Egyéni sorsok, általános közérzet

Egy nép emlékezésének egyik megközelítése, hogy az emberek a múltat tevékeny módon továbbadják a jelen nemzedéknek, akik ezt a múltat jelentéssel felruházva magukévá fogadják. Hogyan lehet, hogyan javasolt emlékezni, milyen csapdákra kell figyelni?

Ez nyilván erősen életkorfüggő, hiszen másképp adjuk tovább a történeti emlékezetet a gyerekeknek, kamaszoknak, a fiataloknak vagy a felnőtt korosztálynak. Elsődlegesen a család és az iskola feladata a történeti emlékezet továbbadása, s egyik sem lehet meg a másik nélkül. Fontos a személyes vagy családi emlékek megőrzése, s annak tudatosítása, hogy a szüleink, nagy- és dédszüleink vagy még távolabbi felmenőink személyes sorsa is befolyásolta azt, hogy kik vagyunk és mivé lettünk. Amire talán érdemes figyelni, hogy családi traumáinkat ne vetítsük ki az egész közösségre, s hogy legyünk érzékenyek mások más típusú traumái, tragédiái vagy szenvedései iránt. Az iskola feladata a tágabb értelemben vett közösségi emlékezet meghatározó tényeinek továbbadása. Ez történhet direkt módon, magán a tananyagon keresztül vagy a különböző megemlékezések, iskolai ünnepségek révén.

Milyen szerepük van a pedagógusoknak ebben a folyamatban?

Mint az előbbi válaszból kiderül, a család mellett talán az övék a legfontosabb szerep. Egy jó tanár még a történelem iránt nem érdeklődő gyerekekben vagy fiatalokban is fel tudja kelteni az érdeklődést; persze, ehhez kellő energiát kell befektetni mind a tanításba, mind a megemlékezések megszervezésébe – és ehhez kell a támogató intézményi légkör is.

Milyen szervezetek foglalkoznak ma Magyarországon a nemzeti múlttal, emlékezetpolitikával?

Részint ott vannak a különböző történeti intézetek, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) Történettudományi Intézetétől a VERITAS Történetkutató Intézeten és Levéltáron, a Nemzeti Emlékezet Bizottságán, a Clio Intézeten, a Rubicon Intézeten át a Rendszerváltás Történetét Kutató vagy a Hadtörténeti Intézetig, de fel lehetne sorolni még jó néhányat. Ott vannak például a bölcsészettudományi karok történeti intézetei és tanszékei; a levéltárak és múzeumok, és akad jó néhány civil szervezet is, hogy csak a Magyar Történelmi Társulatot említsem. De formálják az emlékezetpolitikát tágabb értelemben a különböző médiumok, TV- és rádióadók, az egyes portálok és lapok is.

Milyen országon belüli és kívüli tétjei vannak az emlékezetpolitikának?

Az emlékezetpolitika nehezen meghatározható fogalom, de alapvetően mégiscsak az a lényege, hogy a saját múltunkhoz hogyan közelítünk, mit gondolunk róla. Ennek országon belüli tétje ideális esetben egyfajta minimális nemzeti konszenzus lehetne, de manapság a folyamatok nem ebbe az irányba tartanak. Most mondhatnék olyan jól hangzó szólamokat, hogy ha egy nemzeti közösségben a múltnak homlokegyenest eltérő interpretációi élnek, akkor az nem tekinthető nemzeti közösségnek – de ennek éppen az ellenkezője igaz. Az egyetértés soha egyetlen nemzetnél vagy országnál nem volt és nem is lehet teljes történeti kérdések megítélésében, de ez nem is lenne kívánatos. (Mint tudjuk, voltak erre irányuló kísérletek az 1948–1989 közötti időszakban, s ezek sem működtek, sőt…) Némi optimizmusra ad okot, hogy a történelmünknek a homályba vesző és ezért számtalan interpretációt megengedő első évszázadairól, valamint az utolsó, katasztrófákkal és újrakezdésekkel teli évszázadáról vannak igazán késhegyig menő viták, a többi tekintetében már nem. Ma már nemigen szakad meg egy baráti kapcsolat a Habsburgok vagy Görgei szerepének megítélésén, ami egy évszázada még minden további nélkül elképzelhető volt.

