Egy évad a mélységben

Mottó

„A mélységből kiáltok fel Hozzád!
Hallgass meg, Uram!
Taníts meg, hogyan kell könnyezni a meg nem érdemelt örömben, s hogyan kell örülni a megérdemelt könnyekben!
Adj erőt, hogy kevélységem csillogását elhomályosítsam, és az alázatosság szüntelenségét okosan csillogtassam!
Taníts meg, hogyan kell a gyengékhez lehajolni, és hogyan kell a féktelen erővel szemben egyenesen állni!
Adj erőt, hogy fölényesen legyőzzem a testet, és alázatosan megadjam magam a léleknek!
Taníts szelíd szóra, ha bántások érnek, s hideg mosolyra, ha jogtalan dicsérnek!
Adj erőt napközben, hogy el ne fáradjak, s fáradtságot este, hogy rögtön elaludjak!
Taníts meg lendülni, hogyha Rád találtam, s hirtelen megállni, ha utat hibáztam!
Ne add meg mindig, amit nagyon kérek, taníts bátor lenni, amikor nagyon félek!
Engedd a világot megvetve szeretni, csak magadat ne hagyd soha elfeledni!
Ez a kiáltásom, s ez maradjon végleg, s ha másképp szólnék, nagyon szépen kérlek,
Ne neheztelj rám, míg elfordítod orcád, hiszen a mélységből kiáltok fel Hozzád!”

(A budapesti Rókus kápolna bejáratánál olvasható imádság)

Bemutatkozás helyett

Valami azt súgja, hogy érdemes megosztanom az elmúlt iskolai év történéseit és tapasztalatait pedagógus társaimmal, vagy bárkivel, akit őszintén érdekel az ifjúság nevelésének-okításának kérdése.

Gimnáziumi-szakközépiskolai tanárként töltöttem el az elmúlt huszonhárom évet. Ebben a közegben megtanultam, hogy mire számíthatok, mit várhatok el a diákjaimtól. Ám a sors különös grimasza következtében úgy alakult, hogy mezőgazdasági, illetve építészeti szakmacsoportot oktató szakiskolában kellett folytatnom az ifjúság pallérozását.

A hír hallatán azt éreztem, a föld megnyílik alattam, és feneketlen mélységbe zuhanok. Nos, erről a mélységről fogok írni.

Arról, hogy mit éltem át odalenn, milyen a világ odalentről, hogyan lehet onnan meglátni a napfényt vagy a csillagos égboltot.

Fontos, hogy pontosítsam: a szóban forgó tanintézmény Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik picinyke településén működik. A tanulóközösség összetétele 95%-ban roma származású.

Reménység

„A reménység nem szégyenít meg…”
(Római levél 5,5)

Sikerült meggyőzni önmagam, hogy nekem itt küldetésem van. Az a dolgom, hogy itt álljak helyt, tegyem a kötelességem legjobb tudásom szerint. Intézményünk a már említett szakmák oktatását látja el, és emellett olyan tanulók gyűjtőhelye is, akiket gyenge tanulmányi eredményük vagy viselkedési zavaraik miatt nem láttak szívesen a környék egyetlen más középfokú intézményében sem. Az egyszerűség kedvéért, a mi iskolánkat nevezzük el Tisza-parti Végvárnak.

Augusztus vége van, és mind lélekben, mind szakmailag felkészülök a „végvári vitézeimmel” való találkozásra. Lelkileg úgy készülök, hogy szakmai kihívásnak tekintem a küszöbön álló feladatot.

Szakmailag úgy készülök, hogy megírom a pedagógiai programmal és a helyi tantervvel összhangban álló tanmeneteket, ahogyan ez egy precíz és szabálykövető pedagógustól elvárható. Reménykedek, hogy ezeket majd többé-kevésbé követni tudom.

