Vége a késői lefekvéseknek és a késői keléseknek, az estére csúszó ebédeknek, a hatalmas, cukorlevű dinnyék evésének, a megtornyozott fagylaltoknak és a tömött vonatoknak, a vízbuborékos, nagy derűtartalmú nyárnak.
Lehet, hogy a hőmérséklet még kánikulai, de már szól reggel az ébresztő, leragad este a szem, pontosan kiszámított az ebédelés, a dinnyébe egy bizonyos Lőrinc nem is mondom, mit csinált, és az ősz közelebb lép a hűvösödő reggelekkel és napnyugtákkal.
És az iskola is közelebb lép, avagy mi hozzá. A nyár csak június elején tűnik felszabadítóan hosszúnak, augusztus végén már nyúlfarknyi, akár egy elhaló, trillázó madárfütty. Volt egyáltalán nyár?... Idén talán meg sem tartották! Az augusztus 20-i tűzijáték fényei még egy pillanatra megvilágítják azt, ami elmúlt, és szeptember elején újra alig lehet elférni nyolc előtt a buszon az iskola- és hátizsákoktól. A rádióadók – meglehetősen tapintatlanul – unalomig játsszák a „De nehéz az iskolatáska” című opuszt, amelyben egy bizonyos Peti legott az iskolakerülést fontolgatja, majd később egy kislány delejes hatására letesz meggondolatlan tervéről. Mindenesetre szeptember legelején a diákság megindul, hogy újabb tíz hónapig koptassa, vésse, rajzolja, borogassa, emelvénynek használja és könyveivel bélelje az iskolapadot.
A visszatérés mindig nehéz. Még egy olyan korban is, ahol éjjel-nappal kapcsolatban vagyunk. FOMO (fear of missing out) – így nevezik angolul azt a „betegséget”, amely a virtuális közösségekből és a folyamatos aktivitásból való kimaradás félelmét jelöli, ezért kell mindent lefényképeznünk, megírnunk, kiposztolnunk – a tanítványaink korosztályának mindenképpen.
Egy ilyen korban a valóságos iskola valóságos közösségébe visszatérni valóban nehéz. Nehéz, mert újra el kell indulni, szembe kell nézni, helyet kell keresni, lendületet kell venni, neki kell rugaszkodni. Nehéz, mert a kis- és nagykamaszkor napról napra változó kedélyvilágát most hozzá kell igazítani 30-40 hasonló kedélyvilághoz. És közben haladni kell: az anyaggal, a leckével, a felkészüléssel, a nyelvtanulással, az edzésekkel, a különórákkal és az otthoni feladatokkal. És közben álmodozni kell: életről, játékról, szerelemről és kalandokról. És közben úgy kell tenni, mintha még könnyen menne minden. És közben meg kell érteni, amit a szülők, a tanárok, a rokonok és a szomszédok is mondanak: „hiszen ez életed legszebb időszaka, Istenem, de jó is volt gyereknek lenni!..” És közben estig kell tanulni, és másnap mindig dolgozat van.
Az iskolatáska nehéz. Benne van a homályos jövő, a tankönyvsúlyú jelen és a – manapság elektronikus naplóba is rögzített – fényes avagy dicstelen múlt. Benne van a remény és a megadás. Benne van már a felnőttkor komolysága és felelőssége.
A visszatéréskor a szívünk mégis könnyű. Könnyű, mint a nyári közös nevetések és a szünidő boldog, erőt adó percei, az ismerősség érzése. Könnyű: bizalommal és örömmel teli, mint a hazatalálás.