Az emlékezetpolitikának abban is lehetne szerepe, hogy milyen szemmel közelítünk a saját múltunkhoz – katasztrófák lezáratlan soraként, vagy egy alapvetően sikeres folyamatként tekintünk rá. Gondoljunk bele, a honfoglalástól napjainkig eltelt bő 1100 év nagyobb részében alapvetően sikeres közösség voltunk: a török hódítás szűk 200 éve és a 20. század volt igazán katasztrofális a történelmünkben, a „maradék” 800 évben egy alapvetően sikeres államról, illetve nemzetről beszélhetünk. A közvetlen környezetünkkel összevetve, a 20. századig nagyon ritka volt az olyan teljes szuverenitáshiány, mint a lengyeleknél a 18. századi felosztások után, vagy a cseheknél az 1620. évi fehérhegyi csatát követően. A pozitív múltszemlélet nem a katasztrófák vagy vereségek eltagadását, hanem a súlyuknak megfelelő kezelésüket jelenti. Az ilyen szemlélet pedig – számos áttételen keresztül – hat a nemzeti közösség általános közérzetére is.

Ugyanez érvényes – persze más módon – kifelé is. Ebben a régióban nem ritka a nemzeti önsajnálat – egyébként olyan népeknél sem, amelyek amúgy nálunk sikeresebbek voltak a 20. században. Szerintem alapvetően kártékony és téves történelmünknek az az in­ter­pre­tá­ci­ója, amelyben állandóan mártírként mutatjuk be magunkat, akikkel mindig mindenki ki akart babrálni, akiknek mindig a vesztére törtek, akiket mindig elárultak vagy feláldoztak. Az állandó panaszkodás nem kelt rokonszenvet, legfeljebb szánalommal vegyes lenézést. Tehát kifelé azt kell felmutatnunk, amiben sikeresek voltunk, s amiben akár másokkal együtt voltunk azok. Ez nem jelenti az önazonosság feladását, csupán empátiát mások iránt.

Egyik kutatási területe az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc története. Hogyan érdemes közelítenie ehhez a korszakhoz a közoktatásnak?

1848–1849 a magyar nemzet egyik legnagyobb sikertörténete – a tragikus vég ellenére is. A – Deák István történész formuláját használva – törvényes forradalom ugyanis alapvetően sikerrel hajtotta végre a feladatát: az ország átvezetését a rendi társadalomból a polgári társadalomba, s a polgári nemzet megteremtését. Nem tört ki parasztfelkelés, nem következett be polgárháború, s amikor a vívmányokat külső katonai támadás érte, a társadalom hajlandó volt fegyvert fogni a védelmükért. A nemzeti egység persze nem volt teljes – de azért manapság az akkori egység töredékének is örülnénk. Elképesztően rövid idő alatt sikerült európai szintű hadsereget szervezni, amely kevesebb, mint egy évvel a születése után már meghátrálásra kényszerítette a kor egyik legerősebb hadseregét. Én a magam részéről még az orosz intervenciót is e sikeresség bizonyítékának látom, hiszen Ausztria éppen a magyar társadalom ellenállásában megmutatkozó erő miatt kényszerült ennek igénybevételére – ami egyébként példa nélkül álló jelenség a világtörténelemben.

Igényelnek-e másfajta feldolgozási módszert azok az események, amelyek időben közelebb állnak hozzánk? Mennyiben mások például a dualizmus korának, a világháborúknak vagy a Kádár-korszaknak a lehetséges iskolai megközelítései?

