Egy évad a mélységben

 

Betlehemi csillag alatt

December közepe. Az előadás időpontja a téli szünet előtti utolsó tanítási nap. A karácsonyfa teljes díszben áll az ebédlő egyik szögletében. Az iskola népe kíváncsian tódul az ebédlőbe, a színpad elé.

Csak reménykedni tudok abban, hogy mindenki itt van, és senki sem felejtette el a már unalomig gyakorolt szövegét. A kellékek a helyükön vannak. A Melyiket a kilenc közül? történetéhez az árusok portékái, az ezer pengős bankó, a kis faládikó meg egy pár piros topánka. Az Egy csupor zsírhoz a piros pöttyös bögre (benne zsír), kenyérhéj, nagyapó kucsmája, bundás mellény, petróleumlámpa.

A szereplők mind megvannak, ám az egyik énekes madaram kissé berekedt. Hall’s Cukorkával kezeljük.

A másik primadonnámon még reggel kitört a hiszti. Otthon felejtette a „fellépőruháját”, és ugye nem gondolom komolyan, hogy ő amolyan közönséges utcai ruhában fog énekelni. Egy percig sem mertem ezt komolyan gondolni. Csak egy erőtlen próbálkozás volt részemről a felvetés. Tehát reggel még volt egy fuvarom a szomszéd faluba, hogy elhozzuk az énekléshez nélkülözhetetlen ruhadarabot.

Az informatikus kollégám a helyzet magaslatán áll az erősítéssel, minden műszer, minden mikrofon és egyéb technikai eszköz működik.

Úgy tűnik, mindenki tudja a helyét. Sőt mi több, nemcsak tudja, de a helyén is van. Kezdődhet a show!

Meglepett, hogy a máskor kezelhetetlen diáksereg, a nézőközönség szinte pisszenés nélkül figyelte végig az egyórás előadást.

A színészpalántáim hozták a próbákon megszokott formájukat. Amit eddig is magabiztosan tudtak, az most is ment. Amit a próbákon vétettek, szinte ugyanazok a bakik most is előjöttek. De ezek apróságok voltak. Ezeket a hibákat csak mi, a beavatottak vettük észre. Egy összenézéssel meg is beszéltük. Igazából a közönségre olyan hatást tett a műsor, amire számítottunk. Szem nem maradt szárazon. Nemcsak a nézők, hanem a szereplők is megtanulták, megtapasztalták, mit jelent a katarzis. És mit jelent értéket létrehozni vagy közvetíteni.

Ezzel a műsorral kívántak a gyerekek áldott karácsonyt mindenkinek. És a szívüket „feltűzték” a karácsonyfánk tetejére. Így gyúlt újabb fény a mélységben. Megláttuk a betlehemi csillagot.

 

Viszály, avagy „Griffendél-ház kontra Mardekár-ház”

Februártól új feladattal bővült a palettánk. A március 15-i műsor előkészületei kötötték le figyelmünket, minden fölösleges energiánkat. A műsorkészítés már-már rutinná válhatott volna számunkra, ha a szervezés forgatókönyvébe nem kerül új elem. Ez az új elem lényegesen megnehezítette küldetésünk teljesítését.

A helyzet megértése érdekében, a mi Tisza-parti Végvárunkról tudni kell még néhány dolgot. Iskolánk többcélú intézmény telephelye, amelynek a székhelye a végvárunktól 7 km-re van egy kisvárosban. A székhelyen gimnáziumi és szakközépiskolai képzés zajlik. Bár egy intézmény vagyunk, a két telephely diákjai csak ritka alkalmakkor találkoznak. Ám ezek a találkozások sohasem zökkenőmentesek.

Ez alkalommal az ünnepi műsort a két telephely egyesített csapataival kellett megoldanom. Az volt a cél, hogy a két diáksereg közötti képzeletbeli szakadékot csökkenteni próbáljuk.

A közös feladattal lehetőséget kaptak, hogy mutassák meg magukat, ismerjék fel egymás értékeit.

