Diszlexiás tanulók szaktárgyi oktatása

Először Simkó-Várnagy Judit tanárnőhöz fordulok.

– A diszlexia a nyelvvel, a beszéddel és az olvasástanulással kapcsolatos részképesség-zavar. Hogyan jelentkezik a diszlexia a középiskolában?

– A diszlexiás tanuló olvasás utáni szövegértelmezése nagyon rossz. Lassan és hibásan olvas, nem tud olvasás után szöveget értelmezni, nagyon nehéz logikusan leírnia vagy elmondania az olvasott szöveg tartalmát. Sokszor az írásban finommotoros mozgási problémáik is vannak, ezért az írásképük gyakorlatilag olvashatatlan; vannak, akik nyomtatott nagybetűvel írnak. Mindez nagyon nagy hátrány számukra a középiskolában. Gyakran sorrendtévesztők, a leírt betűket felcserélik, vagy ellenkező irányban olvassák.

Nehéz valamit bekötniük a memóriába, és még nehezebb előhívniuk. Ha feltesz nekik a tanár egy kérdést, kétségbeesetten kutatják az emlékezetükben az információt, ettől feszültek lesznek, még azt is elfelejtik, amit tudtak. Egy diszlexiásnak öt és húsz perc között van a koncentrációs ideje. De nincs két egyforma diszlexiás, ahogy nincs két egyforma diák sem.

– A diszlexiások jellemzően nehezen tanulnak idegen nyelvet. Ön angolt tanít diszlexiásoknak. Milyen módszereket használ?

– A szótanulásnál nehézség számukra, ha a két fogalmat, mondjuk a magyar „asztal” szót az angol „table” szóval próbálják összekapcsolni. Náluk sokkal jobban működik, ha az asztal képét rögzítjük a szóhoz, kihagyva a magyar jelentést és szóalakot. Az osztályban gyakran biztatom őket arra, rajzolják le a tárgyakat az angol kifejezés mellé. Az igéket is gyakran elmutogatjuk, vagyis kiküszöböljük a magyarról való fordításkényszert. Mindent hangosan kiejtve tanulunk – ez az auditív input, ehhez társítjuk a szónak a képét, amit szókártyákra készítünk el, mert ezeket mind az otthoni tanulásnál, mind az órákon a különböző feladatokhoz, illetve játékokhoz használni tudják. Ez az ún. „multiszenzoros tanulás”, amikor minden érzékszervet bevonunk a tanulás folyamatába.

– Mi adhat motivációt a diszlexiás diákoknak az angol nyelv tanulásához az érettségiig?

– Nagyon fontos a diszlexiásokkal kapcsolatban a türelem. Az a tapasztalatom, hogy egy-másfél év kemény munkára van szükség a 9. és a 10. osztályban, és csak utána kezdenek el jönni az eredmények. Az igazi motiváció a diszlexiásnak az, hogy „tudtam egy feladatot”, „kimondtam egy angol mondatot!”, ezért az a döntő, mennyire sikerült megalapoznunk, hogy 11. osztályra már akkora sikerélménye legyen, ami segíti eljutni az érettségiig.

Igyekszem minél több olyan kapaszkodót adni a számukra, amelyek segítségével a tudásukat rögzíthetik, előhívhatóvá tudják tenni. Mivel nagyon érdekli őket a számítógépes játék és a vad zene, ezek segítségével is tanítok. Van egy kisfiam és egy öcsém, ezért elég sok számítógépes játékot ismerek, így többször visszautalok azokra is a tanítás során.

– Mennyiben segíti a tanulás tanítását, az oktatás hatékonyságát a csoportbontás, a kiscsoportos foglalkozás?

– Az iskolánkban – mivel régebben az SNI-s diákok két főnek számítottak – maximum 25 fős osztálylétszámok voltak, mi csoportbontásban tanítottuk a nyelvet, a matematikát, ha szükség volt rá, a magyar nyelvet is, ezért sokkal jobban tudtunk haladni a diákokkal, hatékonyabb volt a tanítás. Egy 30-40 fős osztályban igazából esélye sincs egy diszlexiás diáknak, és a tanárnak sincs sok esélye. Számunkra – akik tanulási nehézségekkel küzdő diákokat tanítunk – a csoportbontás tulajdonképpen azt jelenti, hogy van lehetőségük a tanítványainknak arra, hogy eljussanak az érettségiig.

