„Azt hitték rólam, azért vagyok ott, hogy tanítsak és irányítsak. Egy fenéket… Azt bárki tudott volna. Azért voltam ott, hogy az embereket a tőlük elvárhatónál tovább, többre kényszerítsem. (…) Nincs a nyelvünkben annál kártékonyabb kifejezés, mint hogy »derék munka«. Azt mondani egy géniusznak, hogy ez derék munka volt, az maga a tragédia. És mégis, a világ ezt akarja” – a 2014-es Oscar-díjas film, a Whiplash (a cím dobos szakkifejezés, intenzív, pergő dobolási módot jelent) félelmetesen különleges, botrányos módszerei miatt elbocsátott dzsessztanárának szavai ezek. A mozi pedig népszerűen és nagyszerűen szól a középszerűség, a tehetség és a tanítás legkényesebb határkérdéseiről.
Valakit átmozdítani saját határain túlra: igen, ez nagyszabású eszme és zsenit teremtő gyakorlat. De vajon kinek van joga eldönteni, hogy hol húzódnak a határok? Ki mondja meg, mennyi az elég és a sok vagy éppen a kevés? Vajon tanítani és tanácsot adni egyet jelent a másik tudásának, személyiségének és lehetőségeinek teljes kontrolljával? Biztosan nem, mondjuk ezt valószínűleg mindnyájan. Mégis előfordul, hogy azért (és úgy) adunk tanácsot, mert „jobban tudjuk”, mert „jót akarunk”, mert „mi már tényleg tudjuk, mi a jó”.
A tanácsadás – a tanítással szoros rokonságban – nem tevékenység, hanem magatartás. Az, aki tanácsaival csak irányítani akar, éppúgy tárgynak tekinti a tanácskérőt, mint a manipulátor vagy a kényszerítő. Az, aki a „szerinte helyeset” tanácsnak álcázza, ugyanannyira képmutató, mint az ügynök, aki árut kapcsol minden jó érzéshez.
Az igazi tanácsot nem megfogadni kell, hanem közösen létrehozni. A tanácsadásnak ezért saját világnézete és nyelve is van. A valódi tanács szemlélete a másikat nem tartja inkompetensnek, gyengének vagy tudatlannak. Az igazi tanácsadó a tanácskérőt tiszteli és szereti – bármilyen szokatlan is utóbbi szó a professzionalizmus szótárában. Az igazi tanács dialogikus, személyes és végeredményben közösségi. Szakmai, de mindig morális. Természetesen minden tanácsban van egyfajta paternalizmus, gondoskodó atyáskodás (amitől kamasz gyerekünk vagy kollégánk idegenkedik). De soha nincs benne leereszkedés, kontrollvágy, szemrehányás, kizárólagos akarat, meghatározott protokoll.
A jó tanács a csönddel kezdődik. A személyes figyelemmel. Az érdekmentes kérdésekkel. Amelyek nyitottak, és híján vannak minden előítéletnek. Ezek segítenek kideríteni, miért kell az a tanács. Azért, hogy a helyes utat megtaláljuk? Azért, hogy a bizonytalan szándékot jóváhagyjuk? Azért, hogy adott kérdésben a döntési kedvet elősegítsük? A tanácsadás változtató és változást előidéző folyamat. Ezért kell hozzá mindenekelőtt alázat: szakmai, emberi, közösségi. És azután: jó célok. Mindenki számára jók, amolyan „önmagukban jók”.
A tanácsról tanácsot adni egyébként önmagában is kihívás. Ez sem lehet – legalábbis ha jól csináljuk – csupán „derék munka”. Esetleg jó volna, ha készülne róla egy gondolatborzoló nagyfilm. Mondjuk, Oscar-díjas.