A végvári vitézek

„Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?”
(Balassi Bálint: Egy katonaének)

Szeptember első tanítási napja van. Kicsit tartok az első találkozástól, az egymásra gyakorolt első benyomástól. Bízom önmagamban, tudom, hogy el fogom tudni fogadtatni magam. De még nem tudom, hogyan.

Hét osztályban tanítok anyanyelvet, valamint angol nyelvet. Az ismerkedést azzal kezdtem, hogy a tanulók önismeretére próbáltam építeni. Arra kértem őket, hogy mondjanak magukról három pozitív dolgot. Olyasmire gondoltam (példákkal is szemléltettem), hogy valamilyen jellembeli ékességükről számolnak be, vagy arról, hogy valamilyen tevékenységben nagyon ügyesek.

Az egyik meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a gyerekek körülbelül 70%-ának hosszas fejtörés után sem jutott eszébe pozitív dolog önmagáról. Nemhogy három, de egy sem. Azt mondták, ők sohasem gondolkoztak azon, milyen jó tulajdonság rejlik bennük. Tőlük ezt még senki sem kérdezte.

A szüleik és a szűk környezetük leginkább azzal szokták szembesíteni őket, hogy milyen hibákat követnek el, mit csinálnak rosszul.

A másik meglepetést az a tény szolgáltatta, hogy a fennmaradó 30%-nak az általam felsorolt példák ellenére sem sikerült tökéletesen értelmezni az (szerintem) egyszerű kérdést: Milyen jó tulajdonságod van? Miben vagy jó? A félreértett kérdésre, a valamiféle választ nyújtó tanulók körülbelül 80%-a ilyen választ adott: „Én nagyon szeretem a szexet, szeretek enni és sokat aludni.”

Az első napok tanulsága, tapasztalata ez volt: vigyáznom kell, mert csak én gondolom, hogy egy nyelvet beszélünk. Ami számomra evidens és egyértelmű, azt sokan másképpen értik. Például a „kérlek, légy szíves” udvariassági formulával kezdődő felszólítások pusztába kiáltott szavak. Helyettük hatékonyabbak a direkt felszólítások: Tedd ezt! Ne tedd azt!

Abból, hogy a tanulók nagyon reprezentatív hányada mit szeret, kiderült, hogy a Maslow-féle motivációs piramis legalsó szintjének teljessége fontos számukra. Tehát az is feladatom lesz, hogy megmutassam nekik a piramis következő szintjét.

Azzal bocsátottam el a gyerekeket, hogy nem baj, ha most még nem tudnak magukról sok pozitív dolgot elmondani. Nekem jó szemem és érzékem van ahhoz, hogy megtaláljam mindenkiben a jót. És meg is fogom találni. Sőt: „…hamarosan ti is fel fogjátok fedezni önmagatokban a jót, szépet, nemeset.”

Miközben biztatóan mosolyogtam rájuk, azon gondolkoztam, hogyan alakítsam ki bennük a piramis második szintjének igényét, amikor még a fiziológiai szükségleteik sem biztosítottak (pl. megfelelő étkezés). Tépelődéseimből az egyik vállalkozó szellemű végvári vitéz térített magamhoz. Arcátlan merészsége nagyobb volt, mint ő maga. Azt kérdezte, van-e férjem vagy barátom, mert ha nincs, akkor ő felajánlja szolgáltatásait…

Végvári pályafutásom első napjaiban így szembesültem egy másfajta életforma, egy másfajta világszemlélet mélységeivel.

Száguldás

Második hét. El kell érnem, hogy ne csak én akarjam tanítani őket, ők is akarják a munkát. Azt mondtam a vitézeimnek:

Képzelj el egy tűzpiros Ferrarit. Végsebessége 320 km/óra. Te vagy ez a Ferrari. Kár lenne érted, ha csak 30 km/órával araszolnál. Hiszen benned van a 320 km/órás sebesség lehetősége. Ha dolgozol az órán és tanulsz, akkor kihozod magadból a Ferrarit. De ha nem használod ki a szellemi és fizikai kapacitásodat, olyan leszel, mint a hússzal döcögő nyugalmazott versenyautó.

