„Marley meghalt. Tudta-e Scrooge, hogy Marley meghalt? Hát persze, hogy tudta. Üzlettársak voltak, nem is tudom, hány esztendeig…”
Így kezdődött a Karácsonyi ének, Dickens története, amelyet 35 éve minden karácsonykor meghallgatok. Nagymamám talált rá a bakelitlemezek között. A történet Törőcsik Mari hangján szólalt meg a fukar, rideg, lelketlen Ebenezer Scrooge-ról, akit egykori üzlettársa, Marley „vált meg” a karácsony számára. Úgy, hogy szellemeket küld hozzá: a múlt, a jelen és a jövő szellemét.
Emlékszem a lemezjátszó finom és bizalmas surrogására, arra, hol ért véget az első oldal, és mikor kellett fordítani. Aztán átvettük magnószalagra, és úgy hallgattuk, évente egyszer, december 23-án. Általában ugyanabban az órában. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk nagymamámhoz, és elkezdtük csomagolni az ajándékainkat. Ő felhúzta az aranygömböt, amelyből a Csendes éj szólt, és dicsérte ügyességünket, készülődésünket. És közvetlenül azelőtt, hogy nagymamám elővette volna az Innen és túlt, a „verseket az Isten-kereső emberről”, ahogy az alcím írta. Ebből olvastunk ünnepi-karácsonyi verseket, és választottunk egyet-egyet, hogy legyen mivel kiállnunk a karácsonyfa elé, másnap, a nagy éjszakán. Majd megkóstolhattuk, csakis mi, az öcsémmel a bejglit, elsőként mindenki közül. Közben pedig égett a gyertya.
Azok a dickensi szellemek minden évben eljöttek értem is.
Olyan mélyen, illatokkal, érintésekkel, áldott reménységgel burkolva él bennem a történet, hogy álmomból felébresztve is el tudom mondani. Kívülről. Hallom Törőcsik hangsúlyait, a szüneteket, és átélem újra és újra a gyerekkori, boldogságos karácsonyt.
Ezt meséltem életem első osztályában, fiatalon, még a szünet előtti utolsó órán. Ezt hallgatja már a fiam is, tizennyolc éve, amióta megszületett.
És ennek utolsó sorát mondtam el, amikor nagymamámtól három éve örökre elbúcsúztunk. Nehéz volt megformálni a szavakat, olyan sokat kellett gyakorolnom, hogy ne zokogjak, végig. De igyekeztem őrá gondolni, ahogy mindig biztatott, hogy sikerülni fog, és érte, csakis érte el tudtam mondani: „Most pedig, ahogy a pici Tim mondta – aki persze nem halt meg –, Isten áldjon meg mindnyájunkat!” Csend lett, ott, a virágoktól dús illatú ravatalozóban, és én éreztem, biztosan éreztem, hogy velem van. December 23. volt, akkor is. Azóta se hagyott el, kísér, most is, amikor ezeket a sorokat írom.
Dickensnek igaza van – és nemcsak neki, Pilinszkynek, Rónaynak, annyi mindenki másnak is –: aki a karácsonyt meg tudja ünnepelni, aki képes átélni a várakozás és megérkezés kegyelmét, az mindent tud az életről. Annak számára az idő az öröklétbe fut.
Kívánom, hogy találkozzunk ajándékozni tudó, tanító, átlényegítő emberekkel és történetekkel, kívánom, hogy váljunk – a készülődés küzdelmei ellenére – magunk is ilyenné. Kívánom, hogy teremtsük meg szeretteink, gyerekeink, tanítványaink számára az ünnep születésének szép körülményeit.
És kívánom, hogy mindannyiunknak legyen valakije, aki meggyújtja a gyerekkorba nyúló fenyőág gyertyáját.