Az összeállított műsor szerepeit arányosan osztottam el a két telephelyen. 10-10 fő képviselte saját háza táját. A szerepeket a csoportok képességeihez szabottan osztottam ki. Február folyamán külön foglalkoztam a csoportokkal. Minden zökkenőmentesen haladt. Mindenki a maga képességeinek megfelelően sajátította el a szerepét.

Márciusban a tavasz első fuvallata magával hozta és széthintette a viszály magvait. Eljött az ideje a közös próbáknak. Egyszer az egyik telephelyre szerveztem a próbát, aztán a másikra.

A korábban megszokott idilli hangulat egyszeriben szertefoszlott. Érezni lehetett a puskaport a levegőben. A „Griffendél” és a „Mardekár-ház” között csak úgy pattogtak a szikrák: gúnyos megjegyzések, lesújtó pillantások, kakaskodás formájában. Az én végvári vitézeim úgy érezték, hogy a gimnazisták lenézik őket. Valóban volt némi lekezelés és fölényesség a viselkedésükben. Ám magasabb színvonalú volt a teljesítményük. A végváriak ettől zavarba jöttek, sokat hibáztak, amit a gimnazisták nem hagytak észrevétel nélkül. Erre hiszti, duzzogás, makacskodás volt a válasz.

Mindaz, ami külön-külön működőképes volt az egyes házak esetében, a közös próbán kudarcba fulladt. Két közös próbánk tapasztalata lesújtó volt.

Mindkét csapattal próbáltam külön-külön beszélni. A gimnazistákat támogató együttérzésre és együttműködésre biztattam. A végvári vitézeimtől azt kértem, hogy próbáljanak a feléjük irányuló előítéleteken túllépni, sőt felülkerekedni rajtuk. Kemény munkával, komolysággal, színvonalas teljesítménnyel ki lehet vívni kortársaik elismerését is. A feladatra kell koncentrálni, nem a rájuk szegeződő kritikus tekintetekre. A közös próbákon tanúsított viselkedésükkel sajnos csak alátámasztották az előítéleteket. Itt a nagy alkalom, hogy megcsillantsák igazi képességeiket, amelyeket én már jól ismerek, de a testvérháznak még nem mutattak meg.

Bánt a viselkedésük, de nem csak ők okolhatók a problémákért. Viszálykodásuk, intrikáik jól modellálják a felnőttek társadalmát. Görbe tükröt állítanak elénk.

Szorongásokkal teli hangulatban, igen vegyes érzelmekkel várom a március 15-ét. Forrong a mélység idelenn.

 

A jégszakállú herceg vára

Március jámbor szándékkal köszöntött be. Hétágra sütött a nap, egyre kellemesebbre fordult az idő, kicsalogatta a rügyeket. Az emberek már feledni készültek a hosszú, kimerítő telet.

De március 14-ére, a forradalom 165. előestéjére, a megemlékezések napjára a már-már búcsút intő tél megrázta még egyszer jégszakállát. Fagyot prüszkölő, elemi erővel száguldó szél söpört végig a vidéken. Belekapaszkodott mindenbe, amit újában talált. Ellenállást nem tűrt. Fákat tördelt, villanyoszlopokat fektetett le vagy tört ketté. Fagyott könnycseppjeit szétszórta a fákra, beborította velük az utakat, a mezőt. Hátborzongatóan szép volt. És pusztító. A kipattant rügyekkel teleaggatott fákat a jég-briliánsok körülölelték, átlátszó jégkapszulába zárták. Ugyanilyen formában telepedtek rá a magasfeszültségű villanyvezetékekre is. A fák néma ellenállással tűrték. A gyengébb vezetékek viszont látványosan kapituláltak, és sorra elpattantak, akár a hegedűhúr.

E napot megelőző időszakban még azt gondoltam, hogy csupán a műsor sikere miatt van okom aggodalomra. Még nem sejtettem, hogy az elkövetkező napok eseményei mellett eltörpül majd a műsor kimenetele miatti feszültség.

Műsorunkat három helyszínen kellett előadnunk. Reggel 9-kor a Tisza-parti Végvárban, 11 órakor az intézmény székhelyén, délután 6-kor pedig a kisvárosi ünnepségen. A műsorban szereplő 20 gyereket az intézmény kisbuszával és személygépkocsival szállítottuk egyik helyszínről a másikra. Már ekkor kaptunk egy kis ízelítőt az időjárás haragjából.

