Olvasási idő: 
11 perc

Egy zenésznek másnap is tovább kell játszania

A zene mindenki életében ott van. Van, aki csak hallgatja, van, aki tanítja, és olyan ember is akad, aki erre teszi fel az életét, ezzel keresi a kenyerét. Sok kisgyerek tanul hangszeren játszani vagy énekelni már általános iskolás korában, mégis kevesen lesznek közülük olyan zenészek, akik egész életükben csak ezzel foglalkoznak, akik hivatásuknak tekintik a zenét. Mi vezet odáig, hogy valaki profi zenész legyen, és mi történik, miután valaki megkapta a Kossuth-díjat? Szarka Tamás Kossuth-díjas zenésszel, zeneszerzővel és költővel beszélgettünk a zenei pályájáról, a szakma szépségeiről, kihívásairól és arról, hogy mi az igazi érték ebben a munkában.

Már gyermekkorában megfogalmazódott Önben, hogy zenész szeretne lenni?

Gyerekkoromban tanító szerettem volna lenni, mert a családomban mindenki tanított. A főiskolán pedagógusdiplomát szereztem, tanítottam is, amit nagyon élveztem. Csak később lettem muzsikus, elvégre, hogy ebből fogok megélni, az sokáig irracionális volt számomra, vágyálomnak tartottam. Több évtized után vált világossá, hogy ez valóság is lehet. Aztán lett is, de nem ezért csináltam; éveken át az esélytelenek nyugalmával zenéltem fanatikus módon. Először elvégeztem a hegedű szakot a zeneiskolában, akkor még nem annyira érdekelt a zenélés, csak a tanáraim biztattak, hogy tehetséges vagyok, folytassam. Középiskolában négy éven át vezettem egy nyolctagú zenekart, de még akkor sem gondolkoztam a zenei pályán. Aztán találkoztam Bach zenéjével, és utána 8–10 órákat gyakoroltam naponta. Nem tudtam megmondani, miért csinálom, csak csináltam, ösztönből jött. Verset már ötéves korom óta írok. Végül ez a kettő, a zenélés és a versírás a Ghymes együttesben szerencsésen találkozott, ott írtam először dalokat, amelyekre folyamatosan jó visszajelzéseket kaptam. Emellett harminc éven át játszottunk gyerekdalokat, adtunk ki gyereklemezeket is. A pedagógia, a tanítás mindig is hozzám tartozott, szerettem tanítani, és amit most csinálok, abban is folyamatosan van tanítás.

Az éneklés vagy a hangszer iránti szeretete motiválta jobban, hogy zenészi pályára lépjen?

A zenei pályához a hegedű vezetett, de mostanában már inkább énekesnek mondanak. Rangsort nem tudok, de nem is akarok állítani közöttük, mind a kettőt nagyon szeretem. Azt mondják, a „hangszerek királya” húsból, vérből, csontból van – maga az ember a hangszer. Ezzel én is egyetértek: az éneknél nincs szebb hangszer. Rengeteget énekeltem táncházakban, sokszor hajnalig, és nagyon megszerettem azt a világot. Különleges érzés, amikor az ember a saját testével muzsikál.

Az Ön munkája az alkotás. Ahhoz, hogy valaki művész lehessen, elegendő a tehetség vagy szükség van hozzá másra is?

Ahhoz, hogy valaki csak zenélésből éljen, elég evidens, hogy tanulni is kell és kitartónak is kell lenni. Én még nem láttam azt a jelenetet, hogy a gazdag ember bemegy a zeneiskolába, letesz egy nagy összeget az asztalra, és cserébe kér érte hegedűtudást holnapra. Ez nem így működik. A zenei pálya természetes velejárója a rengeteg munka, és ezt a munkát tudni kell élvezni is, csak akkor fog igazán működni.

Milyen előtanulmányok szükségesek ahhoz, hogy valaki profi zenész legyen?

Az előtanulmányoknak nagyon sokféle módja lehet, tanulhat valaki akár autodidakta módon is, vagy megjelenhet az életében a „nagybetűs” tanító, akitől tanulni tud az ember. A zenélésnél a munka a lényeg, az a kulcs. Hiába jár valaki zeneiskolába hetente egyszer vagy kétszer negyvenöt percet, ha utána hazamegy, és otthon nem dolgozik tovább a zenei tudás megszerzésén. El lehet járni olyan helyekre is, ahol csodás zenészektől elleshetők a technikák. A tanulásnak sok módja van, de a zenei szakma lényege az, hogy valaki ennek áldozza-e az életét vagy sem.

Mennyire lehet másfajta munkának nevezni a hétköznapokban, ha együttesben játszik, zenét ír vagy énekes előadásra készül?

Ezek teljesen különböző munkát jelentenek. A pódium világa teljesen más, mint amikor valaki csak magában megfogalmaz egy zenei gondolatot, amikor zenét ír. A dalszerzésnek és a színpadi munkának teljesen más az öröme és a kínja is. A mai napig legjobban írni szeretek, amikor a semmiből születik valami. Reggel elindulok a stúdióba, üres úgymond az a bizonyos fehér lap, és estére zene lesz belőle. Ez a folyamat egy igazi kis csoda. Ellenben, amikor a zenész pódiumra áll, akkor az a helyzet ott teljesen más, sokkal kegyesebb és kegyetlenebb is. Azért kegyetlenebb, mert amikor eljön a pillanat, fel kell menni a színpadra, nem lehet azt mondani, hogy most nem vagyok formában, mert ott a közönség. A kegyes része pedig az, hogy a közönség egyből megmutatja, visszajelzést ad, mennyire tartja hitelesnek az előadót, mennyire tetszett neki az előadás. A zeneszerző munkájára a visszajelzés sokkal később érkezik meg, és a munka is hosszadalmasabb folyamat. Amikor én zenét írok, nálam ez egy állandó folyamat. Zenét írok, amikor csak ülök a kávéházban, autót vezetek vagy lefekszem aludni. Az alkotófolyamat a zeneszerzésnek csak az egyik része, a másik része sokkal földhözragadtabb, amikor föl kell hangszerelni, föl kell írni a számítógépbe. Ez mindig hosszadalmasabb, mint az alkotás része.

