Egy elképzelt ünnepség vendégei

Apai örökség – a fiú: Arany László

Arany László már igen fiatalon bekerült a magyar irodalom legismertebb alakjai közé: négyéves korában írta hozzá Petőfi Sándor az Arany Lacinak című verset. Nem sokkal később, vélhetően hatodik születésnapjára édesapja is verset írt hozzá Fiamnak címmel. Az eredetileg jogot végzett fiatal­ember irodalom iránti érdeklődése hamar megmutatkozott: tizennyolc évesen kezdett nővérével Székelyföldön népmesekutatásba, melynek eredménye egy máig használatos népmesegyűjtemény, az 1862-ben megjelent Eredeti népmesék lett. Szeretett, apja által is támogatott témájához a későbbiekben sem lett hűtlen: az ezzel kapcsolatos elméleti tanulmányát ma is haszonnal forgatják a folklórkutatók. A két veronai ifjú című Shakespeare-fordításával 21 éves korában nyerte el a Kisfaludy Társaság jeligés pályázatának első díját 1865-ben. Ő ismertette meg a magyar olvasóközönséget Lermontov nevével 1866-ban írt pályaképével és több művének magyarra fordításával. Neki köszönhetjük a „hübelebalázs” kifejezést is: A délibábok hőse című (ugyancsak pályadíjat nyert), 1872‑ben írt verses regényének hőse a forrófejű Hübele Balázs. Rendkívül nagy szerepe volt abban, hogy közismertté váljon Arany teljes életműve. Természetesen ő gondozta a hagyatékot: atyja levelezését és hátrahagyott műveit is rendszerezte és sajtó alá rendezte. Elsősorban neki köszönhető tehát, hogy a mai olvasó is megismerheti Arany – leveleiben és „papírszeleteiben” oly gyakran megnyilvánuló – játékos kedvét és humorát. Ő tette közzé elsőként Arany utolsó versciklusának, az Őszikéknek egyes darabjait, mindeközben megírta apjáról és nővéréről szóló visszaemlékezéseit is.

„Szerelmetes fa-Jankóm!” – a legjobb barát: Petőfi Sándor

Petőfi 1847-ben egyvégtében olvasta el az ismeretlen nagyszalontai pályatárs Toldiját. Nyomban tollat ragadt, s lelkesült hangú levelet, valamint egy szellemes, rajongó episztolát írt Aranynak. „A magyar irodalom legszebb férfibarátsága kezdődik. Regény sem ábrázolt még úgy önfeláldozást, önzetlenséget, mint amilyen e két ember egymásnak s egymásról rótt írásában felénk árad” – írta Illyés Gyula Petőfiről szóló könyvében. Holott a két költő: tűz és víz – vérmérsékletük, lelki alkatuk tökéletes ellentéte volt egymásnak. Jellemző, hogy Petőfinek vélhetően Arany volt az egyetlen olyan barátja, akivel sohasem különbözött össze. Meglepő, de igaz, hogy a lobbanékony, szenvedélyes ifjú költő egyengette idősebb, zárkózottabb pályatársának útját. Illyés Gyula szavai szerint ez a következőképpen történt: „[Petőfi] Kioktatja az írói mesterség, illetve az érvényesülés titkaira, tanácsokat ad neki, munkára ösztökéli, úton-útfélen portálja, naphosszat szaladgál, hogy kiadót, pénzt és állást szerezzen neki.” Petőfi számára Arany férjként, apaként, családfőként volt elsősorban példakép. Arany a szabadságharc hónapjaiban is támasza volt Petőfinek, hiszen ő gondoskodott a harctérre vonuló költő-honvédtiszt családjáról. A magyar irodalom e két állócsillagának tehetségén és a nemzet ügyei iránti elköteleződésén túl közös vonásuk volt a humorérzék is. Ennek igazolására elég csupán levelezésükbe beleolvasni: „Szerelmetes fa-Jankóm!”-ként, „Aranyos szájú Szent János barátom!”-ként szólította meg barátját Petőfi. Egy ízben pedig így zárta levelét: „... maradok koporsóm bezártáig a te hűséges Bencéd”. Arany sem maradt alul a költői tréfában: „Hazánk östökös-csellagja, Nagyrabecsült barátom!”-ként, „Isteni Sandrim!”-ként szólította meg válaszában.

