Egyszer megkérdezték tőlem turisták: már csak egy szabad délutánjuk van, de sok mindent nem láttak még, mit ajánlok nekik megtekintésre. Menjenek el a Széchenyi térre, álljanak meg a Lánchíd pesti hídfőjénél, és nézzenek körbe – mondtam –, abban benne van Budapest esszenciája.
Gyakran sétálok a pesti rakparton, nézve a csodálatos budai hegyeket, vagy megyek fel a Várba, ahonnét belátni fél Budapestet. A Halászbástyánál minden külföldi arra vár, hogy a rá kerülő egy-két percben gyorsan vethessen egy pillantást erre a gyönyörű fővárosra, készítsen néhány fotót, én viszont a budapestiek teljes nyugalmával nézek rá a városra: itthon vagyok.
De értékeljük-e, ami a miénk, ami mellett mindennap elmegyünk, amit mindig láthatunk? Ismerjük-e annak a háznak a homlokzatát, ami mellett elsietünk vásárolni menet? Megnézzük-e a lámpaoszlop csodás ívét? Elidőzünk-e egy szép régi bejárati kapunál, egy házsarokba beépített szobornál, felemeljük-e fejünket, hogy díszes cseréptetőket fürkésszen szemünk? Ugye, nem nagyon?
Olykor fényképezőgépet ragadok, és azon keresztül nézem a várost. A kis kereső nagyra tudja nyitni a világot, ahol élünk: feltűnnek apró kis részletek, melyet rajtunk kívül talán már minden turista észrevett, és ott őriz egy képen.
Gyerekkoromtól kezdve majd minden nyáron egy hetet a rokonoknál töltöttem a Tisza partján. Kertes ház, friss levegő, ártézi víz, húslevesben házi tészta, paradicsom ízű paradicsom, kamra-hőmérsékletű görögdinnye, ugatás, hápogás, bégetés – így nyaraltam. Olyan idillinek tűnt.
Idővel jöttem csak rá, hogy amíg én nyaraltam, addig ott nem állt meg az élet: a földdel foglalkozni kell, az állatokat el kell látni, akár tél van, akár nyár. És ami szépnek és adottnak tűnt, azért nap mint nap tenni kellett: a jóízű kacsasülthöz a kacsát fel kellett nevelni, a tészta attól volt olyan sárga, hogy a tyúkok kukoricát kaptak, a zöldpaprikát sokat kellett locsolni, és a díszpárnákat, amik a ház ékességei voltak, hetekig varrták Mátra hímzőfonallal.
„Ezt egy városi lánynak is meg kell tanulni” – mondták, és elém tették a kopasztani való csirkét. Hát mit mondjak… megküzdöttem vele. És a csigatészta pödörgetésével is. Azóta, amikor csak csigatésztát eszem és a kanalamra kerül 10 darab, áhítattal eszem: ez legalább kétperces munka.
Vidéken megtanuljuk: az ember ura, de szolgálója is a földnek. Arat, de ahhoz vetnie is kell.
Mindannyian várjuk a nyarat és a pihenést. Van, aki a nyüzsgő városi lét, a neonfényes irodák és a sokszor feszített tempójú hétköznapok után két hét teljes nyugalomra és természetes napfényre vágyik, keresi a wellness szállodák kényeztető programjait, vagy eldugott vidékek romantikus, andalító közegét; mások a szótlan, csöndes, elméleti munkavégzést kívánják felcserélni aktív szabadidős programokra egy hangos, életvidám társasággal.
Van, amikor az állandóság ad nyugalmat: vissza-visszajárni az egykor kedves helyszínekre, máskor az újabb és újabb városok, vidékek felkeresése tölt fel minket élményekkel és ad újult erőt a hétköznapokhoz.
Kedves hely számomra a Balaton a maga tömény sztereotípiáival: lángos Széplakon, főtt kukorica Lellén, séta a füredi mólón, hekk és hattyú (előbbi rántva, utóbbi úszva), tömött strand, úszógumikkal rohangáló gyerekek, pingpongozás a felforrósodott asztalon, tollasozás enyhe szélben, strandröplabdázás a homokban, és az utánozhatatlan hang, ahogyan a víz a köveknek csapódik.
Most mégis azt tervezem a nyárra, hogy olyan helyeket fogok felkeresni, ahol még nem jártam, meglátogatok olyanokat, akikkel régen találkoztam, és többet fogok mozogni.
Mindannyiunknak pihentető, élvezetes és vidám nyarat kívánok!