Milyen érzés Kossuth-díjas művésznek lenni, és milyen felelősséggel jár az, ha valaki elnyeri a Kossuth-díjat?

Rendszerint elfelejtem, hogy Kossuth-díjas művész vagyok. Gyakran meglep, mikor mondják, mert nem ezzel foglalkozom. Felelősség van benne, mert kevésbé viszi tévútra a zenészt ez a cím, és a súlyát is érzem, főleg, amikor nyilatkozom. Ugyanakkor, amikor zenét írok, nincs előttem egy tábla, hogy „Vigyázz, Kossuth-díjas vagy!”. De jó érzés, hogy elismer a szakma és a közönség is. Sok díjat kaptam már, de nem harcolok értük, nem azok motiválnak a munkában. Szeretem, amit csinálok; van az a csodálatos erdélyi népdal, miszerint „Nem szánt, vet az égi madár, / mégis eltartja a határ. / Én sem szántok, nem is vetek, / mégis megélek köztetek.” Ez a dal rólunk, zenészekről szól.

Voltak jelentős fordulópontok, emlékezetes időszakok a zenei pályafutása során?

Nem voltak hatalmas hullámvölgyek az életemben, inkább egy lassú meneteléshez hasonlítanám az elmúlt 40 évet. Nem tudok egy-két pontot kiragadni belőle. Olyan volt, amikor közel félmillió ember előtt játszottam a Kossuth-téren; ilyen csodálatos események voltak a pályám során, de úgy gondolom, ha ilyen történik, egy zenésznek másnap is tovább kell játszania – úgy, mint előző nap. Hiába a sok díj, másnap ugyanúgy teljesíteni kell a színpadon. Egy zenész nem tud úgy felmenni a színpadra, hogy viszi magával a díjakat, meghajol velük, és aztán hazamegy. Ott ez nem elég, elölről kezdjük az életünket minden nap. Hiába van valaki negyven éve a pályán, ő is minden előadás előtt újrakezdi, mert a közönség nem arra vett jegyet, hogy mit csináltam tegnap, hanem arra, hogy akkor ott mi történik.

Sok kisgyerek tanul hangszeren játszani, jár zeneiskolába, viszont kevesen lesznek főállású művészek. Mit tanácsolna azoknak a gyerekeknek, akik olyan zenei pályát szeretnének bejárni felnőttként, mint Ön?

Ez attól függ, mennyire akarják. Amikor elkezdtem zenélni, nem volt szó arról, hogy ebből fogok megélni, a zenélés nálam ösztönből jött. Ha valaki egész életében ezt szeretné csinálni, akkor ne gondolkodjon azon, hogy mi lesz majd tíz év múlva, hanem azon gondolkodjon, mi lesz holnap, mi lesz a próbán, mi lesz a koncerten, ha összejön. Merüljön el a részletekben, legyen boldog a muzsikában, és utána majd a közönség is jön – vagy az is lehet, hogy nem jön. De ha a közönség nem jön, akkor is megéri zenélni, mert a zene nem azért van, hogy fellépjen valaki, a zenélés az egy áldott és ritka állapot. Lehet, hogy a közönség csak tíz vagy tizenöt év múlva fog jönni; én is nagyon sokat zenéltem az utcán, én sem a Budapest Arénában kezdtem. Aki érez magában az életen át tartó zenéléshez erőt, az fogjon neki és csinálja a saját örömére. Ha valaki boldog attól, hogy zenél, az már maga egy főnyeremény, mert abban fárad el, amit szeret. Aztán hogy ez a közönségnek mennyire fog tetszeni, az majd sokkal később fog kiderülni, de nem ezért kell elkezdeni zenélni. Ha pedig elkezdi valaki, akkor azt ne úgy tegye, hogy mellette még öt vagy tíz dologba is belevág párhuzamosan, mert úgy egyik terület sem fog működni.

Önnek melyik fajta magyar zene a legszebb, legfelemelőbb, ami inspirálja a munkája során?

Nekem elsősorban az erdélyi vonós muzsika; úgy ahogy van, az egy csoda. Az egész magyar népzene sokkal erősebb, mint azt mi gondoljuk, amikor találkozunk vele. Sokfelé játszottam, sokfajta népzenével kerültem kapcsolatba, szlovákot, franciát is játszottam, de a magyar népzene kimagasló a világon, ezt határozottan állítom, és azok is, akik magyar népzenével foglalkoznak. Energiájában, csodájában, szépségében is lenyűgöző, és ezt csodálva tudom hallgatni mind a mai napig. De Bartókot és Bachot is nagyon élvezem. A jazzt is nagyon szeretem, jazz-zenészekkel dolgozom huszonhárom éve. Elsősorban ezek, amikben igazán el tudok merülni, de mindenféle zenét szeretek, mert aki negyven éve játszik ugyanabban a stílusban, az csodát ad az embereknek, amikor játszik. Halmos Béla Széchenyi-díjas népzenész kérdezte egyszer, hogy mi a különbség egy amerikai bluesgitáros, egy ír hegedűs és egy erdélyi magyar prímás között, akik negyven éve zenélnek? A válasz, hogy nincs közöttük különbség. Azért, mert ők mindhárman a saját világukban élték le az életüket, és mind a hárman csodát adnak a játékukkal a világnak. Ez ennek a szakmának az igazi szépsége és értéke.