Kérdeztem, hogy ki akar Ferrari lenni? Mindenki jelentkezett. Igyekeztem szaván fogni a társaságot, és még melegében belekezdtem a tananyagba. Lelkesedésemmel, lendületemmel próbáltam magammal ragadni őket. Hogy száguldjunk együtt. Kértem, hogy nyissák ki a könyveket és vegyék elő a füzetüket. Kiderült, hogy könyvük az nincs. Bár az első héten megkapták a tankönyveket (a tanulók kb. 90%-a ingyenes juttatásként kapja), azokat nem szokták magukkal hozni. Nehéz a táska, ha könyvvel terhelik meg. Sebaj, mondtam, holnapra legyen mindenkinél könyv.

Aznap a műelemzés és értelmezés világába úgy vezettem be őket, hogy én voltam a hangoskönyvük. Aztán interaktív módon szedtük ízeire a tankönyv első versét, hogy végül új értelmet nyerve újra összerakjuk azt. Közben leküzdöttünk néhány nyelvi nehézséget, értelmezésbeli tévedést. Az együtt gondolkodás során az derült ki számomra, hogy a gyér szókincsüknél még elkeserítőbb az érzelmi sivárság, sekélyesség, amiben élnek. Számukra ez természetes állapot, amiben ők nagyon jól érzik magukat, nem is vágynak többre. Szóval, az érzelmi intelligencia fejlesztése is szép feladatnak mutatkozik.

Az irodalmi mű szóbeli értelmezésén túl vagyunk. Mondom, vegyék elő a füzeteket. Itt jött a következő apró akadály. Kétféle helyzettel találkoztam. A tanulók harmadának nem volt semmilyen füzete. Jó hír, hogy a többinek volt. Nem is akármilyen!

Fellapoztam, és teljesen elbűvölt a sokoldalúságával. „Polihisztor” füzetnek neveztem el, mert minden tanult tárgyat magába olvasztott. Volt abban történelem, matematika, anyagismeret, növénytermesztés, állattenyésztés, órarend, szakmai rajz. És még egyéb hasznos információ is volt benne. Például, hogy Pisti+Marcsi=Szerelem. Mielőtt bárkinek kételye támadna a hír valódiságát illetően, az egész oldalt betöltő szív, amibe beleírták, minden kétséget eloszlatott.

Kértem, hogy a következő órára legyen mindenkinek „külön bejáratú” magyar füzete. Megfordultam a tábla felé, hogy felírjam a vázlatot. Az eddig figyelő, feladatra koncentráló gyermeksereg köréből előbb halkabb morajlás, majd egyre erősödő zaj hallatszott. Megfordultam, hogy kiderítsem a zajongás okát. Nos, a mozgolódásnak több oka volt: a vitézek egy része nem is gondolta, hogy amit én a táblára írok, azt neki a füzetbe írnia kell. A másik része pedig nem rendelkezett írószerrel, és a többitől próbálta azt beszerezni. A végvári vitézeim fegyver nélkül, munkaeszköz nélkül járnak iskolába.

Toll helyett mindenkinél volt okostelefon, amivel facebook-ozni lehet. Egészen hatalmába kerített a kisebbségi komplexus, mert mindig is tartottam az olyan szerkezetektől, amelyek okosabbak, mint az, aki kitalálta őket. Aztán volt még náluk sok elbűvölő dolog.

Valamennyi lány táskájában volt olyan sminkkészlet, amit bármelyik kozmetikus megirigyelhet. Egyiknél volt hajvasaló is, az iskolai túlélő készlet nélkülözhetetlen darabja. Egyik fiú mutatott nekem egy szép grafikát, amit majd rá fognak tetoválni a hátára.

Egyelőre ennyit a száguldásról.

