Egy másodperc huszonnégy képkocka

Gyermekként miről álmodott, mi szeretett volna lenni, ha felnő?

Gyerekként két dolog érdekelt: az őslénytan és a rajzfilmek. Mint minden fiút akkoriban, engem is nagyon érdekeltek a dinoszauruszok, a rajzfilmek meg azért érdekeltek, mert amikor hatéves voltam, a szüleimmel kimentünk Algériába – ott dolgoztak építészként –, ahol nagyon sok képregényt láttam a tévében, amiket nagyon szerettem, mert akkoriban még nem adták azokat Magyarországon.

Mikor találkozott először az animáció műfajával?

Mivel a szüleim építészek voltak, sokat rajzoltak, ebben nőttem fel. A környéken, ahol laktunk, lakott egy rajzfilmkészítő, ő hozott nekem néha celleket, és sokat mesélt a rajzfilmkészítésről. A cellek egyfajta celluloidlapok, nagyon vékony, átlátszó papírok, amikre régen a figurákat rajzolták, majd ezeket rátették a már megrajzolt háttérre. Ezekhez csak kesztyűben lehetett hozzányúlni, hogy ne látszódjanak meg rajtuk az ujjlenyomatok. Ezekből a celluloid papírokból 38 darabot kaptam; talán 13 éves lehettem, amikor ezekre a cellekre elkezdtem rajzolni egy kis mesét, amit utána Super 8-as kamerával megpróbáltam felvenni. Az volt az első munkám.

Milyen tanulmányokat folytatott, és hogyan vált Önből animációsfilm-rendező?

Már az általános iskolában is jártam rajzszakkörre, s a rajzolásban rejlő tehetségem kibontakoztatásában a szüleim nagyon támogattak, igyekeztek a legjobbat kihozni belőlem. Nyolcadik osztályban megnyertem a Fővárosi Rajzversenyt, ami automatikusan felvételt jelentett valamelyik budapesti művészeti gimnáziumba, ahonnan később felvételiztem az akkori Képzőművészeti Főiskolára (ma: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), ahova elsőre nem, csak második nekifutásra vettek fel. Itt végeztem mozgóképtervező szakon. Jankovics Marcell, Richly Zsolt, Lehotay Zoltán mind a tanáraim voltak. Két évig én is tanítottam a MOME-n, most pedig a Metropolitan Egyetem (METU) tanára vagyok, és nagyon élvezem, hogy a tudásomat átadhatom a fiataloknak. Bár a világ gyorsan változik, a tapasztalatomnak van értéke, még tudok mit tanítani a hallgatóknak, és ez nagyon jó érzés.

Mely alkotásait emelné ki, amelyek jelentősen befolyásolták a szakmai fejlődését?

A főiskolán egyszer volt egy nagyon jó feladat. A filmlaborban kidobtak sok üres 35 mm-es filmtekercset, amiket megkaptunk. Ezekre kellett kockáról kockára rajzolni, melyeket utána egyből le is tudtunk vetíteni. Nagyon izgalmas és hasznos feladat volt, mert ilyen kicsiben fontos volt, hogy csak a lényeget rajzoljuk, hiszen egy kockára nem fért rá túl sok dolog. Le kellett egyszerűsítenünk mindent, és fájdalmas leckével megtanultuk, hogy egy másodperc az 24 képkocka, se több, se kevesebb. Ez a feladat visszavitt minket az alapokhoz. Az első diplomafilmem is így készült, ahol tízezer képkockát kellett egyesével lerajzolnom. Persze azóta fejlődött a rajztechnológia, de nagyon örülök, hogy ezek az alapok megvoltak.

Az Ön munkája, hogy alkosson. Ahhoz, hogy valaki elismert művész legyen, milyen készségekkel, képességekkel kell rendelkeznie?

Arra nincs recept, hogy valaki elismert legyen. Ha azt lehetne tanítani, akkor minden sokkal könnyebb lenne. A rajzfilmkészítésben sokat számít, ha valaki szeret történeteket mesélni, és az sem utolsó, ha tud rajzolni az illető. A rajzfilmkészítés egy látásmód: ha valaki animátor, akkor értenie kell a mozgásokat, de van olyan is, aki a színekhez ért, aki a színek irányából látja az animációt. Fontos, hogy a készítőnek legyen valamiféle víziója és el akarjon mondani valamit az életről, hiszen az adja a motivációt hozzá.

Rendezőként általában egy nagy csapatot irányít. Mennyire nehéz feladat ez a hétköznapokban, és mennyire fontos része a csapatvezetés a rendezői munkának?

Amikor a Kojot négy lelkét készítettük, rendezőként nagy kihívás volt számomra, mert ilyen nagy csapattal még nem dolgoztam. Korábban készítettünk már mozifilmet Novák Erikkel, a Nyócker!-t, de ott kisebb volt a stáb és azt ketten koordináltuk. Az elején elég ijesztő feladatnak tűnt összefogni a csapatot, mert ugye ezt sehol nem tanították, plusz az elején mindent kézben akartam tartani. Aztán rájöttem, ahelyett, hogy azon aggódnék, mekkora teherrel és felelősséggel jár a munkám, inkább a kollégáimra kellene hagyatkoznom. Utána már elmondtam nekik nagy vonalakban, hogy mit szeretnék, amit aztán megvalósítottak.