Köpf Lászlóné igazgatónő – mivel akkoriban nem volt középiskola diszlexiásoknak – családi okok miatt kezdeményezte ennek a kialakítását, később országos beiskolázású diszlexiás központ lehettünk. Olyan diákok jöttek ide, akiknél egyértelmű volt, hogy előző tanáruk nem az igényeik szerint foglalkozott velük. A mi iskolánkban – köszönhetően a kis csoportoknak és az iskolánkban kialakított egyénre szabott tanulási módszereknek – akkoriban és ma is bebizonyítják a szülőknek, a világnak, hogy képesek eredményesen tanulni, és sokoldalú tudásra tesznek szert.

– Ha röviden össze kellene foglalnia, mi a teendő diszlexiás diákok tanítása során, mit emelne ki?

– Amennyire lehet, mindent olvassunk föl nekik, hiszen hallás után ugyanolyan jól tájékozódnak egy szövegben, mint mi olvasás alapján. Sokszor azért nem tudják megcsinálni a feladatot, mert magát az instrukciót nem tudják olvasás alapján értelmezni.

Ezen kívül, mivel a logikai deficit is jellemzi őket, elengedhetetlen, hogy lépésről-lépésre haladjunk velük. Hiszen ha kihagyunk, átugrunk egy lépést – mondván, ez úgyis egyértelmű –, egy diszlexiás nem feltétlenül tudja, hogyan jutottunk el a következtetéshez, vagy milyen logika alapján oldottuk meg a feladatot, tehát elveszti a fonalat, és mi is elveszítjük a figyelmét az óra hátralevő részére.

A legfontosabb a türelem. Ez sokrétű. Ha a gyerek elkezd komolyan tanulni, kb. egy év elteltével fogja produkálni az eredményt. Ezt meg kell várnunk nekünk tanároknak, meg kell várnia a diáknak és meg kell várniuk a szülőknek, tehát az oktatásban résztvevőknek. Amikor kérdezek valamit, mindig várok 30 másodpercet, amíg mindenki gondolkodik, és utána kérem a választ, hogy legyen ideje egy diszlexiásnak is elkezdeni kutatni az emlékezetében.

 – Mikor partner és mikor nem partner a szülő?

– Ez egy nagyon érdekes dolog. Azt hiszem, a legnagyobb probléma az, hogy a szülő nem diszlexiás. Én is csak tizenegy éve foglalkozom diszlexiás gyerekekkel. Az első négy-öt év után tudtam azt mondani magamról, hogy most már kezdem sejteni, mi zajlik az agyukban, de még most is tudnak meglepetéseket okozni.

A szülő először nagyon türelmes a gyerekével, főleg az általános iskolában. És miután nem hozza a gyerek az elképzelt és várt eredményeket, egyre türelmetlenebb lesz: miért nem látom, hogy ülsz és tanulsz? Ülj le és tanulj a szobádban, addig nem jöhetsz ki, amíg nem tanultad meg! – Sajnos ilyen módszereket használnak a szülők, ami a nem diszlexiásoknál sem célravezető. Jobb lenne, ha hagynák kikapcsolódni, ugrálni, énekelni egyet, mert ez egy diszlexiás számára létszükséglet. Hihetetlen agyi feszültségben vannak már akkor, amikor a tanulás szót meghallják. Ezt a feszültséget valahol le kell vezetniük, tehát hasznos, ha félóránként tartunk egy „ugrálós” szünetet.

Mi a különbség?
A diszlexiával foglalkozó szakértő (gyógypedagógus vagy logopédus) a diszlexiásnak a képességeit próbálja fejleszteni, hogy képes legyen megtanulni dolgokat.

A diszlexiás osztályt tanító szaktanár pedig abban tud segítséget nyújtani, hogyan memorizálja a diák az angolt, a történelmet, a magyart, vagy hogyan tud adott esetben szavakat tanulni vagy az érettségihez szükséges feladattípusokat megoldani.

– Mi a különbség egy diszlexiával foglalkozó szakértő és egy diszlexiás osztályt tanító szaktanár között?

– Óriási különbség van a kettő között, hiszen teljesen más munkát végzünk. Míg egy gyógypedagógus vagy logopédus a diszlexiásnak a képességeit próbálja fejleszteni, hogy képes legyen megtanulni dolgokat, mi abban tudunk segítséget nyújtani, hogyan memorizálja az angolt, a történelmet, a magyart, vagy hogyan tud adott esetben szavakat tanulni vagy az érettségihez szükséges feladattípusokat megoldani. Tehát mi a tudáshoz vezető utat tudjuk megmutatni számukra, míg a gyógypedagógus a készségeiket fejleszti.

– Milyen arányban tesznek sikeres középszintű érettségit angol nyelvből az itt tanuló diákok?