Segíts magadon és…

Második hónap. Valamit sürgősen ki kell találnom. Úgy érzem, az elmúlt időszakban semmit sem csináltam. A vitézek még mindig tankönyv nélkül járnak iskolába. Füzetük csak elvétve van. Tolluk sincs. Az ígérgetéseikkel telt el a szeptember. Nekem kell lépnem valamit. Irány a papír-írószer bolt. Vettem annyi füzetet, ahányan vannak. Vettem egy jókora doboznyi olcsó tollat. És lássatok csodát! Októberben megérkezett a végvári Mikulás. Mindenki kapott egy füzetet. És tollat is kapott az, akinél éppen nem volt. A füzetre ráírtuk a tanuló nevét, de nem vihette haza. Arra való, hogy az iskolában az órán legyen mibe dolgoznia. És nem lehet „polihisztor” füzet. Minden jog a magyar nyelvnek és irodalomnak van fenntartva benne. Óra végén összegyűjtöm és beteszem a szekrénybe. A tollat is vissza kell adnia óra végén, hogy másoknak is oda tudjam adni, amikor nincs sajátjuk. Ez a szabály. Azt kérdezték, miért vagyok velük ilyen nagylelkű? Miért nem mindegy nekem, hogy van-e felszerelésük vagy nincs?

Mondtam, hogy szeretném elvégezni a munkámat, de együttműködésük nélkül nem lehetséges.

A tankönyv kérdését is megoldottam. Esélyem sem volt, hogy az év elején kiosztott könyvek előkerüljenek. Magam válogattam össze olyan irodalmi műveket, amelyeket nemcsak irodalomtanításra tartottam alkalmasnak, hanem érzelmi nevelés célját is szolgálhatták. Nem utolsósorban pedig témájánál fogva érdekelhette délceg vitézeimet. A novellákat felolvastam nekik, aztán felírtam kérdéseket a táblára, a válaszokat le kellett írniuk a füzetbe.

Közben túljutottam egy másik sokkon. Még év elején felmértem az íráskészségüket, és megállapítottam, hogy a kötőszavakat többnyire helyesen tudják leírni. A többi szóval már nem dicsekedhetünk. Korábban megszoktam, hogy hibapontokat számolok össze, és ehhez mérten adom a minősítést. Ez most lehetetlenné vált. A lap piroslik az egy-két-három vonalas aláhúzásoktól. Egyet végigszámoltam, és megijedtem tőle. Nem akarom tudni a többi számot.

A lesújtó eredmény újabb elhatározásra ösztönöz. A feldolgozni kívánt verset előbb lemásoltatom a füzetbe. Ezt követően foglalkozunk majd csak vele, elemzés vagy szövegértést ellenőrző kérdések formájában. Arra is rájöttem, hogy az én vitézeim tulajdonképpen zsoldosok. Semmit sem hajlandóak csinálni „ingyen”, csak azért, mert én azt mondom. Csak akkor tesznek bármit is, ha abból valami közvetlen hasznuk van.

És én hogyan tudom kifizetni a zsoldjukat? Jó jeggyel. Tehát arra a kérdésre, hogy: Miért kell ezt nekünk leírni? Nem az a helyes válasz, ami kézenfekvő, hogy tudniillik azért, mert gyakorolnod kell a helyesírást. A zsoldosaim számára az elfogadható válasz: azért, mert jegyet kapsz a másolásra. Jegyet kapsz a szövegértésre stb.

Természetesen az én elvárásaim szorosan összefüggenek az ő elvárásaikkal. Én elvárom tőlük, hogy írjanak, írjanak és megint írjanak. Ők elvárják tőlem, hogy óráról órára, minden irományuk az utolsó betűig ki legyen javítva. És én kijavítom. Még azt is megtanultam, hogy nem elég a hibás részt aláhúzni, mert nem tudják, hogyan kell helyesbíteni. Oda kell írni a helyes formát.