A vitézeim izgalmukban elfelejtettek acsarkodni, csúnyán nézni, lesújtó tekintetekkel ostromolni egymást. Végre sikerült kizárólag a feladatra koncentrálniuk. De így sem úsztuk meg bakizás nélkül. Az első helyszínen a gyönyörűen szavaló vitéz kihagyott egy szakaszt a Nemzeti dalból. A másik helyszínen a 12 pont egyike maradt ki. De sikerült Landerer nevét helyesen ejteni, és nem lett belőle a sokkal szebben és értelmesebben hangzó Leander, ahogyan a próbákon emlegette az egyik lány.

Az összbenyomás egészen jó volt, az iskola közönsége figyelmesen nézte végig a műsort. A forgatókönyvet kissé átíró szereplők aggodalmas kérdésére, hogy: „Nagyon elszúrtuk, tanárnő?” – igyekeztem megnyugtató választ adni. Mondtam nekik, hogy hibáik házon belül, iskolai családunkon belül maradnak. Tekintsék a két szereplést főpróbának, illetve a főpróba főpróbájának. Minden maradék energiájukat, egészséges lámpalázukat tartalékolják az esti szereplésre, amely a kisváros elöljárói és érdeklődő közönsége előtt fog zajlani.

Eredeti terv szerint a városi megemlékezés egy rendezvénysorozatból állt volna, amelynek egy része a mi műsorunk. Minden mozzanata a szabadba volt tervezve. A 6 órakor kezdődő fellépésünket megelőzte volna a református kisiskolások műsora a templomkertben, amelyet fáklyás felvonulás követett volna.

Ám közbelépett a jégszakállú herceg. Már reggel megmutatta magát, ezért a két előző mozzanatot törölték a programból, a mi fellépésünket pedig áthelyezték a kisváros művelődési központjába.

A 20 fellépőm közül 8 nem helyi lakos, hanem a környező településekről való. Tanítás után ők nem mentek haza, hanem a székhely kollégiumában maradtak, egy kollégám felügyelete mellett. TV-nézéssel, illetve internetezéssel próbálták kitölteni a várakozási időt. De nem sokáig. Délután fél háromkor megszűnt az áramszolgáltatás. Csak a tűzriasztó szirénája hasított bele az áramszünet okozta csendbe. A tűzriasztó ugyanis mindig megszólal áramszünet esetén.

A 8 vitézem nem bámulhatta többé a képernyőt, nem merülhetett el a facebook nyújtotta örömökben. Kénytelenek voltak egymás felé fordulni, egymást szórakoztatni. Amikor négy órakor megérkeztem hozzájuk, éppen egy hagyományos társasjátékot játszottak. Hoztam nekik uzsonnát, amit a lányok nagyon rutinosan osztottak szét. Evés végeztével elmosogattak, rendet raktak, még ki is takarították a teakonyhát. Mintha egy család lettek volna.

Az áramszolgáltatás még 4 órakor sem állt helyre. Ekkor a város vezetősége intézkedett, és egy aggregátort vittek a művelődési központba. Elkezdték szerelni a fény- és hangtechnikát.

Ekkorra már elterjedt a hír, hogy a kísérteties időjárás földre kényszerítette a villanyoszlopokat, leszaggatta a jégkönnyekkel megnehezített vezetékeket. Az utakat tükörjég borította, több busz is árokba csúszott a környéken.

Hat órára, mire a megemlékezés elkezdődött, a kisváros és az egész környék teljes sötétségbe burkolózott. Csak a művelődési központból szűrődött ki némi fény. Az épület előterét és galériás részét sikerült megvilágítani. Zöldes színű hangulatvilágítás vett körül minket. Meghittséget, otthonosságot árasztott. A hangtechnika is működőképes volt, de a műsorunk záró részét képező kivetítés nem volt megoldható. Nem bírta az aggregátor a laptop és a projektor párhuzamos működtetését.