– Az oktatás eredményességét tekintve egy 25 fős osztályból egy-két tanulót kell csak felmentenünk teljes mértékben az érettségi alól. Én ezt hatalmas sikerként élem meg, ezért is tartok sok helyen szívesen előadást. Így az ELTE-n egy szabadegyetem keretében „Diszlexiások az oktatásban” címmel, vagy most Nyíregyháza mellett, egy ibrányi középiskolában jártam. A legnagyobb álmom az, hogy továbbképzést, előadást tarthassak diszlexiás gyerekek szüleinek, mivel az órákon mi meg tudjuk mutatni a diákoknak, hogyan is tanuljanak, de a szülő az, aki ellenőrizni, segíteni tudja.

Lenhardt Sólyom az Öveges József Szakközépiskola és Szakiskola diákja volt, most erősáramú elektrotechnikusnak tanul.

– Mikor és hogyan derült ki, hogy diszlexiás? Melyek voltak a nehézségei, és hogyan sikerült legyőznie azokat?

– Már az alsó tagozatban látták, hogy nehezen olvasok, nehezen írok, de akkor sem voltam egyedül, pl. a nagymamáim, az anyukám, a barátaim is tanultak velem, hogy segítsenek fölzárkózni. Nem tudtuk, mi a probléma, csak azt, hogy van. Az egyik felső tagozatos tanárom kezdett el foglalkozni valami kapcsán a diszlexiával, ő küldött el a Nevelési Tanácsadóba, ahol kitöltöttem a teszteket, foglalkoztak velem, így hetedik osztály vége felé derült csak ki, hogy diszlexiás vagyok. Aztán nyolcadikban elkezdtük célirányosan keresni, hol tanulhatok tovább, melyik az az iskola, amelyik kifejezetten az én problémámmal foglalkozik. Így találtuk meg az Övegest. Itt szakközépbe jártam, volt szakórám is, elektronika, meg kiemelten a fizika. Most így visszagondolva, az érettségi nem volt olyan nehéz, mint most a technikum, de az odáig vezető út, amíg megtanultam tanulni, az nagyon nehéz volt.

Én inkább a mászkálós, képekben gondolkodó típus vagyok, és minden egyes részletet érzelmi szálra építek fel. Ebben az iskolában a tanáraim a személyiségemet is figyelembe vették a tanítás során, legyen az matematika vagy éppen a fizikának egy számomra kevésbé érdekes része. Mondjuk a légellenállást úgy próbálta a tanárnő elmagyarázni, hogy az a legextrémebb sportokban is ott van, és mennyire fontos! A fizikatanárnőnk nagyon sokat tett azért, hogy sokkal kézzelfoghatóbb legyen nekünk a fizika. Sok érdekességet be is mutatott, Öveges professzornak nagyon sok videóját néztük meg, vagy elvitt minket a Csodák Palotájába.

– Mit tanácsolna más diszlexiás diákoknak?

– Sok diák van, aki csak csúnyán, vagy lassan, nehezen ír. Ez a betűk formálásával való probléma. Mivel lassabban tudok írni, ha figyelek a tanár magyarázatára, lemaradok a vázlat írásával. Ezt fejleszteni kell, sokat kell írni, sokat kell gyakorolni. Többször elolvastam a tananyagot, gyakran hangosan is, és amikor hibáztam, mindig újraolvastam. Vagy nagyon sokszor átírom, kidolgozom tételszerűen az órán elhangzottakat, mint amikor az érettségire készültem. Gyakran hangosan is elmondom a tanultakat.

Nagy segítség, ha van mellettünk valaki. Az iskolánk biztosított nekünk különórákat, nem fakultációra gondolok, hanem már 9. osztályban is volt olyan, hogy ha valami nem ment, akkor föl lehetett menni a könyvtárba, ott mindig volt olyan tanár, aki tudott velünk foglalkozni. Mi ezt „Konzultációs klub”-nak hívtuk.

– Mi jelentett önnek sikerélményt?

– Mivel általános iskolás koromban nem ment, ma sem szeretek olvasni. A szakközépiskolában a földrajzot, a fizikát megszerettették velem, mert ezeknél a tantárgyaknál sokkal egyénre szabottabban foglalkoztak velünk, mint az általános iskolában, így érthetőbb volt számomra. Itt a tanáraink a szünetekben vagy az órák után sokszor beszélgettek velünk, meg akartak minket ismerni, hogy hogyan tanítsák úgy a tananyagot, hogy odafigyeljünk. Külön, egyénre szabott kis feladatokat is adtak mindenkinek, és ezeket mindig külön értékelték. Fontos volt a sikerélmény számomra. Nem a négyes-ötösökre gondolok, mert visszaemlékezve kicsit bukdácsolósnak gondolom magam, de hogy túl vagyok ezen, úgy érzem, volt értelme a sok foglalkozásnak, küzdelemnek. Azoknak az energiája, akik foglalkoztak velem, megtérült.

