Author
Photographer

Ebédlőasztal

Évekkel ezelőtt egy kisebb vizsgálatot végeztek hazánkban – az eredmények tudtommal nem váltak széles körben ismertté – arról, hogy mi, magyarok, mely történelmi időszakra vagy személyiségre emlékezünk dicsőségesként. A legtöbb válaszban Szent Istvánt és korát, Szent Lászlót, és persze Kossuthot emlegették. Tehát legalább kétszáz évet, de inkább ezret kellett visszamenni gondolatban, hogy valami megnyugtatót találjanak a megkérdezettek. Mi ez a mi sajátos, közép-európai történelmi emlékezetünk? Miért van az, hogy a történelmet mindig múltként vagy régmúltként, tényként és nem tudatként tartjuk meg, és soha nem saját jelenünkként, aminek alakítói lehetünk? Miért van az, hogy az iskolában mindig a 20. század hazai történelmére jut a legkevesebb idő, hogy az érettségiző inkább van tudatában az egyiptomi múltnak, mint a magyar kilátásoknak? Hogy a tankönyveinkben a „biztonságos” példaszövegek legalább százötven évvel korábbról valók? Vajon miért törlődnek ki a közelmúlt emlékezetéből tragikus vonások csak azért, hogy a nosztalgia kiteljesedjék, a „mégiscsak jobb volt akkor” sóhajában? Hogyan válogat a boldogságra vágyó, borús emlékezés?

Kérem, ne higgyék, hogy képes vagyok akár a közelébe jutni a kellően alapos válasznak. Sokan és sokféle módon fogtak már hozzá, mindenki a maga szakterületéről keresve a magyarázatokat. Leginkább, persze, leíró jellegűeket, hogy ne lehessen számon kérni a jövőnek szánt üzenetet. A kognitív pszichológia, a kulturális antropológia, a nyelvészet, a történettudomány mind kutatja az emlékezést. A nemzedékit, a kulturálist, a technoló­giait; a feledés szakadékait, a közös tudat fekete lyukait.

 

Közben pedig tény, hogy fiataljaink nem érzik, hogy közük van a korhoz, amiben élnek (és ez világszerte tapasztalható jelenség), nem hiszik, hogy tehetnek érte valamit, és a példaképeiket már nem történelmi nagyságokban látják. Az is tény, hogy a nemzeti ünnepekre ugyanazokból a versekből kell válogatni, mert nemigen születnek újak, hogy a diákok egyre többször olvassák, mintsem kívülről mondják a szövegeket, hogy már nem tudják, milyen „piros a vér a pesti utcán”. 1848-ról a szünnappal, 1956-ról egyedül a szerelemmel lehetett népszerűen beszélni, és 1968 inkább jelent amerikai popfesztiválokat, mint közép-európai, virágjában eltiport tavaszt.

A kérdés azonban nem ez. Hanem az, nem teher-e emlékezni? Hogy ismerjük-e még a történetek átadásának módjait? Hogy mesél-e még a nagyszülő az ebédlőasztalnál? Hogy van-e még egyáltalán „ebédlőasztal”, ahol összeülünk? Hogy meddig tart az emlékezés egy korban, ahol a legfontosabb hír élete is legfeljebb egy hét? Hogy mennyire lehet még kiszervezni az agy archiváló, emlékező funkcióit a technológiával? Hogy tud-e feledni a Big Data világa? Hogy van-e még egyáltalán mondanivalónk?

Mert az emlékezés nem puszta kapacitás, nem agyi funkció vagy tankönyvi ténycsokor. Az emlékezés hozzáállás. Jellemvonás. Tartás és szembenézés. Olyan munka, ami nélkül lehet élni, de minek.