A galéria volt a színpadunk, itt álltak mikrofon elé a szereplők. Intézményünk igazgatója itt mondta el ünnepi beszédét. A közönség lent az előtérben a „lábaink előtt hevert.” Sokkal több ember gyűlt itt össze, mint amennyi ilyen ítéletidőben elvárható volt. Úgy tűnik, a baj jobban összehozza a magyar embert, mint a túlzott jólét.

A szereplők vitézül helytálltak. Előkerült a Nemzeti dal elveszett szakasza, a 12 pontból nem spóroltak ki egyet sem, Landerer sem lett átkeresztelve. Talán a követelések sikerültek kissé erőtlenebbre, mert elfáradtak a vitézek.

Összességében úgy érzem, hogy méltóképpen ünnepeltünk. Majdnem ’48-as technikai körülmények között.

Úgy szerveztük meg a vitézek hazajutását, hogy a szomszédos településeken lakó 8 gyereket az intézmény sofőrje szállítja haza a kisbusszal. A megemlékezés végeztével hívnom kellett telefonon, de a mobilszolgáltatás akadozott az áramszünet miatt. Végül sikerült kapcsolatba lépnünk, és hosszas várakozás után meg is érkezett a sofőr a busszal. Az utakat jégpáncél borította, ezért csak lépésben, hússzal tudott idefelé haladni. A kisbusz tolóajtaja befagyott, jégoldóval kellett permetezni, hogy ki lehessen nyitni. Amikor végre beszállhatott a kissé viharvert társaság, megkönnyebbülve intettem utánuk. Négy, helyben lakó vitézt magam szállítottam haza. Vegyes csapat volt: fele Griffendéles, másik fele Mardekáros. Abból, ahogyan a nap élményeit elemezték útközben, úgy éreztem, hogy a két ház megbékélt egymással. Az egyik házból való megdicsérte a másikat a szerepléséért, mire az boldogan újságolta, hogy tud ám másik verset is. Ugyanis ezzel párhuzamosan a költészet napjára is készülünk. És nem kis büszkeséggel, elkezdte szavalni az Óda Mellékdalát.

Amikor a vaksötétben végre hazaértem, azt gondoltam, hogy a hosszú, mozgalmas nap véget ért, de a megtapasztalt zord útviszonyok nem hagytak nyugodni. A sofőrnek három településre kellett szállítania a gyerekeket. Valamennyiért aggódtam. Este 10 óra körül hívtam fel a sofőrt, megnyugtató híreket remélve. Ám kiderült, hogy három kislánnyal nem tudott célba érni, mivel az adott település egy, az úttestre dőlt villanyoszlop, valamint az úttesten keresztben heverő villanyvezeték miatt megközelíthetetlen. Oda se bemenni, se a településről kihajtani nem lehet. Ezért visszafordult, és szülői engedéllyel, a három gyereket egy negyedikhez vitte éjszakára. A Griffendél-ház lakója befogadott három Mardekár-házból valót. Lehet, hogy ez lesz egy gyönyörű barátság kezdete.

Arra gondoltam, talán a ’48-as hőseink küldték intő jelnek ezt a félelmetes időjárást. Azt üzenik a tíz vagy inkább tizenötmillió magyarnak: itt az ideje az összefogásnak.

„A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

(József Attila: A Dunánál)

(Megjegyzés: Ezt a fejezetet eredetileg papírra rögzítettem, gyertyafény mellett. Ezután még két napig nem volt áramunk.)

 

Végjáték

Az iskolai év végéhez közeledve, műsorszervezői feladataim lassan elfogytak. A március 15-i megemlékezéssel párhuzamosan kezdtem dolgozni részben ugyanazzal, részben másik csapattal a Költészet Napi műsoron. Vannak olyan állandó szereplők, akik még eddig minden eseménynek aktív résztvevői voltak. De vannak olyanok is, akik menet közben bátorodtak fel, kaptak kedvet a szerepléshez. A tanórai rutin mellett üdítően hatott az én lelkivilágomra is a közös munka, az elért sikerek.