Ezeknél a korszakoknál élő, vagy „forró” emlékezetről van szó – az akkoriban történtek árnyéka máig ér, elég, ha „A kiegyezés okozta-e Trianont?” kérdésre gondolunk, hiszen ha igen, akkor egy 150 évvel ezelőtti döntés minden 20. századi nyomorúságunk legfőbb oka. Ezekről a korszakokról a forrásadottságok miatt jóval többet tudunk, mint a korábbiakról, azonban a források e tömegessége nem feltétlenül jelent pontosabb képet; annál is inkább, mert a Magyarország sorsát befolyásoló döntések többsége nem Budapesten született, s az 1945 utáni szovjet iratanyag kutatása máig sem könnyű. Nem lévén történelemtanár és 20. százados kutató sem, csak annyit tudok erre a kérdésre mondani, hogy mind a dualizmus, mind a Kádár-kor bemutatásában nagy szerepet kellene adni a mindennapok története bemutatásának, s annak, hogy a politikai rendszer és a társadalom mindkét korszaknál milyen mértékben függetlenedett egymástól. (A liberalizmus és a diktatúra közötti különbséget éppen e függetlenedés mértéke mutatja.) A nagy kataklizmák esetében pedig jobban kellene tudatosítani Magyarország esélyeinek nemzetközi meghatározottságait. Megjegyzem, a jelenlegi tankönyvekben és oktatásban még mindig az „egy kis egyetemes, egy kis magyar történelem” megoldás dívik, ugyanis a magyar történelem folyamatai és jelenségei, Európában való megjelenésünk nem érthetők nemzetközi beágyazottság nélkül.

A trauma egyik történelmi hatalma, hogy az érintettek az adott eseményt épp a felejtés révén és annak eredményeként tapasztalják meg. Hogyan hatnak a kulturális traumák az emlékezetpolitikára?

Magyarország elmúlt száz évében jócskán kijutott a traumákból a magyar társadalomnak. Két vesztes világháború, vörös- és fehérterror, holokauszt, málenkij robot, kommunista diktatúra, levert forradalom 1956-ban – aligha van ma Magyarországon olyan család, amelynek valamelyik tagját legalább az egyik ezek közül ne érintette volna tragikusan. Azt is tudjuk, hogy ezek egy részét az aktuális hatalom igyekezett elfeledtetni, sőt, kimondottan tiltotta a rájuk való emlékezést. Az 1938 utáni traumák jó része hosszú időre kibeszéletlenné vált, s nem csoda, hogy 1989 után olyan elemi erővel tört fel a rájuk való emlékezés, ami nem ritkán versengő múltképeket, egymás szenvedéseinek relativizálását, kizárólagosságra való törekvést hozott magával. Ez sajnos mindmáig tart, s nem látni a végét. Miután történeti értelemben friss traumákról van szó, a túlélők egy része máig velünk van, de a gyerekeik és unokáik is szinte személyes tapasztalatként élik meg ezeket; ezek révén tág tere nyílik az emlékezetpolitikai manipulációknak is.

A Magyar Történelmi Társulat év végén tartott nagyszabású konferenciát az MTA-n Összeesküvési teóriák a magyar történelemben címmel. Mi volt a konferencia tanulsága?

A konferencián kilenc klasszikus és/vagy tipikus összeesküvési teóriát vizsgáltunk, a történészek által „eltagadott” pozsonyi csatától egészen Teleki Pál gróf „meggyilkolásáig”. Az egyik tanulság az, hogy ezeknek az összeesküvési teóriáknak a nagy része a történeti kutatás klasszikus eszköztárával megnyugtathatóan tisztázható. Azaz szakmailag korrekt választ tudunk adni azokra a kérdésekre, hogy meggyilkolták-e Mátyás királyt, II. Lajost, Zrínyi Miklóst, Széchenyi Istvánt, Teleki Lászlót vagy Teleki Pált (nem); vagy hogy miért „késett el” Szapolyai János a mohácsi csatából, s hogy miért nem sikerült megszervezni a történelmi vagy legalább az etnikai határok védelmét 1918-ban. A másik – kevésbé szívderítő – tanulság az, hogy a szakmai eredmények bizonyos csoportokat egyáltalán nem érdekelnek; ők továbbra is egy vélelmezetten eltagadott vagy meghamisított múlt bűvöletében élnek, amelyben nagyjából minden másképp történt, mint ahogy a történeti munkákban le van írva. Ha pedig valaki az utóbbiakra hivatkozik, azzal csak a naivitását, magyarellenességét vagy a háttérhatalmak általi megtévesztettségét bizonyítja. (Kis túlzással: minél kevésbé ért valaki a témához, annál megbízhatóbb az, amit ír vagy mond.) Azaz egy alapvetően reménytelen küzdelem tanúi lehetünk, de ettől még magát a küzdelmet vállalni kell. Ha ugyanis nem a hozzáértők írják a történelmet, akkor még csak nem is a műkedvelők, hanem a félbolondok és sarlatánok, illetve a kettő közös halmazának tagjai fogják írni, s az olyan történelem is lesz. Ez a tudományellenesség, sajnos, nem korlátozódik a történettudományra, elég, ha az elmúlt évek járványkezelésével vagy az oltásokkal kapcsolatos hajmeresztő világjelenségekre gondolunk.