Hetente volt értekezletünk Zoomon – mert sok helyről dolgoztak a kollégák –, ahol mindig megbeszéltük, megnéztük az adott héten elkészült munkákat, ami nagyon jó hatással volt a csapatra, mert ha volt olyan alkotás, amit kiemeltünk, dicsértünk, az motiválta a többieket is. Ha valaki bizonyítani szeretett volna, akkor volt alkalma hétről hétre jobban teljesíteni. A kifestőktől a háttérrajzolókig mindenki ott volt a megbeszéléseken, így mindenki belelátott mások munkájába, ezáltal mintegy műhelyként tudtunk dolgozni. Rendezőként nem szerettem volna, hogy mindenki szeparáltan dolgozzon, és – szerencsére – ezekkel az online megbeszélésekkel ezt elkerültük. A másik fontos dolog a közös munkával kapcsolatban az volt, hogy rájöttem, nem szabad túlszabályozni a részfeladatokat, hagyni kell mozgásteret, felelősséget és szabadságot az alkotóknak, így lehet őket motiválni és a bennük rejlő tudást előcsalogatni.

Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik animációs filmeket szeretnének készíteni? Milyen elvek, értékrendek mentén érdemes nekikezdeni a munkának?

Az első nagy lépés, hogy hallgassanak a szívükre! Ismerjék fel, mit akarnak létrehozni, mert először az ember fejében születik meg az ötlet. Ott, akkor tökéletesnek tűnik, de amint elkezdik lerajzolni, látni fogják az ötlet gyenge pontjait is. A következő bátor lépés, ha valaki el meri mondani az ötletét másoknak is, mert akkor mindenki hozzá fog szólni, talán kritikákat is kap, amiken muszáj túllépni, mert különben az ötlet csak álmodozás marad. Meg kell hallgatni a kritikákat is, de nem szabad elveszni bennük. Nagyon veszélyes, ha az embert elkezdik kritizálni a szakemberek, és elbizonytalanodik; éppen ezért meg kell találni a középutat, hogy a kritikákkal együtt is meg tudjon maradni az elképzelése mellett.

Milyen céllal jött létre a Kojot négy lelke? Mit üzen az embereknek ezzel az alkotással?

Gyerekkorom óta nagyon vonzódom a természethez, nagyon szeretek a természetben lenni, szeretem az egyszerűségét, ami merőben más, mint a mai civilizáció. 18 éves korom óta járok egy indián táborba, amit még Cseh Tamás alapított. Ez a tábor még ma is nagy hatással van rám, ezért szerettem volna megmutatni azt a szemléletet, ahogy az indiánok látják a világot. A tábor alatt az erdőben töltünk két hetet, ami teljesen megváltoztatja az embert. Egyrészt azért, mert megért nagyon sok mindent, másrészt ad egy külső nézőpontot a mindennapi létezésünkről. Először indián meséket gyűjtöttünk Temple Rékával – az animációs film producerével –, s azokon keresztül szerettük volna megmutatni az indiánok életét. Ezen el is kezdtünk dolgozni, de amikor nem kaptunk rá több támogatást, akkor találta ki Réka, hogy készítsünk egy nagyobb lélegzetvételű, egész estés animációs filmet, így alakult ki szép lassan a Kojot négy lelke.

A Kojot négy lelke hatalmas sikert aratott hazai és nemzetközi szinten is. Számos díjat is elnyert az elmúlt időszakban. Mit jelentenek ezek a díjak Önnek?

Nem a díjakért csináltam, és fontosnak is tartom, hogy ne fejjel lefelé kezdjük a házat építeni, mint Mekk Elek, hanem azért kezdjünk el csinálni valamit, mert azt fontosnak érezzük, és hiszünk benne. Ha díjazzák a munkánkat, az nagyon jó, de azt is el kell fogadni, ha nem kapunk díjat a munkánkért. Természetesen az emberek reagálnak, visszajeleznek az alkotásra, de akkor sem lehet az a cél, amikor elkezdjük a munkát, hogy majd díjat kapjunk érte. Amit 12 évesen elhatároztam, hogy rajzfilmkészítő leszek, azt sikerült elérnem, mindkét egész estés alkotásom eljutott az Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztiválra, ahol díjat nyert, s úgy érzem, sikerült bizonyítanom magamnak és másoknak is, hogy az álmom meg tudtam valósítani.

Ugyanakkor egy díj lehet formális is, de a közönség visszajelzése nagyon megható tud lenni. A Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon (KAFF) odajött hozzám két kis cserkészlány, és mondták, hogy mennyire tetszik nekik a Kojot, hiszen ők is nagyon szeretnek táborozni az erdőben. Látszott rajtuk, hogy izgulnak, hogy készültek a mondandójukkal: ez nagyon megható pillanat volt. Voltam az országban közönségtalálkozókon is; a személyes visszajelzések sokkal többet jelentenek számomra, mint a díjak, mert azt érzem, hogy az alkotásom rátalált az emberek lelkére, és ez sokkal nagyobb siker, mint a vörös szőnyeg.

Van olyan mondat, emlékezetes dallam vagy kép, ami munkássága során végigkísérte, amit elővett a fiókból, ha szüksége volt rá, ami motiválta a mindennapokban?

Régen sok film volt, ami hatott rám, ami motivált, de mostanában az erdőben sokkal inkább találok inspirációt, vagy választ, ha elakadok valamiben. Ha motivációra van szükségem, elmegyek egyedül sétálni egy erdőbe, és megpróbálok nem gondolkodni. Az emberek szerintem „túlagyalják” a dolgokat, folyamatosan terveznek, gondolkodnak, pedig ez szerintem olyan, mint az időjárás-előrejelzés, hogy talán egy-két napra előre meg tudják mondani, mi lesz, de hosszabb távon nem, mert ahhoz túl komplex a világ. De ha csend van körülöttünk, bennünk, akkor meg tudjuk hallani a válaszokat, melyeket a zajos világban nem biztos, hogy hallunk. Nekem ez ad mostanában inspirációt, útbaigazítást, és ez adhat másoknak is, ha figyelnek rá.