gazdagító másság kapcsán semmiképp sem multikulturalitásról, hanem interkulturalitásról beszélek, hiszen csak egy interkulturális közegben képes megvalósulni egy aktív tolerancia. A multikulturalitás eltérő kultúrák párhuzamosságát jelenti, míg az interkulturalitás kultúraköziséget, kulturális átjárhatóságot implikál: hidakat az egymástól eltérő kultúrák között. Ugyanakkor fontos különbséget tenni az inklúzió és az integráció között is. Az integráció olyan befogadást jelent, amely során a másikra is kötelező érvényűvé tesszük a magunkra szabott szabályokat, míg az inklúzió során az elfogadás jegyében akként fogadjuk be körünkbe a másikat, ami.

Mindebben pedig hatalmas szükség van a hagyományra, hiszen ez éppoly eleven összekötő kapocs a generációk, mint a kortársak között. Ahogy történelmünket is a közösen ismert történetek és alakok teszik a miénkké, bármiféle együttműködés is csak közös gyökereinkre épülve képzelhető el. A kultúra és a hagyományok nemcsak azokkal képesek összehozni, akikkel egy tőről fakadunk: kiemelt szerep jut a hagyományőrzésnek a kulturális hídépítésben, és az egymás mellett élő nemzetiségek kölcsönös tiszteletadásában is. Hadd mutassam meg egy személyes példán a hagyományőrzés ilyen békítőerejét: néptánckoreográfus férjem, Strieženec Horváth Rudolf idén 70 éve, hogy megalapította a Csallóközi Dal- és Táncegyüttest, ami mára népes, 180 tagot számláló csapattá nőtt. Azért is volt képes nem csupán fennmaradni, de fejlődni, virágozni is az együttes az elmúlt 70 évben, mert egész egyszerűen jó együtt lenni. Valamelyik évben a férjem egy olyan csapatot készített fel, ahol több gimnazista korú szlovák lány is együtt táncolt a magyar folklóregyüttessel. A mai napig megmaradt velük egy élő kapcsolat. Amikor pedig a férjem 2020-ban elhunyt, a hajdani szlovák lánycsapatból is eljöttek a temetésére, hogy leróják kegyeletüket. Egyikük azt súgta a fülembe szlovákul: „Olyan volt, mint az édesapánk.” Nem is tudok ennél közelebbi példát említeni arra a kölcsönös tiszteletre, szeretetre, elfogadásra és empátiára, ami valamennyi egymástól eltérő nemzetiség összefogásának alapja kell, hogy legyen. Fontos belátás, hogy az inklúzió megvalósításában a nehézséget sosem a másik mássága, a miénktől eltérő nemzetiséghez, felekezethez vagy rasszhoz való tartozása jelenti, hanem a beszűkült, kirekesztő gondolkodásmód: az emberi butaság. Márpedig az emberi butaság fajtalan, kortalan, nyelvtelen, földrajzilag nem behatárolt. A hagyományokat igenis kell, hogy legyen, aki ápolja, de a fontos, hogy egyszersmind egymásra, a közös jövőre is nyitottá tegyük magunkat. Minden kornak fel kell tudni kínálni a lehetőségeket, hogy a hagyomány együtt legyen képes alakulni a jelen értékeivel.