Milyen hatással van az internet, azon belül is a közösségi média az emlékezetpolitikára?

Az internet és a közösségi média – „demokratizmusa” miatt – felerősíti azok hangját, akik nemhogy nem törődnek a tudományok módszertani szabályaival, de egyáltalán, tagadják, hogy ilyenek léteznek. És miután a közösségi médiában minden szakmai kontroll nélkül hirdethetik az elképzeléseiket, itt nyomulnak ezerrel. Ennek az ellenszerét még nem sikerült megtalálni, de úgy vélem, hogy a szakmabélieknek akkor is kötelességük időnként beleállni egy-egy vitába, vagy legalább a nyilvánvaló tévedéseket és hamisításokat szóvá kell tenniük.

Hogyan járulhatnak hozzá az emlékezéshez az iskolai ünnepségek és egyéb intézményi programok?

Ez utóbbiaknál nyilván arra érdemes figyelni, hogy ne üres szónoklatokkal vagy sematikus műsorokkal próbáljuk meg felidézni a múltat, hanem adjunk egyéni arcot a résztvevőknek. Hogy egy konkrét példával éljek: immáron közel két évtizede járunk vissza több kiváló 48-as történész barátommal a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnáziumba, ahol minden évben tudományos konferenciával emlékeznek meg az aradi vértanúkról és október 6-áról. De ezt mindig megelőzi egy iskolai ünnepség, ahol minden évben valamelyik aradi vagy pesti vértanú, vagy más 1848–49-es személyiség életútja köré szervezi a műsort Hajagos József tanár úr, s nehéz nem elérzékenyülni ezeken a megemlékezéseken. Amikor ott voltam, nekem még sohasem sikerült „megúszni” néhány elmorzsolt könnycsepp nélkül, és ahogy láttam, a diákokra és tanárokra is ugyanígy hatnak ezek a megemlékezések. Ne feledjük el, a jelenlegi ünnepi megemlékezések alapjául szolgáló emléknapok – legyen szó akár március 15-éről, október 23-áról, a Holokauszt és a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjáról – mindegyike egyéni sorsokon keresztül is bemutatható, s ezekkel lehet igazán megszólítani a diákokat.

A források megbízhatósága, a nézőpontfüggőség, a cselekményesítés megkerülhetetlensége feladja a leckét a múlt átadására vonatkozóan. Tud olyan módszertani javaslatot mondani, amely ötleteket adhat a pedagógusoknak az emlékezet tanórán belüli vagy kívüli feldolgozásához?

Be kell vallanom, én annak idején nem végeztem tanár szakot. De talán a személyességre és az eltérő elbeszélésekre is érdemes helyezni a hangsúlyt. A vitahelyzetek mindig felszabadítják az energiákat, s például egy klasszikus Széchenyi–Kossuth vagy Deák–Kossuth vita mellett ugyanígy szembesíthetők a 20. századi szereplők döntési helyzetei is, mondjuk egy Tisza István–Károlyi Mihály vagy egy Nagy Imre–Kádár János párbajban. Az alternatívák, az egymást kiegészítő igazságok felmutatása mind-mind erősíthetik a történeti gondolkodást. A történelem ugyanis nem úgy az élet tanítómestere, hogy megmutatja, mit tegyünk – sokkal inkább arra tanít, hogy mit ne tegyünk. De a saját korukban a meg nem valósult lehetőségek ugyanolyan realitásnak tűntek, mint azok, amelyek végül valósággá váltak.