Lámpások a mélyben

„Ahány szóra vágyó gyermek,
a jövőnek megannyi lámpása a meglódult időben.”
(Sütő András)

Még mindig októberben jártunk. És megláttam a fényt. Kétszer is. Azt a feladatot kaptam, hogy október 6-ra, az aradi vértanúk emlékére műsort állítsak össze. Már ismertem a seregem összetételét, tudtam, hogy ki az, akire számíthatok. De meglepetésemre, olyan gyerekek is jelentkeztek a feladatra, akiket korábban nem éreztem igazán együttműködőnek.

Félretettem a fenntartásaimat, és számukra is biztosítottam szereplési lehetőséget. Rövid időnk volt a felkészülésre, de ez jótékonyan hatott a közös munkánkra. A korábban zabolátlan társaság hirtelen megkomolyodott, mert érezte, hogy csak így tudja a leégés veszélye nélkül elvégezni a rábízott feladatot. Kénytelenek voltak fegyelmezettnek lenni, egymásra odafigyelni, egymást segíteni. Jó volt látni őket. Jó volt velük lenni. Jó volt velük dolgozni.

Sok gyereknek kellett szerepet adnom, ezért több narrátorom volt a kelleténél, volt szavalóm, volt mécsesgyújtogatóm. És volt 13 vértanúm, akik a megemlékezés végére meghaltak becsülettel, ahogyan az vértanúkhoz illik. Belevesztek az októberi délelőtt ködébe. De minden szereplővel kigyúlt egy kis lámpás. Lámpás abban a bizonyos mélységben.

Aztán megkaptuk a következő feladatot. Október 23-ra is műsort kellett készíteni. Egy kicsit több időnk volt a felkészülésre. Azt mondtuk, ennek még jobbnak kell lenni. Megkeresett néhány olyan gyerek, akiket nem tanítok, hogy ők is szeretnének részt venni a következő műsorban. Adnék-e nekik szerepet? Természetesen őket is bevettem a csapatba. Néhány kollégám megjegyezte, hogy csak azért van ez a lelkesedés, mert a közös próbák idején lóghatnak a vitézek az eredeti órájukról.

Én pedig azt gondolom, hogy talán könnyebb az órarend szerinti órát passzívan végigülni, mint szerepet, verset tanulni, és annak a felelősségét viselni, hogy rajta is múlik egy esemény, egy műsor sikere. Így aztán egy percig sem éreztem lelkifurdalást azért, hogy amikor lyukas órám volt, kikértem őket saját órájukról. Szépen haladtunk a felkészüléssel, és amikor eljött az ideje, megcsináltuk az október 23-i forradalmat is. Újdonsült forradalmárjaim ismét nagyon büszkék voltak magukra. Valóssággal sütkéreztek a dicséretben. Csillogó szemük újabb lámpásokat gyújtott a mélységben.

Hirtelen ugrással a Maslow-piramis negyedik szintjén találta magát a gyermek. Elkezdett vágyni mások elismerésére, és ezért hajlandó volt valami plusz feladatot elvégezni.

Azt kérdezték, mikor fogunk újra szerepelni? Azt javasoltam, csináljunk egy szép karácsonyi műsort.

Elhaló láng

Nem szabad egy pillanatig sem elbízni magunkat. Még mindig van egy csomó probléma, amire nem tudok megoldást. Például az, hogy a gyerekek egymás között nagyon csúnyán beszélnek. Ha valami bajuk van egymással, akár az órán is, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illetik egymást.

Amikor a tűrhetetlen hangnemre figyelmeztetem őket, csodálkozva rám néznek, és azt kérdezik, mit is mondtak, ami nekem nem tetszik? Már észre sem veszik az ocsmányságot. Kérdezem tőle: miért beszélsz így a társaddal? Haragszol rá? Azt mondja, nem. Csak úgy mondja. Kérdem tőle: mit fogsz neki mondani, amikor tényleg haragszol rá!? Azt mondja, a legjobb barátja az, akihez a reprodukcióra utaló felszólítást intézte. Erre mondtam én, hogy már ellenségre sincs szüksége annak, akinek ilyen barátja van.