– Miért volt jó Simkó-Várnagy Judit tanárnővel angolt tanulniuk?

– Ő nagyon hamar megtalálta az egyéniségünket, ki tudott minket bontakoztatni. Például számítógépes játékokon meghallgattuk azokat a szövegeket, ahol a mondat az épp aktuális tanagyagban az adott szerkezettel használható volt. Ő vette a fáradságot, és keresett érdekes anyagokat, amelyeket ha meghallgattunk, akkor rájöttünk, hogy ó igen, én is ezt játszottam, és pont ezt mondta. A tanárnőnek nagyon sok munkája volt velünk. Mi ezt nagyra értékeltük.

Például az angolban több időrend van, nem csak három, és amikor táblázatot csináltam magamnak, akkor külön kiszíneztem, hogy lássam a különbségeket a mondatszerkezetben. A tanárnő javasolta ezt nekem, s egy idő után először ezek a színek ugranak be szerkezetileg. A tizenhétből tizenhatan le is érettségiztünk angolból, és több mint tízen jelesre. Persze könnyebbséget jelentett, hogy nem kellett írásbeliznünk, de a kifejezésekre, a nyelvi szerkezetek használatára szükségünk volt, vagyis a lényeget megtanultuk.

– Hogyan tervezi a jövőjét? Hogyan fejleszti a saját képességeit?

– A technikumban már nincs babusgatás, mint a szakközépben, a tananyagot nem lehet egyénre szabottan lebontani. Igazából olyan képzést kapok, mint egy villanyszerelő, csak sokkal több mindenhez nyúlhatok hozzá, és több lehetőségem lesz továbbtanulni. Egyetemre szeretnék majd továbbmenni, a Kandó Kálmánra, ott is célirányosan a villamosmérnöki területek érdekelnek. Az iskola mellett folyamatosan diákmunkát vállalok, hogy legyen pénzem különórákra, mert jobban megy számomra a tanulás, ha csak velem foglalkoznak. Azért is jó, ha ülnek mellettem, mert nem hagyják, hogy elkalandozzon a figyelmem.

Nagy segítség, ha van
mellettünk valaki. Az iskolánk biztosított nekünk különórákat: ha valami nem ment, akkor föl lehetett menni a könyvtárba, ott mindig volt olyan tanár, aki tudott velünk foglalkozni. Mi ezt „Konzultációs klub”-nak hívtuk.

– Ha összességében nézzük, akkor az Ön élete egy sikertörténet. A rossz tanuló, problémás kisgyerekből céltudatos ember lett.

– A szüleimnek, a nagyszüleimnek és a tanáraimnak is sokat köszönhetek. A családom és az iskola segített abban, hogy a technikumig eljutottam. A nagymamáim nagyon örültek, hogy le tudtam érettségizni, mert végigkísérték a tanulásomat, a nehézségeket, a fejlődésemet.

Én nem érzem magam hátrányos helyzetűnek, csak máshogyan tanulok. Például a képi memóriám már az általános iskolában is jobb volt, mint az osztálytársaimé. Vaktérképből mindig ötös voltam. A képi világ nálam az erősebb. Nagyon szeretem például, amikor kiállításokra megyünk, és közelről megfigyelhetjük a dolgokat. Néhány hónappal ezelőtt például a Ferencvárosban megnéztünk egy transzformátor-alállomást. Oda a mai napig szeretnék visszamenni, imádtam azt a helyet.

– Ha Önnek családja, kisgyereke lesz, és hasonló nehézségeket látna a gyermekénél, akkor hogyan segítene neki?

– Ha időm engedi, biztosan ülnék mellette és gyakoroltatnám, de nem nádpálcával, szigorúsággal, mert az édesapám is nehezen tanult gyermekkorában, és őt nádpálcával nevelték. Ő például később úgy spórolt az idejével, hogy amikor oroszul tanult, kifejlesztett egy módszert az idegen szavak tanulására. A szavakat kis cédulákra felírta, az egyik oldalára magyarul, a másikra meg oroszul, és amíg a villamoson utazott, gyakorolta őket. Ha már megjegyezte, akkor áttette a „rossz” zsebből a „jó” zsebbe, és addig rakosgatta, amíg csak a „jó” zseb maradt. Ez nekem is bevált, tehát az időmet nem eltöltöttem, hanem kitöltöttem. Az is segíthet majd a gyermekemnek, hogy ő már tudni fogja, én is küzdöttem ezzel a problémával, de túljutottam rajta. Tudom azt is, mennyire fontos egy ilyen kisgyereknek az egyéni bánásmód, a törődés, az odafigyelés, a szeretet.