Nagykőrös csillagai – a kollégák: a „nagy tanári kar” tagjai

A nagykőrösi Arany János Múzeum előtt 1996. augusztus 20-án avatták fel Varga Imre szoborcsoportját, melynek címe: A nagy tanári kar. A tantestület híre azonban ennél jóval régebbi keletű. Jókai Mór 1880-ban keletkezett írásában a következőképpen emlékezett meg róluk: „Az volt ám a tanári kar! a fiastyúkban nincs annyi csillag, mint akkor Nagy-Kőrösön volt.” Jókai lelkesedése annál is inkább érthető, mivel a gimnázium fénykorát élte Arany János ottani tanársága (1851–1860) idején. A lelkesedésben Arany is osztozott: tanártársai nevéből – nagyrabecsülése jeléül – disztichont is fabrikált. „A fél Akadémia Kőrösön lakik” – írta 1859. november 23-án kelt levelében sógorának, Ercsey Sándornak. Megfogalmazása alig értékelhető túlzásnak, hiszen a tanári kar hat tagja valóban a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt: Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor történészként, Szabó Károly bibliográfusként, Szász Károly költőként, műfordítóként vált ismertté. Szigethi Warga János neveléstörténész, Tomory Anasztáz matematikus volt. De nemcsak akadémikusok erősítették a tanári kart: ott tevékenykedett például Mentovich Ferenc is, aki később a marosvásárhelyi református főiskolán oktatott természettant. Nem véletlen tehát, hogy Arany János ottani működése idején Nagykőrös az ország egyik kulturális központjának számított. Az irodalmi élet szervezői, eszmei irányítói és írók, költők is gyakran vendégeskedtek ott, hogy egy-egy kedélyes délutánon eszmét cseréljenek, tanácsot kérjenek, netán biztatást kapjanak a haza „nagykőrösi bölcseitől”.

„Édes Arany Bácsi!”– a tanítvány: Tisza Domokos

Számos ballagási, érettségi tablón olvashatók az alábbi sorok: „Előtted a küzdés, előtted a pálya, / Az erőtlen csügged, az erős megállja. / És tudod: az erő micsoda? – Akarat, / Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.” és „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.” Sajnos kevesen tudják, hogy e sorok Aranytól származnak, mégpedig ugyanabból a verséből: a Domokos napra című költeményből. Kihez szólhat ez a vers, amely évszázadokon keresztül búcsúztatja az alma matert elhagyó diákokat? Arany saját tanítványához, hiszen a költő Tisza Domokos megajándékozására írta ezt a verset. 1851 májusában Kovács Jánosnak, régi debreceni kollégiumi diáktársának közvetítésével vállalta el – rövid időre – Arany a geszti Tisza család tizenhárom éves sarjának nevelését. Elsősorban poétikára tanította a humán tudományokban igen tehetséges ifjút, akivel igazi mester-tanítvány viszonyt sikerült kialakítania. Erről tanúskodnak Tisza Domokos neki írt, bizalmas hangú, ám tisztelettudó levelei – melyekben nem ritkán rajongva „Édes Arany Bácsi”-ként szólítja nevelőjét, „élete reményeinek jóltevő atyjá”-t. Arany János is szívesen büszkélkedett barátainak a „geszti kis poéta” tehetségével. Kettejük mély, baráti kapcsolatának szomorkás dokumentuma az a gyűjtemény is, amely Tisza Domokos összegyűjtött verseit tartalmazza. A kötet ugyanis a 18 éves ifjú korai halála után látott napvilágot Arany bevezetőjével.

Üdvözlet Montgomeryből – az „ismeretlen utókor”

„Talán nem tűnik túlzásnak az a valójában nehezen dokumentálható állítás, hogy A walesi bárdok legalább olyan fontos szerepet játszik nemzeti önazonosságunk szimbolikus rendjében, mint amilyenről például a Hymnus, a Szózat vagy éppenséggel a Nemzeti dal kapcsán beszélhetünk” – fogalmazott Milbacher Róbert irodalomtörténész. A walesi bárdok története többször is felbukkant a magyar irodalomban. Gaal József A bajvívók című, 1838-ban megjelent elbeszélése, majd Tóth Endre 1860-as, Az ötszáz gael dalnok című ódájában is szerepet kaptak az uralkodó dicsőítését megtagadó, ezért kivégeztetett walesi énekmondók, mígnem Arany 1863-ban megjelent, Montgomery várában játszódó versével vált történetük szélesebb körben is ismertté. Nem véletlen tehát, hogy Szerb Antal is megemlíti A Pendragon-legenda című könyvében egy walesi nemesi családról, hogy „utódai annak a Llewelyn ap Griffithnek, akit lefejeztetett az a bizonyos Edvárd király, az első, aki fakó lován léptet Arany János óta a magyar ifjúság képzeletében”. Szerb megállapítása összhangban áll Eric Fairbrothernek, Montgomery polgármesterének szavaival, akinek elmondása szerint a helyiek alig tudnak az ottani várban történtekről, míg a magyarok az általános iskolákban tanulnak róla. Éppen ezért 2017-ben posztumusz a Montgomery Szabad Polgára címet adományozták a magyar költőnek. A polgármester indoklása szerint azért, mert Arany János verse nagyszerű kapocs lehet a két nemzet között. Ezt erősíti Karl Jenkins – a jelenleg legjátszottabbnak tartott (walesi származású) angol zeneszerző – 2011-ben Arany szövege nyomán komponált nagyszabású kantátája is.

Három ifjú ember Aranyt olvas

Egyikük még csak elemista, másikuk már gimnazista. Egyikük Pusztakamaráson, másikuk Dombóváron. Egyikük 1916 táján, másikuk a harmincas évek elején. Egyikük elolvassa Arany remekművét, másikuk még csak téli éjszakákon át hallgatja. Mindkettejüket megbabonázza. Mindketten írók lesznek… A harmadik fiatalember tizennégy éves, a pápai polgári iskolát végzi.
Őt a Családi kör babonázza meg, s indítja el a költői pályán.