A legkisebb nézeteltérést is verbális vagy fizikai erőszakkal tudják csak elintézni. Ez nagyon elszomorít. Ilyenkor kihal a mélységben a láng.

Játék a mélyben, avagy a látható költészet módszere

„Jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!”
(József Attila: Levegőt!)

Naponta vérző szívvel tapasztalom a korjelenséget, hogy fiataljaink nem szeretnek olvasni, vagy ha mégis olvasásra vetemednének, nem értik, mit is olvasnak. Ezért azt gondoltam, egészen más irányból kell a dolgokat megközelítenem. Ha nem szeretik és nem értik a verset, akkor játsszunk a költészettel! A gyerekek olyan világba születtek, amelyben az információszerzés meghatározó tényezője a vizualitás. A vizualitás iránti igényüket kiaknázva, a költői nyelv képszerűségét próbáltam megfoghatóbbá, érzékletesebbé tenni.

Óra végi szórakozásnak szántam a következő feladatot:

A Himnusz szövegéhez, sorról sorra, néhol szavanként hozzárendeltem egy-egy képet. Addig keresgéltem a Google-ban, amíg olyan képet nem találtam, amely megközelítette azt a képet, amely az adott verssorról vagy sortöredékről saját képzeletemben megjelent.

A képeket – a vers szövege nélkül – szakaszonként elhelyeztem egy-egy borítékban. A borítékokat kiosztottam az egyes csoportoknak azzal az utasítással, hogy egy általuk jól ismert vers egy-egy szakasza elevenedik meg képekben. Találják ki, melyik vers. Volt olyan csoport, amelyik 3 perc alatt felismerte a Himnusz adott szakaszát. Volt olyan, aki 8-10 perc múlva jutott a felismeréshez. De mindenki számára sikerélményt jelentett, amikor kitalálta. Tetszett a játék. Én is jól szórakoztam, míg az elképzelésemhez illő képeket megkerestem, a diákok jól szórakoztak, míg kitalálták.

A játékot követően született meg az ötlet, hogy jó lenne ezt a képi megjelenítést felhasználni az irodalomtanításban. Talán lesz olyan irodalmár, aki úgy érzi, hogy ezzel profanizálom a művet. Én pedig ezzel kapcsolatban Machiavelli elvét vallom, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ha sikerül felkeltenünk az érdeklődést a vers iránt, megmutatnunk a versben rejlő gazdag képanyagot, akkor elértük azt a pedagógiai célt, amiről egy magyartanár álmodik.

Lelkesedésem első lendületében kidolgoztam körülbelül 30 verset, és készítettem belőle egy albumot. Odaadtam magyar szakos kollégáimnak, hogy használják fel szemléltető anyagként.

Miután magam is sikerrel használtam a kész anyagot az órán, azt kértem a diákoktól, elevenítsék meg képekben a kedvenc versüket. A diákok nagyon kreatívan oldották meg a feladatot. Utólag arról számoltak be, hogy hosszasan foglalkoztak a vers kidolgozásával. Sokszor elolvasták a verset, elidőztek egy-egy sor értelmezésével, a megfelelő kép megtalálásával. Az elkészült vers megajándékozta őket a jól végzett munka örömével.

Az irodalmi mű értelmezése alkotói folyamatot igényel a befogadó részéről, amely során az olvasó saját elképzelése, ízlése szerint újraalkotja a művet.

Az általam vizuálisan megjelenített versek csupán az én értelmezésemet tükrözik. Nem az a célom, hogy kész sémát nyújtsak bárkinek, csupán azt az alkotói folyamatot kívánom elindítani, amely során ki-ki megalkothatja – akár gondolati síkon, akár hasonló képi megjelenítéssel – a saját olvasatát. Tudomásul kell vennünk, hogy nem minden vers tartozik a „látható” kategóriába. Vannak olyan művek, amelyek pusztán intellektuális-érzelmi síkon közelíthetőek meg, értelmezésükhöz másfajta kognitív folyamat szükséges.

