Emlékeszem az általános iskola 6. osztályos, első szeptemberi magyarfeladatra. Fogalmazást kellett írni „Nyári élményeim” címmel. A tanárnő megígérte, hogy a legjobban sikerült írások közül majd néhányat felolvas, és ez egyszerre hatott ránk ösztönzően, egyszersmind nyomasztóan. A jó ígéret az volt, hogy egy kicsit még benne maradhatunk a nyárban, sőt mások nyarába is bekukucskálhatunk. A jobbra eső padsorban ülő fiúéba, aki mindig annyit dicsekszik a szünetekben, vagy a kettővel előttem ülő, uzsonnára is Milka csokit (ez akkoriban maga volt a „Nyugat”) eszegető lányéba. Viszont ami sokunkat gátlásossá tett, az az összehasonlítás réme volt. Megállják-e a helyüket az én élményeim a másokéi mellett? Hiszen nekünk nincs nyugati autónk, nem utaztunk külföldre, nem jártunk szállodában... Hogy fog ez mutatni-hangzani majd az órán? Szerencsére – vagy nem? – az én gyerekkoromban nem nagyon kellett attól tartani, hogy egy-egy diák thaiföldi utazást vagy éppen skandináv hajóutat emleget szeptemberben. A háromévenkénti utazási lehetőség és az 50 dolláros devizakeret szigorúan megszabta, miről lehet, és miről nem szabad írni.
Ilyen vegyes érzésekkel fogtam hát neki fogalmazásom elkészítésének a nyári élményeimről. Arról a két és fél hónapról, amelynek a végén el sem tudtam képzelni, hogy a szabadság véget érhet. És ahogy végiggondoltam újra a történéseket, egyre büszkébb és boldogabb lettem. Hiszen nekem csodálatos szünidőm volt! A Balatonnál, testvéremmel és unokatestvéreimmel, vízben, nádban, boldogságban, soha rendes ruhában, csak mackónadrágban és fürdőszettekben, szóval valódi, bensőséges és biztonságos szabadságban.
Felidéztem a reggeli későn keléseket, a friss vajas-mézes kiflik puhaságát, a rendrakás utáni fürdést, számháborút, biciklizést, az esti tábortüzeket háromszólamú közös éneklésekkel, a nagy álmodozásokat, a pingpongcsatákat, a társasjátékokat és a beszélgetéseket. És még valamit. A „nagymamailag” szigorúan elrendelt délutáni szieszta ideje alatti és aztán éjszakába hajló olvasásokat. A nagy- és lányregényeket. Azt, ahogy egymásra licitáltunk mi, gyerekek abban, ki olvasott – számra – több könyvet. Azt, ahogy édesanyámmal beszélgetek az igazi olvasmányélményekről. Sienkiewicz Quo vadisáról, Erdős Renée Lysiasáról. Szabó Magda regényeiről, amelyeket mohón olvastam, sorban. Komolyan hallgatta ébredező értelmező gondolataimat, és szerető partnernek tekintett a válaszaiban.
Idilli volt? Igen. Édes, fényes, melengető.
Persze, mikor Édesanyám vasárnap este elindult Pestre, hogy dolgozzon, a következő hét péntekéig nagyon hiányzott. És előfordult, hogy vágyakoztam is Vele tartani. De a nagy, piros bőrönd augusztus végéig nem kerülhetett elő…
Akkor tudtam, hogy véget ért a gyerekkorom, és tényleg felnőttem, amikor a nyarat már nem vártam, csak elérkezett. Amikor nem volt több időm hajnalig olvasni, mint februárban vagy novemberben. Amikor a melegben csak a kosztüm anyaga változott, már nem volt szükség melegítőre.
De ezt a fogalmazást – amely minden élményversenyben megállja ma is a helyét – gondolatban évente előveszem. És „végigolvasva”, felidézve apró részleteit, jó érzés ráébredni, hogy az a sok-sok nyári élmény már mind én magam vagyok.