Vigasz és fölszabadultság töltött el

Tizennegyedik életévemben a gimnáziumi tanév elején a magyar irodalom tanára – megnyerő hangú s arcú szőke fiatalember – néhány szóval elmagyarázta, mi is a Toldi. Világos, okos hangsúlyozással fölolvasott, s azon elevenen elemeire boncolt néhány szakaszt. A fölolvasást elbűvölve, csaknem megrendülve, az értékek részletezését szinte ujjongva hallgattam. Egy világ tárult ki elém. (…)

A könyv nekem még nem volt meg. Kölcsönkértem padszomszédomtól, s már ott az iskolában, az óraközökben nekikezdtem. Olyan boldogságban volt részem, illetve az előbbi boldogság akkorára növekedett, hogy ezt a „szellemi élvezetet” én a testrészeimben is éreztem. Arcom tüzelt, tüdőm s szívem gyorsabban működött.

A következő órák alatt is ezt olvastam. A könyvet a pad alatt a térdemre állítottam, s egyenes derékkal – hogy észre ne vegyenek – nagy távolságból szívtam magamba a betűket. Mint amikor a mámorosságig rabló-pandúroztunk – az a fajta gyönyör szállt meg.

Hazafelé mentemben is olvastam, neki-nekiütődve a lámpaoszlopoknak. Elolvastam az egész költeményt.

Amikor befejeztem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. Mintha valaki ellenállhatatlan érvek sorozatával meggyőzött volna valamiről. De olyasmiről, amire én is áhítottam. Elmondhatatlan vigasz és fölszabadultság töltött el. Cáfolhatatlan szavahihetőség azt tudatta velem, hogy érdemes jónak, egyenesnek, bátornak és önfeláldozónak lenni. (…)

Bizonyos vagyok benne, hogy elsősorban nem a történet „ragadott” meg. Effélét addig is olvastam. Ennél színesebbet, szívhez szólóbbat is. Ám, hogy a világ jó, hogy bízni lehet az emberekben, erről, semmi kétség, a Toldi művészi ereje: a makulátlan ütem, a feddhetetlen rím győzött meg, a megingathatatlan szerkezet. Vagyis merőben Arany János költői hitele – hiteles költő volta – tett azon nyomban szenvedélyes vallójává annak, hogy ki kell tartanunk az igazság mellett. Mert lám, Miklós is kitartott, és jól járt. És ki kell tartanunk az igazság bajnokai mellett, mert lám, Bence is milyen szépen kitartott, és szintén jól járt. Gonoszságban megátalkodni pedig semmiképp sem hasznos, mert lám, György is hogy ráfizetett, s már azelőtt is hogy megutáltatta magát.

Megleltem a világ törvényét, gondoltam, de úgy, hogy ez szinte énekelt bennem.

(Illyés Gyula)

„Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne”

Arany János Toldija tartott ébren akkoron, hosszú téli éjszakákon is. Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat, és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Miklóséival összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami… növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított. A lehetetlen sajogó kísértéseit éreztem: fölszippantani szavanként a teljes remekművet, utolsó jelzőjét is eltárolni üres kamráinkba. Friss szerzeményem: új szavaim birtokában, szüleim, testvéreim között nyelvi többletem miatt a magánynak is enyhe szorongásával reggelenként úgy ébredtem, mint álruhás királyfi, akinek titkos küldetése van: megváltani a senyvedő nyelvet, kimenekíteni a romlás boszorkányátkából.

Kezdetben a Toldi meséje, mikor még olvasni sem tudtam, összekeveredett a helyi legendákkal, betyártörténetekkel, melyek a családi körben szállongtak, mint a csöndes hó, hamvadtak, újraéledtek, akár az akácfaágak az esti tűzhelyen. Arany egyszerre fiatal bátyám lett, ősz hajú apám, érte szigorú tanítóm, álmomban vénséges vándor, s mindig otthonos, mert ismerős dolgokból varázsolta elő a titkot. Nagyon korán megvoltak piros vászonba kötött összes versei. Ez a Franklin-kiadás velem volt iskoláim során. Mintha belőle tanultam volna legjobban örülni a versnek.

Bizony mondom nektek: a mi Arany Jánosunk addig él, amíg mi éltetjük; idézzük, tartogatjuk emlékeze­tünkben.

(Sütő András)

Az „első vers”

Tizennégy éves lehettem, amikor Arany János Családi kör című verse nagyon megtetszett. Nem is tán a mondanivalójával, ami persze gyönyörű, hanem az, hogy milyen szépen rímel és milyen zenéje van a versnek, és tán a hangulatával. És ha arról beszélünk, hogy mikor kezdtem, hát tulajdonképpen ez lett volna az az első vers, amikor én verset, igazából verset akartam írni.

(Nagy László)