A látható költészet módszere sikeresen alkalmazható azoknak a körében, akik már érzik a költészet ízét, de azok esetében is megér egy próbát, akiknek még nem sikerült lélekben közel kerülni a vershez.

A verset előbb megbeszéltük az órán, aztán a megfelelő utasításokkal ellátva, a gyerekek informatikaórán készítették el a prezentációt. Így az informatikai ismereteiket is mozgósíthatták. Informatikából is, magyarból is értékeltük a munkájukat.

Ami az irodalmi részét illeti, az elkészült prezentációkból kiderült, mennyire értette meg a diák a költői képeket, milyen az asszociációs képessége, mennyire kreatív, milyen az ízlésvilága.

Számomra rengeteg hasznos információt nyújtott az ő megközelítésük. Megbeszéltük, hogy az értelmezési lehetőségek széles skálájában rejlik a költészet varázsa.

Készülődés a fény ünnepére

November. Az élet a végvári vitézekkel azonban továbbra sem csak játék és mese. A verbális és fizikai agresszió az egyetlen általános reakciójuk bármilyen őket ért valós vagy vélt sérelemre. A szűnni nem akaró durva viselkedést, a csúnya beszédet a lelki sivárságuk számlájára írom. Ezért igyekeztem olyan történeteket vinni az irodalomórára, amelyek az érzelmi nevelést is szolgálják, ugyanakkor a művekben ábrázolt világ nem ismeretlen közeg a számukra.

A karácsonyra való ráhangolódást karácsonyi versekkel és karácsonyi témájú novellákkal oldottam meg.

A prózai művek a szegénységben is megőrzött emberi méltóságról, szeretetről, családi összetartásról szóltak. A novellák közül kettő nagyon megtetszett a gyerekeknek, ezért úgy döntöttünk, hogy a karácsonyi műsorban előadjuk Jókai Mór Melyiket a kilenc közül? és Sütő András Egy csupor zsír című írásait. Az összeállításunkban szerepelt versmondás, éneklés, meg a két jelenet.

A jeleneteken sokat kellett dolgozni. Színészpalántáim között akadt tanulási nehézségekkel küzdő jelölt is. Az olvasópróbán tapasztaltam, hogy bár jól tud játszani, a szöveg folyamatos olvasása nehezére esik. Nem akartam tőle megválni. Így aztán hallás után tanítottam meg neki a szöveget. Én előbb felolvastam, ő addig ismételte, míg megtanulta. Később, amikor már ismerős volt számára a szöveg, elég volt egy röpke pillantás a papírra. A próbák során rájöttem arra, hogy sok (nem „diszes”!) diákom eredményesebben tanul hallás után, mint vizuálisan. Ha ő olvassa a szöveget, nem érti, mert az olvasás technikájával van elfoglalva. Az olvasás nincs készségszinten. Ha én olvasom neki, akkor érti. 

A november a lázas készülődés jegyében telt el. Ha beléptem az iskolába, rögtön azt kérdezték: Lesz ma próba? És volt próba, legalább kétnaponta.

És volt egy csomó intrika. Méghozzá naponta. Ezeket kezelni kellett, megtanulni felülemelkedni rajtuk. Újra meg újra megmagyaráztam, mennyire fontos az, hogy ki-ki a feladatára, a saját szerepére koncentráljon úgy, hogy próbáljon kizárni minden más zavaró körülményt. Ugyanakkor a játékpartnerre is figyeljen, hogy szükség esetén segíteni tudja. Bár a szereplőim különböző osztályokból, évfolyamokról kerültek ki, november végére kezdtek csapatként megnyilvánulni.

(folytatás a következő számban)