A próbákon már úgy tűnt, hogy rendben lesz minden. Az előadás napján viszont 4 szereplőnk hiányzott. A műsor csak a teljes repertoárral volt kerek és koherens. 9 órától terveztem a próbát, 10-től volt a fellépés. A hiányzók verseit gyorsan szétosztottam a jelenlévők között. A verseket megtanulni nem volt idő, de rövid gyakorlás után sikerült kifejezően felolvasniuk.

A műsort úgy állítottam össze, hogy az első felében a gyermekek kedvenc verseiket mondták el. Az egyik kilencedikes fiú már korábban jelezte, hogy ő maga is szokott verseket írni, ezekből szeretne felolvasni. Két nagyformátumú spirálfüzetnyi, kalligrafikus betűkkel megírt verset hozott el nekem. Ő írta valamennyit, és azért adta ide, hogy válasszam ki belőlük azt a néhányat, amit felolvasásra érdemesnek tartok. Két napomba telt, míg átrágtam magam a köteteken. Roppant jólesett a bizalom, amellyel felém fordult, rám bízva titkait. A versek olvasása közben tárult fel előttem a fiú valódi énje. A látszólag flegmatikus külszín mögött megbújó kis költőnk mindenre érzékeny, sérülékeny lelkébe nyertem betekintést. Nemes gondolatok, mély érzelmek tárháza volt a két kötet.

A stílus és a költői megformálás viszont fejlesztésre szorul. De majdnem minden versében található olyan rész, amelyben egy-egy értékes gondolat szép költői formát ölt. Kiválasztottam egy kis gyöngyszemet, amelyet maga a büszke szerző adott elő.

Érdekes volt a tanulóközönség viszonyulása: amikor bekonferálták, hogy a fiú saját versét adja elő, akkor lekicsinylő moraj fogadta. A vers elmondását azonban vastaps követte.

A műsor további részében József Attilára emlékeztünk. Olyan verseket válogattam ki, amelyekből életpályájának, költői fejlődésének egyes állomásait követhettük nyomon.

Bizonyos verseket – a már korábban ismertetett látható költészet módszerével – képekben megjelenítve vetítettünk ki a közönségnek. A végvári lányok nagyon szívesen énekelnek, most is kaptak erre lehetőséget.

Az előadás vége egyben a búcsút is jelentette számunkra. Amilyen hirtelen váltással kerültem szeptembertől az intézményünk székhelyéről a telephelyre, ugyanolyan hirtelenséggel kaptam egy nagyon kecsegtető ajánlatot más munkakörbe, amit el is fogadtam.

Ezt a döntésemet akkor és ott, a műsor után mondtam el a tanítványaimnak. A döbbeneten kívül érezhető volt a felém sugárzott szeretetük is. Búcsúdalt rögtönöztek nekem, én pedig ott álltam közöttük a könnyeimmel küszködve. Akárcsak Antoine de Saint Éxupéry Kis hercege a rókát, én is megszelídítettem a végvári vitézeimet. Örökre felelős leszek értük.

Ezeket a dolgokat azért írtam le, mert arra gondoltam, rajtam kívül még nagyon sokan küzdenek olyan problémákkal a mai közoktatásban, amilyenekkel én küzdöttem. Igen, voltam a mélyben. Odalenn néha még sötétebb a helyzet, mint amilyennek felülről látszik. De az esetek többségében apró lámpásokat tudunk gyújtani a mélyben, amelyek mutatják az utat, a helyes irányt. Szeretettel és emberséggel szeretetre és emberségre tudunk nevelni. A túlélésünket segíti, ha naponta apró sikereink morzsáit gyűjtögetjük össze, és ezekből építkezve próbáljuk megalapozni a következő lépést. Egy iskolában ez a stratégia csak akkor működőképes, ha a kollégák egymást mindenben segítik, ha az intézmény vezetősége támogatja az innovációt. Én köszönettel tartozom kollégáimnak a segítő támogatásukért, példamutató kitartásukért, és az iskola vezetőségének a bizalomért, biztatásért, valamint azért, hogy lehetővé tette számunkra az életünket színesítő programok szervezését, új módszerek, ötletek kipróbálását.

Ibrány, 2013.04.12.